Friendship - Prolog

Tádáám!! Megérkeztem a prológussal. Hát, igazából csak néhány dolgot tudunk meg a főszereplőről, Georginaról, és az is kiderül, miért fúj annyira Taylorra. Hogy ez változike, és, hogy mi jön még, az maradjon egyelőre a jövő zenéje! ;-)

xx, Amelia

U.i.: Kommentelni, pipálni ér!! :-)

*zene*

Unott sóhajjal téptem össze a levelet, anélkül, hogy felbontottam volna. Szinte minden héten jön egy levél Taylortól, egy koncertjeggyel. Mintha nem lenne jobb dolgom, csak ülni itthon, és várni, hogy elmehessek a nagy Taylor Swift koncertjére. Hogyne.

-          Ki küldte? – kiabált ki a bátyám, Johnny a konyhából, aztán egy pohár vízzel megállt előttem, szemeit érdeklődve rám szegezte, közben lassan kortyolt a pohár tartalmából.

-          Taylor. – vontam meg a vállam, és visszasétáltam a laptopomhoz. A normális ember egyszerűen leül a székre, én viszont bepakoltam lábaim a fenekem alá, és így álltam neki újra a második könyvem harmadik fejezetének. Egy fantasy könyvet adtam ki fél éve, ami ez alatt a rövid idő alatt akkora olvasótáborra tett szert, amiről álmodni sem mertem soha. Világszerte naponta több száz példány fogy, tizenhat nyelvre fordították eddig le, és forgatókönyvet is szeretnének. Én ezt még nem akarom. Eleinte egy könyvnek indult, de mire a végére értem, rájöttem, hogy nem tudom még lezárni, több könyvet kíván.

Az egész egy ártatlan fanfictionnel kezdődött. New Yorkban éltem, és titokban egy Doctor Who történetet írtam, álnéven. Egy elit gimnáziumba járattak a szüleim, ahol én voltam a királynő, aki mindenkin áttapos, ha kell, csak, hogy elérje a célját. Így teljesen nyilvánvaló volt, hogy Borostyánligás egyetemen folytatom. Aztán egy napon e-mailt kaptam, egy szabadúszó menedzsertől, aki az elmúlt tíz évben tíz olyan könyvet patronált, ami legalább három hónapig a New York Times Bestseller listájának élén volt. Lefagytam. Azt írta, elolvasta a blogom, és találkozni akar velem. Ezzel felfedtem volna az inkognitóm, amit soha nem akartam. A királynő, aki mindenkivel bunkó, és törtető, csak nagyon kevés embert enged a kegyei közé, olyan balgaságról fecseg a világ előtt, mint egy repülő telefonfülke és egy utazó, szuperhős földönkívüli? Na, nem. Reménykedtem benne, hogy ha ki is adják a könyvem, megtarthatom az álarcom, de tévedtem. Már a beharangozó novelláskötetre akkora volt a kereslet, hogy kénytelen voltam nyilvánosság elé állni. Akkor aztán borult a bili! A szüleim persze büszkék voltak rám, és a legszűkebb baráti köröm is támogatott. De ott voltak azok az emberek, akiket világ életemben bántottam. Folyamatosan újságoknak adtak interjút, a merészebbek, akik vállalták az arcukat, tv show-ba, rádiókba mentek, hogy elmondhassák, mennyire kiállhatatlan vagyok, velőmig romlott.

Idővel elcsendesedett a rosszakaróim folyama, aztán fürödhettem a tiszta elismerésben. A novelláskötet után évekig nem publikáltam. Közben elvégeztem a gimnáziumot, promóztam a novellákat, elkezdtem a főiskolát, és anyám bíztatására belekóstoltam a modellkedésbe is. Csak alapszakot végeztem, aztán rájöttem, hogy kell egy regény. Nekiültem, és egy év alatt borítóstul kész lett az egész. Büszke voltam magamra, hogy mindent én csináltam a borítótól a hátlapig. Hatalmas siker volt, az emberek imádták, és mint utóbb kiderült, várták is, hogy megjelenjen.

Londonba kötött a kiadóm, így félévnyi ingázás után úgy döntöttem, hogy ide költözöm, most a bátyámmal élek együtt, aki sokat van távol a ska zenekara miatt. Iszonyú tehetséges harsonás, nagyon büszke vagyok rá.

-          Talán, most már tényleg elmehetnél egy koncertre… - lépett mögém Johnny, és a vállam felett bekukucskált a fejezetbe.

-          Ne kezdd te is! Eleget hallgatom Ivytól. – mordultam fel, és tovább püföltem a klaviatúrát.

-          Hallgathatnál rá. Évekkel ezelőtt volt már, miért nem lépsz túl? Te is híres vagy. Már nincs, amit elhappolhatna előled.

-          Nem elég az a négy év, ami eltelt, hogy elfelejtsem, amit Swift tett velem. – puffogtam tovább, és kifordultam a székkel, hogy a bátyám szemébe nézhessek. Még mindig könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, mit tett velem.

A legjobb barátnőm volt. Hárman, vele és Ivyval, mi voltunk a világ királyai. Kicsi gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk. Mint az amerikai álombarátságok. A miénk tényleg az volt. És, igazából amerikaiak is vagyunk, éppenséggel. Taylor mindig is nagyon tehetséges volt, gyakran húztuk vele, hogy házalnia kéne a demójával, és évekkel később meg is fogadta a tanácsunkat.

Befutott, de nem felejtette el, honnan jött. Ma sem, azt leszámítva, hogy nem minden történet a sajátja, amit a dalaiban énekel…

2009-ben jött ki a karrierje számára mindent elsöprő Fearless című albuma. Hát, itt jött a probléma. Az egyik dalból készült videóklip is. Vagyis, nem csak ebből az egyből, de ez fenekestül felfordított mindent. Amikor először megmutatta nekünk, annyira le voltam nyűgözve, hogy ennyire tehetséges, és összejött neki, hogy fel sem figyeltem a Fifteen dalszövegére. Kellett volna.

Ez a dal rólam szólt, és arról, hogy megviselt a gimnázium első időszaka. Ő egyszerűen kifecsegte, ezzel fegyvert adva az ellenségeim kezébe. Nagyon nyávogósnak hangzik, hogy egy ilyen semmiségen fennakadtam, de nem csak én. A szüleim, amikor rájöttek, hogy titokban találkozgattam a focicsapat kapitányával, és kiderült, hogy csak bájologtam vagy egy évig, és nem is gondoltam komolyan a pozíciómat, iszonyúan kiakadtak. Ahhoz, hogy a gyerekük Borostyánligás legyen, nem szabad soha megingania, én pedig megtettem, ráadásul mindjárt az elején. Fél évig szóba sem álltak velem, csak a bátyámmal és a bejárónőnkkel kommunikáltam a házban. Hihetetlenül rosszul esett, hogy Taylor így kiteregette a magánéletem. Ő azt mondta, hogy azért csinálta, hogy bizonyítsa, én vagyok a legjobb barátja, az egyik legfontosabb az életében. Hogy emléket akart állítani a barátságunknak. Hát, hogy is mondjam… Nem sikerült.

Azóta is torpedóz ezekkel az átkozott levelekkel, és egyéb válogatott eszközökkel, hogy béküljünk ki. Mikor unja már meg? Foglalkozzon a csitri kapcsolataival, és a szakítós dalaival. Dalszövegírásban nagy.

-          Oké, hagyjuk. Nincs Taylor Swift. Rendben? – törölt le egy kósza könnycseppet az arcomról. Bólintottam, és újra a szövegszerkesztőre fordítottam minden figyelmem, pár pillanat múlva pedig meghallottam, ahogy Johnny a szomszéd szobában gyakorolni kezdett. A harsona hangja betöltötte a lakást, és a lágy dallamok csak még jobban elmélyítettek az általam teremtett világban.

Új sztori: SZEREPLŐK

Hellóka! 

Hát beszippantott az őrület, és akármennyire is kapálóztam, hogy soha nem lesz egész estés One Direction történetem, hát megértük. 

A történet nem igazán kívánja reflektorfénybe állítani őket de bonyolítani fogja a dolgokat, ennyit megígérhetek. :-)

Most biztos vesztek, és reményeim szerint nyerek is olvasókat, de egyszerűen csak jött az Isteni szikra, nem tehettem ellene semmit...

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihentetem az "Un jour"t, mert mostanában nem igazán érzek ihletet és motivációt, de semmiképpen sem hagyom abba, csak egy kicsit szögre akasztom a jelmezeket, remélem megértitek. 

Ebből kifolyólag jött is az ötlet, hogy mindig az aktuális, műsoron lévő történet fejlécét használjam, aztán meggondoltam magam, inkább összeütök egy "Amelia Spencer" fejlécet, és a történetek menüpontjaiban lesznek az adott sztori montázsai. Ez így praktikusabb, meg szerintem jobb is, így az egyik történet sincs mellőzve.

xx, Amelia

U.i.: Nemsokára érkezem a sztori prológusával! ;-)

Light my fire

Oké, már ég a pofám, hogy nem résszel jövök. De most novellagyártás van, ezt kell szeretni. :-)
Nos, a beharangzó spoiler alakot öltött, elkészült a novella a Doors egyik legendás dalának asszisztálásával. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem személy szerint a kedven együttesem, és Jim hatalmas rajongója vagyok. Kicsit ebből kifolyólag a lány karakterem először az életben, de az én mintámra készült, a külsőségeket, és néhány káros szenvedélyt leszámítva, de nem lövöm le a poént. :-)
Szóval, olvassátok, pipáljátok, szóljatok hozzá! 

xx, Amelia

U.i.: A tetoválás is saját. ;-)

Szívtam még egy csíkot. A por csípte az orrom, de egy idő után megszoktam. Ittam az előttem heverő félig üres whisky-s pohárból, és elindultam a táncparkett felé. A tömeg egybeolvadt masszaként táncolt a zene ritmusára, az embert azonnal beszippantotta ez az örvény, én pedig nem is ellenkeztem.

Évek óta élek így, szabadon, korlátok nélkül. Egy éve dílerkedem is. A családommal megszakítottam minden kapcsolatot, szerintük nincs helye egy drogosnak a családban. Egyszerűen nem értik, miért csinálom. A drog nem választás, hanem egy út. Egy út, hogy az ember megtalálja a hangját, kifejezze a véleményét, hogy kapcsolatokat teremtsen. Nem dacból lettem ilyen, vagy azért, mert megtehetem, egyszerűen csak azért, mert erre volt szükségem. Meg kell találnom a hangom, hogy egyszer majd mindenkinek elmondhassam az igazat, és kipukkasszam azt a buborékot, amiben a világról alkotott nézeteket, hazugságokat tartják. Tudniuk kell, hogy ahol élünk, ahol ők élnek mindent behálóz a hazugság, a korrupció, és ettől lesz a világ igazán rossz. Én ezt nem fogom tudni megváltoztatni, de talán esélyem lesz néhány olyan embernek felnyitni a szemét, akik ezt megteszik helyettem.

De most csak a csípőmet ringatom az ütemre, amit kiemel a fekete miniruha, és a majd a térdemig érő fekete csizma. Szőke, göndör hajam táncol a fejem körül, és igazán nem is érdekelne, ha elmosódna a sminkem, annyira el vagyok foglalva a zenével. Hátulról megfogja valaki a derekam, és az illatából ítélve tudom, hogy Ryan az. Mosolyogva fordulok meg, és fonom karjaim a nyaka köré, hogy együtt folytassuk, amit elkezdtem. Ő a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. Ő a másik felem, aki teljes mértékben megért, és támogat. Együtt jöttünk el otthonról, pénz és kapcsolatok nélkül. A szüleink nem kívántak asszisztálni a lassú öngyilkosságunkhoz, ami nem a valóság. Nem meghalni akarunk, hanem a gondolkodásunkkal jobbá tenni a világot. Neki sokkal jobban hisznek az emberek, van valami megnyerő a szőke lobonccal keretezett arcában, magas, szikár, egyenes tartásában. Én az angyali arcommal csak élharcos hippinek nézek ki…

-          Iszom valamit! – kiabáltam Ryan fülébe. A torkom teljesen kiszáradt, ez a majdnem tiszta heroin átka. Az ember hamar szomjas lesz. – Egy whiskyt kérnék, tisztán! – huppantam le a pultra. Lassan kortyoltam a hideg párlatból és az embereket kezdtem figyelni. Egy kicsit zúgott a fejem, de nem volt kedvem visszamenni egy újabb adagért az asztalukhoz. Túl messze van, én pedig túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy magamban az embereket elemezzem. Vajon az a vörös srác milyen? A mozdulataiból ítélve, csak éjszakára szeretné megszerezni a lányt, aki körül legyeskedik, és úgy látom sikerülni is fog neki. Többre nem is lehet képes. Hogy beszélgetne az atomfizikáról? Amikor apuci mindent a segge alá rakott, és neki csak szórnia kell a pénzt. Aztán észrevettem a szőke fiút, aki tőlem kétszéknyire ült, és feltűnően bámult, jobban, mint én a vörös srácot és a ma esti prédáját. – Hogy tetszem? – fordultam körbe a bárszékemmel, és gúnyosan mosolyogtam rá. Zavartan elkapta a fejét, és valami hihetetlenül érdekeset talált a pulton. Akkor játsszunk így. Fogtam az italom, é leültem mellé. – Hogy hívnak?

-          Mármint, engem? – kérdezte, és mutatóujjával magára mutatott.

-          Hát, nem is a melletted ülő srácra nézek.

-          Niall. És téged?

-          Flower. – kérdőn nézett rám. – Anyám vicces kedvében volt a szülés után…

-          Szép név. – mosolygott. – Nekem tetszik.

-          Szóval, miért bámulsz?

-          Ne haragudj, nem akartam ennyire feltűnően… - makogott. Egész aranyos srác, nem az én kategóriám. Biztosan anyuék adtak neki, hogy eljöhessen a menő barátaival inni egy kicsit szombat este. Nyilván egy menő gimnáziumba jár, és jó egyetemre megy, talán, még sportol is. Igen, egész biztos sportol valamit. Kicsit jobban szemügyre véve kiderült, hogy csak festett szőke, nem is mindenhol, nem izmos, de éppen megfelelő, és hatalmas tengerkék szemei vannak.  – Csak…

-          Csak? – kérdeztem vissza, és kortyoltam egyet az italomból. Nem is igazán figyeltem rá, azon gondolkodtam, hogy inkább ki kéne mennem, elszívni egy füves cigit. Kicsit már bántam is, hogy idejöttem hozzá, csak az időmet vesztegetem.

-          Nagyon csinos vagy. Az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen széplány mellett.

-          Igazán köszönöm, Niall. Ez kedves tőled, de ha most megbocsátasz, kicsit ki kell mennem, kiszellőztetni a fejem. - mosolyogtam rá, és az volt a tervem, hogy egyszerűen faképnél hagyom, nincs kedvem az üres udvarlásához, ráadásul elég bénám csinálta.

-          Látlak még? – fogta meg a csuklóm. Azok a szemek, az Istenért… Hogy tud bárki ezeknek nemet mondani? Még tiszta fejjel is megfogna.

-          Talán. – jégkirálynő. Ez megy.

Kinn elővettem a kistáskámból, egy tekert szálat, rágyújtottam, és hosszan benntartottam a füstöt.

-          Kivel beszéltél a pultnál? – lépett mellém Ryan.

-          Csak, egy újabb hódoló. – fintorodtam el, és átnyújtottam neki a cigit. – Nem fontos.

-          Úgy nézett rád, mintha valami oltár előtt állna. – nevetett.

-          Mert az is vagyok! – húztam ki magam büszkén.

-          Ó, hogyne! Jim Morrison, és a drogkultúra két lábon járó szentélye. Mindenki, virágokat a virágnak! – intett egy kisebb csoport felé Ryan, aztán mind elnevettük magunkat.

-          Nem vagy vicces, mikor a nevemmel gúnyolódsz, tudod, hogy allergiás vagyok rá!

-          Tudom, úgyhogy be is megyek, találkoztam egy lánnyal, talán bekísérem a mosdóba. – kacsintott és visszaindult. – Isteni alakja van! – nevetve ráztam meg a fejem, és miután elszívtam az egész szálat, én is visszamentem.

-          Táncoljunk! – húztam fel Niallt a bárszékről, és a parkettre kormányoztam. Majdnem középen álltam meg. Szembe fordultam vele, és a nyaka köré fontam a karjaim, ő óvatosan a derekamra tette a kezeit. Percekig tébláboltunk a tömeggel.

-          Gyakran jársz ide? – hajolt a fülemhez Niall.

-          Elég gyakran. Tudod, ingyen iszok, mert itt dolgozom.

-          Komolyan? Azt hittem, még iskolába jársz.

-          Nem minden részem öregszik. – húztam mosolyra a szám. Ő is elvigyorodott, és megpörgetett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Kezdesz belejönni a flörtölésbe!

-          Jó a tanárom! – válaszolt nevetve. – Ahogy elnézem, egyik részed sem öregszik. Hány éves vagy tulajdonképpen?

-          Illetlenség nőtől ilyet kérdezni. – tértem ki a válasz elől, de ő tovább fürkészett. – 22.

-          Nem… Az lehetetlen. Maximum 17, esetleg 18. Te át akarsz verni!

-          Látni akarod a személyimet? – húztam fel a jobb szemöldököm.

-          Nem lehetsz idősebb nálam… - rázta a fejét makacsul.

-          Miért, te hány éves vagy?

-          18.

-          Ó. Hát ez sok mindent megmagyaráz.

-          Mi mindent? – kérdezte meglepetten.

-          Hogy miért vagy csapnivaló Casanova, és miért nem csaptad le rögtön a magas labdát, amit adtam.

-          Szívesen megnézném a személyid.

-          Sajnos, otthon hagytam. – mosolyogtam.

-          Talán, ha hazakísérlek, megmutathatod. – viszonozta a mosolyom.

-          Hozom a kabátom.

-          Ez a te lakásod? – kérdezte Niall. Elvettem a kabátját, a fogasra akasztottam az enyémmel együtt, és a konyha felé indultam valami innivalóért.

-          Bérlem. Hogy tetszik? – kérdeztem mosolyogva, és lehuppantam mellé a kanapéra.

-          Itthon is whisky?

-          A jóból sosem elég. Apropó… - átnyúltam a fiú felett a táskámért, és egy heroinnal teli zacskót vettem elő belőle. Egy keveset az asztal üveglapjára szórtam, és elegyengettem egy régi telefonkártyával. Összetekertem egy tízfontost, és egy húzásra felszippantottam a csíkot. Megint a kellemetlen maró érzés szökött az orromba, de hamar túltettem magam rajta.

-          Nem tudtam, hogy te…

-          Hogy én?

-          Drogozol. Tudod, ez nem helyes. – mondta Niall.

-          Kérlek, ne akard nekem megmagyarázni, hogy mi helyes, és mi nem az. Nem ezért engedtelek be.

-          Akkor miért? – kérdezte kíváncsian. Egyszerűen odahajoltam, és megcsókoltam. Nem vagyok a szavak embere. És egyébként is részeg vagyok, és be vagyok tépve, lőve, szóval sok minden nem odaillő van a szervezetemben, amitől hiperbátor lehetek. Visszacsókolt, mire n az ölébe fészkeltem magam. Innen nem volt megállás, és, mivel nem tudta, hol a háló, maradt a kanapé. Nem túl romantikus, de mikor voltam az?

-          Mi ez a sok Jim Morrison? – kérdezte. Még mindig a kanapén feküdtünk, ő a hajammal játszott. Kicsit megborzongtam, így rám terítette a pulcsiját, amire egy hálás sóhaj volt a válaszom a mellkasába.

-          Szeretem. Neki volt fogalma az életről. – válaszoltam egyszerűen.

-          Mesélj róla! – felkönyököltem a mellkasára, és kérdőn néztem rá. – Úgy értem, úgy, ahogy te látod. Nekem csak a 27-sek klubja, és a The Doors jut róla eszembe. Te minek látod?

-          Ő minden, ami megtanított élni. Ő nem csak egy ember volt. Egy jelenég, ami a saját szemén keresztül próbálta elmagyarázni az embereknek, hogy nagyon nagy gáz van. A zene bónusz. Egy olyan dolog, amivel azt hitte, hathat a Föld lakóira. – zavartan ráztam meg a fejem. Általában nem ez szokott velem történni szex után. Üres fecsegés, amíg mind a ketten ki nem fújjuk magunkat, aztán a srác lelép. Több nekem sem kellett, nincs szükségem felesleges nehezítő tényezőkre. Élek, szórakozom, és hadjáratot indítok a rossz emberek ellen. Ebbe nem fért bele a szerelem. És most sem. Nem értettem, miért nyílok meg Niallnek. - Nem is tudom… Minden eszközt arra akart felhasználni, hogy jobbá tegye a világot. Olyanná, amilyennek látni akarja. Jobbnak, szebbnek, szabadnak! Sajnálom, hogy nem érhette meg. De folytatom, amit elkezdett!

-          Értem. Ezek súlyos szavak. Hogy akarsz szembeszállni az egyszemélyes hadseregeddel a kormánnyal, az emberekkel?

-          Jimnek ott volt a zene. Én festek.

-          Komoly? Én csak gitározni tudok. – mosolygott szégyenlősen. – És úgy gondolod, az emberek meghallgatnak? – a hangja tele volt kétkedéssel.

-          Mégis hogy jössz ahhoz, hogy kérdőre vonj? Ezt nem érted! Te jó iskolába jársz, egyetemre küldenek, apu-anyu bepasszol valami menő állásba, és élsz, mint hal a vízben, miközben elmész minden mellett, ami valódi! Én azt akarom megmutatni az embereknek, ami itt van, körülöttük, az átveréseket, a felesleges háborúkat, az éhezést! És te, mit fogsz majd az életeddel csinálni, Mr. Hűdenagyonokosvagyokésmindenttudok? – felháborodtam. Túl közel engedtem, és ennek az volt az eredménye, hogy a szavai mélyebben találtak el. Normál esetben csak elmagyaráztam volna, hogy amíg ő steaket zabál, Afrikában éheznek, és több százan halnak meg hetente maláriában.

-          Ne ess nekem! Nem tudsz rólam semmit! Történetesen, ha tudni akarod, igen, jó iskolába járok, és azt ünnepelem ma este, hogy felvettek az oxfordi egyetemre. Ez viszont nem azt jelenti, hogy én nem dolgoztam rajta, hogy nekem mindent csak a seggem alá tesznek! Azért, mert feltett szándékod, hogy mindenkitől elfordulj, aki csak közeledni próbál feléd, attól még nem kell mindenkit leszarozni. – ez a végszó volt. Felpattant, kapkodva felöltözött, és elviharzott. Még a lépcsőház ajtaja is hangosan csattant utána. Megforgattam a szemeim, és úgy ahogy voltam, meztelenül kimentem az erkélyre, hogy elszívjam a ma esti második füves cigim.

Hetekig nem is történt semmi. Vissza minden a megszokott mederbe. Niall szavait nem tudtam kiverni a fejemből, de mit akarta nekem bizonygatni, hogy meg akar ismerni? A cuki pofim teszi? Nem, ha nem is vallotta be, de másnap már valószínűleg bőven elégedett volt azzal, hogy megfektetett, és hencegve mesélte a lacross-pajtiknak.

Egy esős csütörtökön éppen egy új festményen dolgoztam, és vártam egy állíndó vevőmet, amikor megcsörrent a kaputelefon.

-          Georg? – kérdeztem, de nem marihuánáért jöttek. Niall szólt a telefonba.

-          Felmehetnék?

-          Minek? – kérdeztem flegmán.

-          Beszélni akarok veled. – haboztam. Semmi kedvem nem volt megint egy taknyost pátyolgatni. – Kérlek.

-          Legyen. Nyitom. – sóhajtottam, és megnyomtam a kis piros gombot, ami a lépcsőház ajtaját nyitotta.

-          Szia. – szólt félénken az ajtóból.

-          Gyere már be, ne ácsorogj kinn. – forgattam a szemeim. Berúgtam az ajtót, ő leült a konyhapult előtt egy bárszékre, én pedig szembe vele megálltam, miközben próbáltam egy konyharuhával minél több festéket letörölni a kezemről.

-          Festesz?

-          Nem, legóztam, és megolvadtak a figurák, attól ilyen a kezem.

-          Sajnálom, amit a múltkor mondtam.

-          Semmi baj, már túltettem magam rajta. Ez miatt ne edd magad.

-          De igen. Igazad volt. – sóhajtott, és csak most nézett először a szemembe. A kék íriszek tele voltak fájdalommal, és megbánással. – Rólam. Mindenről.

-          Jó emberismerő vagyok. – vontam vállat, és a konyhapultra dobtam a konyharuhát. – Kérsz valamit inni?

-          Nem, köszönöm. Inkább mutatni szeretnék neked valamit…

-          Csak tessék. Csak ne cigánykerekezz, mert levered a csillárt.

-          Szükségem lenne a gitárodra. Nem akartam a sajátom hozni, azzal lelőném a poént. – mosolygott kicsit bátrabban. A nappali végéhez sétáltam, és kivettem a tokból a viharvert hangszert. Egy kicsit én is tudok rajta játszani, de nem túl jól. Egy bolhapiacon vettem, nem sokkal az után, hogy Londonba költöztem. Azonnal beleszerettem. Sötétkék teste tele volt ragasztva matricákkal, fekete nyakán a lakkozás csillogott a fényben. – A lábadon is Jim van? – mutatott a vádlimra.

-                   Így mindig velem van, és tudom, hogy van egy ember, aki sosem hagy el. Tessék. – felé nyújtottam a gitárt, ő leült a kanapéra, én vele szembe a dohányzóasztalra. Pár akkordot pengetett, aztán elkezdte játszani a Light my fire-t. A kedvenc The Doors számom, a vádlimon is ez van. Jim kiejti a kezéből a mikrofont, és a zsinórjával ez a három szó van a vádlimba tetoválva. Sokat jelent ez a dal. Számomra ez az igaz szerelem. Tüzes, és mindent elsöprő. Ilyet akarok én is egyszer.

-                   Light my fire… - énekelte utoljára Niall. Maga mellé tette a gitárt, és az ölébe húzott. Nagyon gyengéden csókolt meg, aztán hosszú másodperekig csak nézett a hatalmas szemeivel. – Nekem Jim az igaz szerelmet tanította meg! Megtaláltam a saját Pamemet!*

*Pam Jim Morrison nagy szerelme, ő találta meg a legenda holtestét a kádban, és néhány évvel később ő is meghalt. 

Teljesen más spoiler... :-)

Mit azt látjátok, egy újabb novellaversenyre jelentkeztem, aminek az a feltétele hogy választasz egy dalt, és ez alapján íródik a novella. Meghoztam a dalt, és a két főszereplőt, nemsokára pedig a novellát is. ;-)

xx, Amelia

Sztoriutánpótlás 2.0?

Jó éjszakát mindenkinek!
Egyszerűen csak nem bírok a véremmel, és az egyik barátnőm a minap a fülembe ültetett egy ötletet, amit úgy érzem hogy muszáj továbbvinnem, de nem vagyok teljesen biztos benne, szóval inkább ezt is szavazásra bocsátom, mint a Five Direction-t, ami ha megvalósul, már biztos, hogy nem 1D-s történet lesz, de ne keseredjen egy fan se, a fiúk karakterét megtartom, csak nem a saját nevükkel. Mint amikor Lana Del Rey-ből Fleuryt csináltam. :-)
Szóval, egy kis bemelegítést hoztam így, a hajnali órákban, és bízom a kommentjeitekben, ötleteitekben, véleményeitekben, egyszóval mindenben, ami ahhoz kell, hogy ez a dolog működjön. Hogy ténylegesen miről van szó, egyelőre nem szeretném elárulni, de ha látom, hogy érdeklődés van, akkor egy kis spoilert becsempészek, ígérem! ;-)

xx, Amelia

Summer pictures

Feladó: Matthew Attkinson <matt.attkinson@gmail.com>

Címzett: Amália Salamon <lia.salamon@gmail.com>

Tárgy: Nyári gyakorlat – interjúértékelés

Tisztelt Ms. Salamon!

Sajnálom, hogy ilyen kurtán sikeredett a megbeszélésünk, és azt is, hogy nem szemtől szemben tehettük ezt meg, hanem skype-on. Elolvastam a csatolt életrajzát, és a motivációs levelet. Ekkora ambíciókkal még sokra viheti, de addig még rögös az út.

Szeretnék, a segítségére lenni ennek az útnak a kitaposásában, és a beszélgetésünk csak meggyőzött a leveleiben leírtakkal, hogy maga alázatos, tisztelettudó, kommunikatív, és minden nehéz helyzetben feltalálja magát.

Beszéltem már az együttesről, és mellékelten küldök néhány fontos adatot róluk, amit nem árt tudnia a személyes találkozó előtt. Az, hogy maga nem fanatikus, még csak nem is rajongó, megkönnyíti a dolgokat, de remélem, nem esik át a ló túloldalára, és nem kezeli őket felkapott popsztárokként, fiatal feltörekvő senkikként, ezt egyikünk sem szeretné, s rövid úton bell búcsút is vehetnénk egymástól.

Ezeken kívül csatolom a repülőjegyét, ami az első állomásra, Londonba szól. Itt nagyjából egy hetet töltünk, ami alatt a maga feladata a megfigyelés, és a jegyzetelés lesz, hogy majd az Ír-szigeteken bedobhassam a mély vízbe. Ekkor már maga is lebonyolíthat egyszerűbb időpont egyeztetéseket, megbeszélések részleteit, fotózások helyszínét, a színpadok körüli apróbb munkák elvégzését, stb. Természetesen mindent az én kizárólagos jóváhagyásommal érvényes, de remélem, hogy ennek ellenére önálló döntéseket tud majd hozni, amik nem csak az együttes, de a maga karrierjét is egyengetik.
Jelezte, hogy a háttérmunkák közül a hanggal kapcsolatos tevékenységek fogták meg igazán. Lehetősége nyílik majd a koncertek egy bizonyos részét a vezérlőkben tölteni, és a mikrofonok, hangszórók, egyéb hangtechnikai eszközök működését elsajátíthatja.

Egy kicsit a jövőről. Ha minden szépen folyik a mederben, az utolsó koncert előtt egy teljes hétig önállóságot kap, hogy maga szervezze és beszélje meg a programokat, valamint az utolsó előtti koncerten teljes egészében maga fog felelni a hangtechnikáért.

Várom május 7.-én 17.00-kor a londoni reptéren,

Üdvözlettel:

Matthew Attkinson

London, 2012. március 24.

Chapter 2.

Megérkeztem! 

Megjöttem a második fejezettel, egy kicsit késve ugyan, de itt vagyok! :-)

Arra gondoltam, hogy kijelölök a héten egy napot, hogy akkor érkezem résszel, így könnyebb lesz beosztani, és nem késik folyton, nem történik semmi gikszer egyszóval. Szóval kommentbe várom a véleményeket, hogy melyik legyen ez a bizonyos, "fejezet-érkezős" nap. Már merem ezt mondani, hogy kommentbe, ugyanis egyre több megjegyzést kapok, aminek nagyon örülök! 

És akkor következzen a rész, amit két kedvenc olvasómnak, és állandó kommentelőmnek, Szilvinek és Annie Sawyernek szeretnék küldeni! Köszönöm, lányok, hogy vagytok nekem! :-)

xx, Amelia

 - Mégis mit csinálsz? - kérdezte fintorogva Bill. A kanapén ültünk, és éppen Doctor Who maratont tartottunk. Ő nem ismerte a sorozatot, és feltett szándékom volt ezen változtatni. Egy ember, aki nem tudja, ki Donna Noble? Ezt nem hagyhatom...

 - Halrudakat eszek. - vontam vállat, és egy újabb darabot mártottam a tejsodóba, aztán jóízűen beleharaptam.

 - Ez undorító.

 - Ez a 11. Doktor.

 - Akkor ő is undorító.

 - Hogy mondhatsz ilyet? Egy idő lord a legjobb dolog, ami valaha egy emberrel történhet... - fordultam felé felháborodva.

 - Tudod, mit? - kérdezte, és kivette a tálat a kezemből, aztán megcsókolt.

 - Mire készülsz?

 - Kiengesztellek. Úgy, ahogy a drága Doktorod nem tud! - mosolygott ördögien, és az ölébe kapott. Kuncogva fúrtam magam közelebb hozzá, erre a szobába cipelt, az ajtó hangos csapódással csukódott be mögöttünk.

*

 - Pattanjatok, indulunk! - rontott be Tom a füstölgő ajtaján az előadás után.

 - Mégis hova? - kérdezte Bill. Az ölében ültem, ő játszott egy hajtincsemmel, én pedig próbáltam leszedegetni magamról a körmöm alá száradt művért. 

 - Kaulitz, hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Moulin Rouge! - jött Tom mögött Phil.

 - A Le Poéte után oda járunk a legtöbbet. Egy szót se! - intettem le Billt, mikor szólásra nyitotta a száját. - Tudod, baromi jó hely, és miután törzsvendég leszel, csak még jobb lesz.

Tom nemes egyszerűséggel kiemelt Bill öléből, és egyetlen vezényszóval mindenkit öltözni parancsolt. Megjátszott sértődöttséggel vonultam a saját öltözőmbe, amit Costanzával osztok meg, és szépen, komótosan húztam le a ruhám cipzárját. Elég ijesztő lehetek, mint két lábon járó, halott Júlia. A fehér esküvői ruhámon csimbókokban állt a csipkén az alvadt vér, a szemem alá karikákat festettek, hogy a tetszhalottiságom is élethűbb legyen, a hajamról nem is beszélve. Ezt nem lehet elintézni egy egyszerű lófarokkal, meg kell mosnom, nincs mese. Halkan dúdolva álltam a zuhany alá, és egy darabig csak áztattam magam, ekkor volt időm ténylegesen elgondolkodni az elmúlt négy hónapról. 

Mostanában olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser. Amióta kölcsönösen kimondtuk egymásnak azt a szót Billel, minden új mederbe érkezett. Bill szeme egyre jobban ragyogott, én pedig egyre jobban féltem. Olyan, mint amikor a Labirintusban David Bowie üveggömböket fújkod Sarah felé, aki elkábult a baracktól, és hallucinál. Én is ott álltam az egy ilyen gömbből transzformált szappanbuborékban, és bármelyik pillanatba 13-at üthet az óra, és nekem elfogy az időm. 

Megráztam a fejem, és inkább vidám számokat kezdtem dúdolni, hogy elfelejtsem ezeket a hülyeségeket. Damien folyamatos hadjárata, hogy visszaszerezzen, ha egyáltalán bármikor is az övé voltam, elég kétkedővé tett, és nem tudtam, Bill meddig fogja ezeket bírni. Talán beszélnem kellene az ex-Rómeóval, hogy szálljon le rólam.

Halvány sminket tettem fel, egy egyszerű piros, pánt nélküli ruhát vettem fel, és késznek nyilvánítottam magam a Moulin Rouge-ra.

 - Hol van Phil? - kérdezte Bill. A színház hátsó kijáratánál álltunk harci díszben, és a világ leghiúbb emberére vártunk.

 - Piperészkedik. Mindig ezt csinálja. Ő van legjobban besózva, aztán miatta késünk mindenhonnan. - világosította fel Greg. Costanza mellett állt, feltűnően közel, akinek eszében sem volt arrébb menni, és inkább Tom társaságát keresni. Úgy tűnik, jól elvannak, és talán végre Costanza talál egy értelmes embert.

 - Nahát! Bevonul a győztes sereg! - rikkantotta el magát Tom, és mind tapsolni kezdtünk, Phil pedig színpadiasan meghajolt előttünk. 

 - Na mi lesz? Mindig rátok kell várni? - kérdezte vidáman Phil, aztánn taxit fogtunk, és nemsokára már egy whisky-s pohárral a kezemben szemlélődtem a Rouge-ban, Billel az oldalamon.

Az este viccesre sikeredett, király Making of lenne belőle a következő DVD-n. Phil és Tom bevetették magukat, igazából, már a pénztárnál azon versenyeztek, ki tudja elcsábítani a jegyszedő lányt, akin feltűnően kevés csipke volt, amit még Bill is végigmért, de szerintem nem próbálkozik többet, azt hiszem, a könyökömmel levertem az egyik veséjét. És akkor még visszafogtam magam. 

Benn aztán elszabadult a pokol. Én is sokat ittam, ahogy mindenki, talán Bill és Costanza volt a legjózanabb.

 - Ki az a pár kisfiú a színpadon? - kérdezte Bill. 

 - Fogalmam sincs, de nem rosszak! - mosolyogtam, és a színpad felé emeltem a poharam. Csodálkozom, hogy egyáltalán beengedték ide őket, de tényleg jól játszottak.

 - Nem tetszik nekem az a gyerek... - csóválta a fejét ingerülten. - Folyton téged bámul.

 - Jézus, csak nem vagy féltékeny egy tinédzser fiúra? Azt hiszed, őt választanám bármikor? - majdnem félrenyeltem az italom.

 - Nem, de attól még rád nyomulhat.

 - És akkor elküldöm. Kezdjen inkább a saját korcsoportjába. - forgattam a szemeim. Ekkor már nekem is feltűnt a fiú, de úgy csináltam, mintha nem venném észre. Nem akarok összeveszni ilyen butaság miatt Billel.

 - Irritál a göndör feje.

 - Befejezted?

 - Srácok, mennünk kéne! - lépett mellénk Costanza.

 - Mi történt?

 - Philék. Hát ismered őket, teljesen eláztak, és kiszúrtuk a sajtót. El kéne vinni őket innen.

 - Egyáltalán mit keres itt a sajtó? - kérdeztem.

 - Miattuk jöttek. - bökött Constanza fejével a színpad felé. - Aztán megneszelték, hogy itt vagyunk, és már mi vagyunk a fő célpont.

 - Menjünk. - bólintott Bill.

Bill Tomot, Greg Philt kapta a hátára, és angolosan távoztunk a hátsó ajtón. 

 - Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? - fordult vissza Costanza a sarokról. - Utól érnek, és holnap a címlapokról integethetnek magatoknak.

 - Aha, oké. Cipelj te, egy Georg Michaelt danolászó benga állatot! - fújt Greg.

 - Azt hiszem, nem ittunk eleget. - mormolta Bill füle mögül Tom.

 - Azt hiszem, bőven eleget ittatok! - mondtam ingerülten, és hazakacsáztunk hozzám, mivel én laktam a legközelebb.

6. díj :-)

Helló, halihó!

Utáljatok, kövezzetek meg, holnap résszel jövök, de ma egy díjjal... Nagyon örülök neki, még akkor is, ha már kaptam, mert egy számomra kedves személytől kaptam, akinek nagyon szeretem mindkét blogját, és rengeteg megjegyzést, kedves szót kapok tőle, az egyik leghálásabb olvasom! ;-)

xx, Amelia

A díjért egy hatalmas köszönöm Szilvinek!! :-) ♥

1. Ha megkaptad a díjat, készíts róla egy bejegyzést, és tedd ki a fent látható képet!
2. Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen öt személynek kell továbbadnod!
4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat visszafelé nem lehet adni! (Annak nem adhatod, akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat.)

KÉRDÉSEK:

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?
Virág, és Virinek, vagy Coconak becéznek.

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
One Direction - Little Things, Bonnie Tyler - Total Eclipse to the Heart

3. Félsz a sötétben?
Eddig is nagyon tojtam, de most már nézem a Pretty Little Liars-t is, és azóta pláne. Köszi, ABC Family... :-)

4. Szerelmes vagy valakibe?
Igen, az ágyamba. Szívem szerint minden időt csak vele töltenék, és mindig nehéz az elválás. Tökéletesen kiegészítjük egymást, és amit csak lehet, együtt csinálunk, bár sokszor nem lehetünk kettesben a lakótársaim miatt...

5. Mi volt a legcikibb dolog, ami eddig életedben történt veled?
Ide mindig mást írok, mert egy csomó volt, de jelen pillanatban nem jut eszembe semmi... Elég béna vagyok, már senki nem lepődik meg rajtam. 

6.  Gondolatban öltél már meg valakit?
Nem elég nagyok a temetők...

7. Szerinted a péntek 13.-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?
Mindig mást, bár nem emlékszem, hogy különösebben megszívtam volna ezeken a napokon, ugyanolyan, mint a többi péntek.

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
Lehetnek apróságok, de igazság szerint elég fiatalok, és az mellett, hogy a szüleim, mindent meg is beszélünk, elég közvetlen a kapcsolat közöttünk, ebben szerencsés vagyok. :-)

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?
Miután a fiú osztálytársam tudja kívülről a What Makes Me Beautiful-t? Kétlem, hogy bármi is ciki lenne... :-D

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?
Igen, és el is ájultam, és most is félek a tűtől, és a vértől is. 

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?
Kiadatnám a könyveimet, és jótékonykodásra használnám a nevem. Próbálnék az maradni, aki vagyok, de ez nyilvánvalóan lehetetlen lenne. 

12. Szoktál álmodozni?
Ezt is együtt csináljuk általában az ágyammal. Amúgy rengeteget, igazán akkor jön az ihlet, ha látod a fejedben a képet, vagy ha nem is egy adott fejezetről fantáziálok, a saját képzelgéseimet is fel tudom néha használni.

13. Járnál Chase Crawforddal?
Nem értem a kérdést. Ki ne járna vele? Visszatérve a 11. kérdéshez... Ha esetleg összefutnánk valami gálán, esetleg, khm...

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány, neveik?
Kettőt. Fiú, és lány. Soma és Blanka. Érdekes, hogy nemrég ejtettünk meg egy beszélgetést a barátnőimmel a kritikán aluli névadásokról, és vicces dolgok jöttek nekünk is.

15. Adni, vagy kapni jobb?
Szeretem az emberek arcán látni, amikor boldoggá teszi őket a dolog, amit tőlem kapnak, lehet ez akár egy apróság is, vagy csak egy kedves gesztus. De jobban szeretem, ha ez az öröm az én arcomon van. Aki nem ezt mondja, mazochista, vagy hazudik. Kapni igenis jó!

16. Titkom?
Van, és marad is. De ha már senki nem ír ide semmit, akkor majd én megtöröm a jeget. Amikor 13 évesen szerelmes voltam Orlando Bloomba, volt egy hatalmas poszterem róla a szobámban. Amikor öltöztem, vagy vetkőztem, mindig elbarikádoztam magam, mert mivel a kamerába nézett, olyan volt, mintha szugerálni, és zavarban voltam. Ja, és minden reggel indulás előtt megpusziltam.

17. Bakancslista:
Jézus, már a felére sem emlékszem, miket írnék ide...
1. Londonban élni, és a BBC-nek dolgozni-
2. Baromi jó gyakornoki állást szerezni.
3. Fenntartani a kapcsolatot a barátaimmal.
4. Leküzdeni a tériszonyt és a klausztrofóbiát.
Meg még jó sok minden...

 Akinek küldöm:
 - Annie Sawyer
 - Annamária Berényi
 - Mini Dodó
 - Alice Ano

Novellaverseny + W&S

Helló-belló!

Helyzet: megint nem egy fejezet, hanem egy újabb novella következik, ami különdíjat kapott. Talán az eddigi leghitelesebb darab, a kedvéért megnéztem egy filmet, és Harry stílusát s tanulmányoztam, és hiába, vagy nem hiába, azért örülök a különdíjnak is, jó érzés, amikor elismerik a munkádat!

És egy kis spoiler, amit Watson és Spott oldalán találtok. ;-)  *katt*

xx, Amelia

Moments....

Vic Higgins:

-        Ms. Higgins, nem tartom jó ötletnek, hogy abbahagyja a kemoterápiát! – mondta határozottan az orvosom, Dr. Johnson.

-        Nézze, nem a véleményére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy mennyi időm van így még? - dőltem hátra a bőrfotelben. - A bátyám májusban diplomázik, most augusztus van. Ott leszek a diplomaosztóján?

-        Semmit nem ígérhetek... - csóválta a fejét. - Lehetnek akár hetek, hónapok.

*

Kiléptem az orvos irodájából, ügyet sem vetettem anyámra, aki a váróban ült, és rám várt. Utánam futott, de egyszerűen kicsavartam a kezem az övéből. Már rég megszoktam, hogy mindenki sajnál. Egyedül baktattam Vegas utcáin, meglepően kevés járókelő társaságában. Mintha mindenki otthon ülne a kanapén, és az én szánalmasan rövid életem hosszát számolná vissza. Két és fél éve ugyanaz a forgatókönyv. Eleinte csak egy influenzának indult, aztán kiderült, hogy leukémiás vagyok. Először nagyon megijedten, és megszállottan meg akartam gyógyulni. Viseltem, hogy havonta két hetet kellett kórházban töltenem a kemoterápia miatt, hogy a hajam kihullott, hogy az életem teljesen kicsúszott a kezeim közül. Azt hittem, legyőzöm, de nem. Az elkeseredettség oda vezetett, hogy eldöntöttem, inkább töltöm fájdalom nélkül az utolsó időszakot, mintsem kezelésről kezelésre járjak. Azelőtt minden olyan szép volt. Az iskola menő bandájába tartoztam, jó tanuló voltam, az emberek szerettek. Szörnyű, amikor az ember már nem a kedves csillogást látja a másik szemében, hanem a szánalmat. Ez a legborzasztóbb. Mintha egy porcelánbaba lennék, aminek repedés van az arcán, és ha bárki hozzányúl, összetörik. Teljes életet akarok élni, döntöttem.

-        Tudod, hogy aggódtam? Összeeshettél volna az utcán! - torkolt le rögtön anyám, mikor hazaértem.

-        Akkor valaki nyilván telefonált volna a mentőknek. - vontam vállat unottan, és a szobámba vonultam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem. Levettem a szekrény tetejéről a bőröndöm, és véletlenszerűen ruhákat, és egyéb apróságokat kezdtem beledobálni.

-        Hova mész, Vic? - kérdezte egy vékony hang az ajtó felől.

-        Londonba. - fordultam mosolyogva Samantha felé. Ő a kishúgom. 9 éves, izgága, és ha ő nem lenne, rég belesüllyedtem volna a depresszió legmélyebb bugyraiba.

-        Philhez? - kérdezte kíváncsian.

-        Igen, hozzá.

-        A mama mit szól hozzá?

-        Nem számít. - ráztam a fejem, és összehúztam a bőrönd cipzárját. Leemeltem az ágyról, puszit nyomtam a kislány feje búbjára, és elindultam a földszintre.

-        Hova készülsz? - kerekedett el anyám szeme.

-        Londonba. Philhez.

-        Hogy? - nézett meglepetten.

-        Jól hallottad. A kemónak vége, az iskolába felesleges visszamennem, hát elmegyek. Még sosem voltam Angliába, és ha most nem megyek, nem hiszem, hogy lesz még rá lehetőségem. És, ha most megbocsátasz, mennem kell.

-        Ezt nem gondolhatod komolyan! Hogy szállnál repülőre?

-        Attól félsz, meghalok a turbulenciától? - nevettem fel keserédesen.

-        Ne viccelődj ezzel, kérlek! Jogom van megmondani, mit tehetsz, és mit nem! Az anyád vagyok!

-        Nem sokáig. - zártam le a vitát, és kihúztam a bőröndöt a bejárati ajtón. Tudtam, hogy nem jön utánam, ez az aduászom, a halál.

Amilyen gyorsan csak tudtam, leintettem egy taxit. A sofőr segített a csomagommal, bemondtam a címet, és indultunk a reptérre. Szerencsére egy csendes sofőrt fogtam ki, nem egyet azok közül, akik csak azért beszélgetnek, hogy szóval tartsák az utast, így pluszköröket téve a magasabb díj miatt. Homlokomat a hideg üvegnek támasztottam, a reptérig még legalább tíz percem van gondolkodni. Először is fel kell hívnom a bátyámat, Philt, hogy érkezem. A mobilom otthon maradt, de gyáva visszasunnyogás lenne visszamenni érte, és amennyire szerencsés vagyok, az orrom előtt menne el a gép. Majd felhívom egy fülkéből a reptéren. Londonban. Akkor már esélye sem lesz nemet mondani. Tudom, ez gerinctelen lépés tőlem, de amint tudok, szerzek egy albérletet, hogy ne kelljen a nyakán lógnom. Szerencsére annyi eszem volt, hogy a hitelkártyámat magammal hozzam. Igazából nem akarom rátukmálni magam Philre. Ő diplomázik, csak útban lenne a haldokló húga. Csak egyszerűen képtelen vagyok itthon maradni, ahol mindenkiről lesüt, mennyire szánakoznak rajtam. Nem megy, új környezet kell.

Kifizettem a taxist, és az egyik jegypénztár felé vettem az irányt. Legkorábban negyven perc múlva indul gép, addig ellézengek a büfében, veszek néhány újságot. Jó volt láthatatlannak lenni. Itt senki nem tudta, hogy ki vagyok, és hogy milyen az egészségi állapotom, vagyis, ami megmaradt belőle.

*

-        Öhm, Phil? - tekergettem zavartan a telefon zsinórját. Már egy angol, tradicionális piros fülkében ácsorogtam.

-        Vic! De jó hallani a hangod! Mi újság? - szólt bele vidáman a bátyám.

-        Londonban vagyok.

-        Hol vagy? Mit keresel itt?

-        Abbahagytam a kemót, és eljöttem. Elegem van ebből az egészből. - legördült az első könnycsepp az arcomon.

-        Mondd meg, pontosan hol vagy, azonnal indulok! - mondta Phil kétségbeesetten.

-        A reptér előtt.

-        Ne mozdulj! - köszönés nélkül tette le, és csak néhány percet kellett várnom, mikor felbukkant a tömegből ismerős vörös haja. Az arcán egy kevés félelem és rengeteg aggodalom keveréke látszódott. - Vic, az Istenért! Miért jöttél el Vegasból?

-        Nem bírtam tovább! - fúrtam sírva a vállába a fejem, ő pedig szorosan magához vont, és vigasztalóan kezdte simogatni a hátam.

-        Jól van, gyere szépen, menjünk haza. Otthon majd megbeszéljük, hogy legyen a továbbiakban. És mindenképpen fel kell hívnunk anyát, hogy minden rendben, és épségben itt vagy. Oké?

-        Oké.

Phil a belvárosban lakott, egy kétszobás albérletben, az egyetemtől nem messze. Ő és egy csoporttársa lakott a lakásban, ez látszódott is rajta. Anya természetesen irtó pipa volt, de beletörődött a döntésembe. Phil, bár nem mutatta ki, aggódott, és látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Elmagyaráztam neki, hogy a megtakarításaimból a fennmaradó időmben fizetni tudok egy albérletet – amit eleinte egész testtel ellenzett -, és, hogy már másnap átjelentkezek egy kórházba. Bár tisztában volt vele, hogy működik a betegségem, és hogyan kell mindezt kezelni, még sosem kellett élesben csinálnia. Én nem is akartam, hogy belefolyjon, de ragaszkodott hozzá.

Másnap első dolgom volt kórházat, egy állandó nővért, és albérletet keresni. Phil csak a kórházba tudott velem jönni az órái miatt.

-          Kicsit jobban is figyelhetnél! – hallottam egy távoli hangot, amikor elsötétült minden. Éppen egy lakásközvetítőhöz tartottam, amire még előző este googleztam rá, de az állandó pótkerekem közbeszólt. Erőtlenül rogytam össze, véletlenül nekiütköztem valakinek, de akkor már teljesen mindegy volt, csak elhúzott magával a sötétség, én pedig hagytam magam. Amikor először kinyitottam a szemem, először a fehér plafont láttam meg, jobbra pedig a világ legszebb smaragd szempárjával találtam szembe magam. – Hála az égnek! Jól vagy?

-          Semmi bajom, csak egy kicsit elszámolta a testem magát. –tornáztam magam ülésbe. – Igazán nem kellett volna ezért kórházba hoznod, elég lett volna lelocsolni vízzel.

-          Igazán nincs mit, szívesen segítettem. – húzta el a száját.

-          Kösz. Hogy hívnak? – kérdeztem vontatottan, még egy adag kábulattal.

-          Harry. Harry Styles.

-          Ó, hát persze, hogy nem ismertem fel rögtön a megmentőm. – mosolyogtam gúnyosan, mire ő a szemét forgatta.

-          Egy kicsit lehetnél velem kedvesebb is. Még most is ott fekhetnél…

-          A járdán? Mégis, ki hagyott volna ott? – húztam fel az egyik szemöldököm. – És, ha jól emlékszem, már köszönetet mondtam, de javíts ki, ha tévedek.

-          Reménytelen vagy. Itt is hagyhatnálak. – nyomatékosan elindult az ajtó felé.

-          Ne! – kiáltottam után. – Kérlek… Sajnálom, nem vagyok éppen a toppon. Ha innen kiengednek, esetleg meghívhatnálak egy kávéra. Ha nem akarod, persze nem kell, nem erőszak a disznótor!

-          A kávé remekül hangzik. –mosolygott Harry.

-          Tulajdonképpen, neked nincs próbád, vagy valami hasonló? –kevergettem a teámat. Egy csendes kávéházba ültünk le, távol a kíváncsi szemektől. Hangulatos hely volt, bár az ember ide nem vadidegennel, hanem inkább a szerelmével, vagy egy olyan emberrel ül be, akit nagyon le akar nyűgözni.

-          Szóltam a többieknek, hogy veled vagyok. – vont vállat.

-          Szóval leléptél?

-          Miért olyan fontos ez?

-          Nem kell őrizned, mint egy fekete gyémántot… - forgattam ma sokadszorra a szemeim Harry miatt.

-          Csak aggódom, talán baj? – nézett szúrós szemmel, amire az én válaszom egy vállrándítás volt. – És, gyakran történik ez veled?

-          Micsoda? Hogy egy megagiga-popcsillaggal beszélgetek egy csendes és romantikus sarokban? Igazából nem túl gyakran, szóval szólhatnál az érdekemben a többieknek.

-          Nem erre gondoltam, – rázta a fejét nevetve, göndör tincsei vidám táncot lejtettek közben. – hanem az ájulásra.

-          Igazából már nagyon régen fordult elő, egy kicsit meg is lepett.

-          Miért van olyan érzésem, hogy ez nem a teljes, őszinte válasz?

-          Talán, mert paranoiás vagy. – feleltem. Nem volt kedvem elmesélni a haláltusámat. Évek óta az első ember, aki nem azért beszélget velem, mert kötelezőnek érzi, hanem mert akar. Ez ijesztő, és szinte már el is felejtettem, mennyire jó.

-          Terhes vagy?

-          Nem. Nem lehet gyerekem. – inkább nem részleteztem, miért.

-          Ó, sajnálom.

-          Semmi baj, - legyintettem. – már túl vagyok rajta.

-          Örökbe is fogadhatsz! – próbált vidítani.

-          Ahhoz talán kéne egy megbízható támasz is, talán egy férj, hogy gyereket vállaljon az ember, bármilyen formában. Szerintem. – nyomatékosítottam. Láttam rajta, hogy várna folytatást, de inkább felvetettem az albérletkeresésem, hogy szabaduljak Harrytől.

-          Van egy kis weekend ház a hátsókertünkbe. Beköltözhetnél, ha akarsz. – zavarban van? Mi van?

-          Nem, köszönöm, nem hiszem, hogy az én árkategóriámba van. – ráztam a fejem.

-          Kössünk alkut! – csúszott feljebb a széken. – A ház teljesen üres, csak egy konyhabútor és egy mosógép van benne. Elmegyünk az IKEA-ba, megvesszük a legolcsóbb bútorokat, amiket még ki tudsz fizetni, és elállok háromhavi lakbértől. Mit szólsz?

-          Rendben. – bólintottam. Három hónap nekem annyi idő, mint másnak három év. Lehet, hogy meg sem érem, hogy fizetnem kelljen.

Harry ragaszkodott a fizetéshez, bár csak egy teáról volt szó, kicsit kellemetlenül éreztem magam miatta. A világ leghosszabb, de az utóbbi évek talán legjobb délutánját töltöttük együtt. Tartotta magát az árakhoz, és szerencsére nem erőltette sokáig, hogy bármelyiket kipótolja.

-          Ez olyan, mintha egy felhőn feküdnék… - sóhajtottam elégedetten egy kétszemélyes ágyon. Nem engedhettem meg, de muszáj volt kipróbálnom. Álmaim ágya volt, fehér, a legpuhább matraccal, amit valaha gyártottak, és gyönyörű nonfiguratív faragással az ágytámlán.

-          Megvesszük? – huppant le mellém Harry.

-          Láttad te az árát? Inkább legyen, amit először próbáltunk. – feltornáztam magam, és a pénztár felé vettem az irányt.

-          Bocs, csak beszéltem egy eladóval, hogy amiket megveszünk, hozzák rögtön utánunk. – kocogott mellém, majd beálltunk a pénztárhoz.

-          Ez lenne az! – tárta ki előttem a fehér ajtót Harry. egy kicsi lakásba léptem, apró előszobával. Egy nappali egy apró konyha étkezővel kapott még helyet a földszinten. Az emelet hasonlóan kicsi volt, egy hálóval és egy pici fürdővel.

-          És ezt öt embernek szánták? – kérdeztem meglepetten. Nekem tökéletesen elég, de ha ide öt hormontúltengéses fiút zárnak be, akkor az egyenlő lehet a világvégével.

-          Tetszik azért?

-          Ez tökéletes! Nem tudom, hogy fogom neked valaha is meghálálni… - mosolyogtam a lehető legmelegebben Harryre.

-          Igazából… Nekem lenne ötletem. – vakarta meg a tarkóját.

-          Mit kéne tennem? Takarítsam a medencétek? – húztam fel a szemöldököm.

-          Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem este vacsorázni. – hadarta egy szuszra. Oké, ezen meglepődtem. Harry Nőcsábász-elérhetetlen Styles elhívott vacsorázni.

-          Te randira akarsz hívni?

-          Próbálkoztam.

-          Nem lehet. – suttogtam lesütött szemmel.

-          Mert híres vagyok? Nem tetszem neked?

-          Nem erről van szó.

-          Akkor miért nem? – erőltette a témát.

-          Mert nem, és kész.

-          Tudni akarom, miért. – kötötte az ebet a karóhoz.

-          Harry köszönöm, hogy beköltözhetek, és hogy segítettél az utcán, hogy bevittél a kórházba, hogy vásároltál velem, de nekem ez most nem fér bele. Nem tudok az életembe egy plusz főt betenni, pláne nem egy olyan embert, aki miatt folyamatosan aggódnom kellene. Nekem nincs energiám ehhez. – remélem, ezzel a monológgal leszáll a témáról.

-          Miért kéne értem aggódnod?

-          Mit értetlenkedsz, könyörgöm? – kiáltottam kétségbeesetten.

-          Rendben. Most nemet mondtál, de ez nem egy végleges nem. Addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyítom, hogy én kellek neked, és te pedig nekem! – mondta határozottan, és kiviharzott a kisházból.

Egyedül maradtam a kétségeimmel és a csomagolással. Eleinte el tudtam foglalni magam vele, aztán rájöttem, hogy nem fog menni, egyre gyakrabban kellett leülnöm pihenni. Felhívtam Philt, lediktáltam neki a címet, és nemsokára már együtt szereltük a polcokat. Először hezitáltam, hogy beszámoljak-e neki a Harryvel történt kis közjátékról, aztán rájöttem, hogy ameddig Jenny, a legjobb barátnőm utánam nem repül – őt anya kérte meg, hogy jöjjön, mert ő tényleg tudja, mit hogyan kell csinálni, ha úgy adódik -, addig az egyetlen nagy és okos bátyámnak is mesélhetek.

-          Harry elhívott vacsorázni. – mondtam, mikor már a berendezett nappaliban ültünk egy pohár narancslével és csak pihegtünk a tv előtt. Én főleg a betegség miatt merültem ki, Phil pedig a tényleges fizikai munkától.

-          Tudja? – fordult felém a bátyám várakozó tekintettel.

-          Nem.

-          Elmondod neki?

-          Nem akartam, de ha itt fogok lakni, egyszer úgy is összefut a nővérrel, vagy valahogy rájön.

-          El kell mondanod neki, megérdemli.

-          Tudom.

A következő két hétben határozottan jól ment Harry kerülése. Úgy tűnik talált magának mást, akinek bebizonyíthatta, hogy ők a „kettétört Jin és Jang”. Már a beköltözésem másnapján meglátogatott a zenekar többi tagja, lefutottuk a kötelező köröket, és ha lenne még plusz tíz évem, azt mondanám, még akkor is biztos minden héten beszélnénk telefonon. Mind a négy emberből valami olyan szintű barátságosság áradt, ami ledöntötte a jócskán legyengült immunrendszerem. Megérkezett Jenny is, az utolsó két vérvizsgálatom kielégítő lett, szóval minden tökéletes volt, azt leszámítva, hogy továbbra is haldokoltam.

-          Hahó! – jött Harry hangja a bejárat felöl. Épp a kád szélén ültem, és egy fürdőlepedővel próbáltam felfogni az orromból ömlő vért, több-kevesebb sikerrel. A konyhában éppen répát szeltem a salátába, amikor elcsöppent az orrom, és éppen annyi időm volt azelőtt, hogy ömleni kezdett, hogy felszaladtam a fürdőbe. Jenny dolgozik, valakinek kenyérkeresőnek is kell lennie kettőnk közül, Phil pedig iskolában van. Egyikőjüket sem riadóztathattam, de nem volt erőm a mentőket hívni, túl gyenge voltam már a vérveszteségtől.

-          Harry? Jesszus, ne gyere fel! – akármennyire is szükségem volt rá, nem akartam, hogy így lásson, de fordítva értelmezte, amit mondtam, és hallottam, ahogy a lépcsőn jön felfelé.

-          Édes Istenem, Vic! – rogyott mellém, és egyik kezével azonnal a törölközőt vette át, a másikkal pedig tárcsázott a zsebéből előhalászott telefonba. – Louis? Kezdjetek nélkülem, a kórházba viszem Vicet! – és már le is csapta.

-          Harry, ne…

-          Gyere szépen. – suttogta megnyugtatóan, majd az ölébe kapott. Mellkasánál a hófehér ing pirosra festődött a véremtől, ahogy a fejem lehanyatlott, ő pedig gyorsan robogott velem a kocsihoz. Minden ajtót nyitva hagyott, de nem volt erőm ezen gondolkodni. A kórházban azonnal kikaptak a kezei közül, és egy ágyra fektettek. Nagyjából ezzel egy időpontban vagy tíz nővér és egy orvos kezdett körülöttem szorgoskodni, Harryt kérdésekkel bombázva.

-          Nem tud rá válaszolni, nem tudja…

-          Ne beszélj, drágám! – csitított egy nővér.

-          Mit nem tudok? – kérdezte hátulról Harry.

-          Az utolsó vizsgálatom eredményei kielégítőek voltak, két hete és egy napja fejeztem be a kemoterápiát, és a fehérvérsejtjeim száma is megfelelő. Az utóbbi időben semmiféle antibiotikumot nem kaptam, és nem volt sem megfázásom, sem más vírusos megbetegedésem. – nyökögtem, és az orvos feje fölött Harryre sandítottam. Sóbálványként, falfehéren állt a kórterem közepén.

-          Most elégetjük az orrában az ereket és gyógyszeres kezelést kap. Volt már hasonló? – kérdezte barátságosan az orvos, Dr. Tennant, ahogy azt a névtáblájáról leolvastam. Csak igent intettem a fejemmel, és már toltak is.

-          Hova viszik? Ide hozzák vissza? Vele maradhatok? – eszmélt fel Harry, és hisztérikus hangon faggatta az orvosom.

-          Itt maradhat természetesen, Smith nővér majd megmutatja, hova hozzuk vissza a barátnőjét. – valahogy most ne tartottam fontosnak, hogy közöljem, Harry csak a főbérlőm, két hete nem is láttam, és semmiféle érzelmi kapcsolat nincs közöttünk. Erőm sem volt rá. Harry szintén nem tiltakozott, csak addig kísért, amíg engedték neki, aztán engedelmesen követte a nővért.

-          Hazamehetsz, ha gondolod. – mondta barátságosan Phil Harrynek. Az első hangfoszlány volt, amit meghallottam, de erőm még nem volt, hogy reagáljak. Szóval még itt van. Életem gyönyörű zöld szemű megrontója itt gubbaszt mellettem, gyanítom, hogy még mindig a patchwork-ös ingjében, amiben behozott.

-          Maradni szeretnék. – mondta határozottan Harry, valahonnan közvetlenül a fejem mellől. – Azt hiszem, felébredt. – megszorította a kezem, és az ő meleg mosolya volt, amit először láttam. Gyakrabban is kelhetnék erre, bár, ez lehetetlen gondolat. – Szia.

-          Szia. – nyifogtam erőtlenül. Phil mellém lépett és puszit nyomott a homlokomra, Jenny az ágyam előtt próbálta kipislogni a szeméből a könnyeket.

-          Azt hiszem, mi most egy kicsit magatokra hagyunk. – suttogta Phil, és kivonszolta a barátnőmet is.

-          Sajnálom, hogy ezt át kellett élned. – fordultam Harry felé.

-          Mi ez az egész, Vic?

-          Beteg vagyok.

-          Ha nem mondod, észre sem veszem. – fintorodott el, mire elmosolyodtam, de ő komoly maradt. – Szóval? Mit nem akarsz elmondani? Miért nem akarsz engem?

-          Mert nem akarnál egy ilyen defektessel, mint én, együtt lenni a hátralévő időben…

-          Mi az, hogy a hátralévő idő? Vic, mondd már el, könyörgöm! Az ájulást még bevette a rendszer, de az ég szerelmére, csupa vér volt minden… - láttam, ahogy megelevenedik előtte a kép, ahogy előttem is. Kívülről ez még rosszabb látvány lehetett, mint nekem. Egyszer csak a fürdőbe lép, én meg ott kuporgok egy csatatér kellős közepén, ahonnan már a halottakat elvitték, csak a tócsák maradtak, amiket még nem szívott be a föld. Ja, nem, ez mind belőlem jött.

-          Leukémiás vagyok. – suttogtam csukott szemmel. Harry még jobban megszorította a kezem, és egy idegen könnycsepp, az övé cseppent a csuklómra.

-          Meddig leszel még velem?

-          Nem tudom. Tényleg.

-          Talán, ha újra elkezdenéd a terápiát… - nézett rám reménykedve.

-          Ezt te nem érted. A kemó szörnyű, és csak ideig-óráig segít. Fájdalmas, és csak megkeserítené a megmaradt időmet.

-          Ha lenne valami más mód…

-          Nincs. Az anyám az elmúlt két és fél évet azzal töltötte, hogy utánajárt mindennek, még akkor is, ha nem tehettük volna meg. De semmi.  Meg fogok halni, Harry. – szorítottam vissza a kezét.

-          Nem teheted ezt velem. Most találtalak csak meg. Nem várhatod, hogy beletörődjek, hogy el is hagysz! – csattant fel. Tipikus. Kiakadnak az emberek, ha arról beszélsz, hogy elhagyod őket. Nem mintha nekem lenne más alternatívám is.

-          De hát két hete rám se nyitottad az ajtót! – fújtam felháborodva.

-          Mert megterveztem a tökéletes randevút. Ha éppenséggel tudni akarod, azért mentem ma hozzád, hogy ha kell, erőnek erejével elvigyelek oda. Most éppen azon kéne ülnünk, nem pedig azon sakkozni, mennyi időt töltesz velem… - idegesen törölte ki a szeméből a könnycseppet, de én elvettem a kezét. Már én is sírtam. Ő tényleg bizonyítani akart nekem.

-          Mi a tökéletes randink? – kérdeztem meghatottan.

-          Csak nem képzeled, hogy elmondom… Ha innen kijössz, elviszlek, ígérem.

-          Harry…

-          Nincs semmiféle Harry! Veled akarom tölteni az időmet, és ha te mégsem velem szeretnéd, akkor sajnos el kell, hogy keserítselek.

-          Miért nem akarod megkímélni magad ettől? – mutattam végig magamon.

-          Én csak a világ legtökéletesebb emberét látom. – simogatta meg az arcom. – Nem vagy épp az alkalomhoz öltözve, hogy szerelmet valljak, de ha nem teszem meg, nem hiszed el. Vic! Amióta megláttalak, csak rólad álmodom, gondolkodom, te jársz az eszembe, nem tudok enni, inni, figyelmetlen vagyok a próbákon, és hanyagolom a fiúkat is. Nagyon félek tőle, hogy valamit rosszul csinálok, de veled akarok lenni mindig. Melletted ébredni, este lefeküdni, reggel reggelizni, tévézni, beszélgetni, sétálni, vagy csak egyszerűen egymás mellett ülni, vagy feküdni. Mindig a kezedet akarom fogni, akkor is, ha rosszul vagy, és akkor is, ha nevetsz. Akkor is veled leszek, amikor már a legalapvetőbb dolgokhoz is segítség kell, merthogy én leszek az a segítség! – mély levegőt vett, és szemeit belefúrta az enyémbe, smaragd íriszeiből sütött az őszinteség. – Szeretlek, mindennél jobban!

-          Én is szeretlek. – sírtam automatikusan, és el is hittem. Még senki nem beszélt hozzám így. Ha lenne bakancslistám, az igaz szerelem megtalálását lehúzhatnám. Az elmúlt két hétben gyakran előfordult, hogy Harry felé kalandoztak a gondolataim, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ő ennyire komolyan gondolja a dolgot. Az én eszmefuttatásaim inkább csak álmoknak tűntek, amik soha nem valósulhatnak meg, nemcsak a betegségem miatt, hanem Harry neve miatt sem.

Reggel kiengedtek a kórházból. Az elkövetkező napokban Harry az árnyékommá vált, mindenhova követett, és akkor is segített, amikor már az idegeimre ment vele. A bátyámtól és Jennytől is tízszer annyi figyelmet kaptam, egyedül talán csak a wc-n lehettem, de akkor is éreztem, hogy Harry a közelben van. Meghatott a figyelmessége, és az is, milyen hamar kezelni tudta az állapotom.

Hetek óta nyúztam az állítólagos tökéletes randival, de ő mindig csak legyintett. Jóformán együtt éltünk, és úgy láttam, már nem is látja értelmét annak, hogy bármivel meglepjen, bár nekem minden vele töltött óra ajándék volt.

Egy szombaton megtört a jég.

-          Öltözz! Megyünk! – rontott be a nappaliba. Rajta egy fekete öltöny volt fehér inggel és egy fekete nyakkendővel.

-          Jézusom, hova akarsz vinni? Nekem nincs ilyen alkalmi ruhám… - néztem rá félve, de ő csak elmosolyodott.

-          Nem probléma, Jenny az ágyadra tette, pont a méreted! – mosolygott győztesen, én pedig morogva a szobába vonultam. Valóban várt rám egy doboz, benne a világ leggyönyörűbb ruhájával. Egy fekete magas derekú szoknya és egy fehér blúz bukkant fel a papírok közül. Mellette egy dobozban fekete cipő, szorosan a jobbján egy bordó bársonytokban pedig egy nyaklánc. Valóban az én méreteim voltak, és hogy egy kicsit egészségesebb arcom legyen kölcsönöztem Jenny sminkjei közül néhányat. Elégedett sóhallyal néztem bele a tükörbe, egy kicsit elmélázva az eredményen. Egy pillanatra a régi énem láttam, aki azelőtt voltam, hogy a szemeim alatt lila karikák lettek volna, és az egykor hosszú hajam helyett rövid szőke kuszaság lenne a fejemen. Sokkal egészségesebben nézett vissza rám fáradtkék szemem, és némi hezitálás után úgy döntöttem, ezt Harrynek is ideje láni.

-          Gyönyörű vagy. – suttogta meghatottan.

-          Köszönöm. – mosolyogtam zavartan, mire kézen fogott, és az autóhoz vezetett. Előzékenyen kinyitotta az én ajtómat, átkocogott a saját felére, és már indultunk is. – Tulajdonképpen hova viszel?

-          Egy koncertünkre. Vagyis, nem is igazán koncertre, mert ez kizárólag neked fog szólni.

-          Ez komoly? - néztem rá döbbenten, és arcomon azonnal körbefutott a szám. Elnevette magát, és megszorította a kezem. Csak akkor engedte el, ha váltania kellett, és amikor megérkeztünk. Egy kis klub lehet a hely, csendes, barátságos környéken, nyílván valami elitklub. Belépve először a rengeteg gyertyán akadt meg a szemem, aztán a fiúkon, akik a kis színpad közepén bárszékeken ültek, egy üres szék társaságában, ami nyílván Harryé. A színpad előtt egyetlen asztal volt két székkel, vörös selyemterítővel leterítve, közepén egy antik hármas gyertyatartóval, amiben három gyertya lángja lobogott vidáman. Harry az asztalhoz vezetett, ő pedig felült az üres székre. Csak szerelmes balladákat énekeltek, amit Niall egy szál gitárral kísért. A negyedik szám után az én saját bejáratú zöldszemű szörnyem lejött, s velem szemben helyet foglalt. Kihozták a vacsoráinkat, aztán csendben ettünk. Ahogy egyszer a színpad felé néztem, a fiúk helyén már csak üresség tátongott, és halk zene szólt a hangszórókból. Elgondolkoztam rajta, vajon én is ilyen észrevétlenül fogok-e eltűnni, ha egyszer csak vége lesz.

-          Min gondolkoztál el? – kérdezte kedvesen Harry.

-          Csak a szokásos depressziós témáim.

-          Vic, ma este ne. Ma csak mi ketten vagyunk, és a rövid, de annál intenzívebb szerelmünk!

-          Rendben! – mosolyogtam, és egy újabb adagot szúrtam a villámra.

Az este beszélgetésekkel telt, igazán kitett magáért az angolok elsőszámú popsztárja. Nem hittem volna, hogy az elmúlt hét gondoskodása után még kedve van hozzám, és hogy még ennél jobban is tudja bizonyítani, hogy mennyire szeret. Egy kicsit megijedtem. Mi lesz vele, ha nem leszek? Aztán az futott át az agyamon, hogy én ezért nem adok neki jóformán semmit, csak, hogy folyamatos figyelmet és törődést igényelek, bár az utóbbi időben egyre jobban éreztem magam. Olyan volt, mintha beteg sem lennék, csak egyszerűen annyira szerencsés, hogy majd minden percet a szerelmemmel és a barátaimmal tölthetek. És akkor elromlott minden…

-          Miért néz így? – kérdeztem gyanakodva a nővért, aki minden héten jár hozzám, hogy vért vegyen tőlem, és ellenőrizze az állapotom.

-          Az eredménye. Az utolsó nem bíztató. – csóválta sajnálkozva a fejét.

-          Most? Nem, az nem lehet… Boldog vagyok, és úgy érzem, egészséges! Nem halhatok meg, még nem! – csattantam fel, és felpattantam a székből. Idegesen járkálni kezdtem a nappaliban, ő rezzenéstelen arccal követett a tekintetével. – Mi jön most?

-          A szokásosnál is fáradékonyabb lesz, és hőingadozásai lesznek. Gyakrabban és gyorsabban fárad. Aztán kiesnek az órák, napok. Érzékelni fogja az időt, de annyira gyenge lesz, hogy nem fog tudni reagálni rá.

-          Fájni fog? – vágtam közbe, és visszaültem a helyemre.

-          Semmit nem fog érezni a morfiumtól. Váltakozni fog a valóság és az álom, aztán egyszer elalszik… - mondta csendesen az utolsó mondatot. Már nem tudtam sírni, csak felkészülni. Felkészülni arra, hogy mindent elveszítek…

Harry Styles:

November 30.

„Sosem tudtam naplót írni, és eddig nem is akartam. Ez igazából nem s napló. Próbálok leírni mindent, ami Vic utolsó napjaiban történt velünk. Mindig emlékezni akarok rá, és azt szeretném, hogy valahol kézzel fogható emlékeim legyenek, még ha ez a pár nap volt is életem legrosszabb és legnehezebb időszaka.

Vic állapota rohamosan, napról napra romlott. Olyan volt, mint egy vad ámokfutás. Ő semmit nem érzett, a morfium kivett belőle minden fájdalmat, és gyakran az éberséget is. Gyakran mesélt olyan dolgokról, amik meg sem történtek, csak álmodta. Az egyik legfájdalmasabb pillanat az volt, amikor elmesélte, hogy az utcán sétáltunk este, moziból hazajövet, amikor paparazzik kaptak le, így lett hivatalos a kapcsolatunk. Arra már nem emlékezett, hogy a sajtó már tud rólunk, és azt is tudja, hogy ő beteg, én bármennyire is próbáltam titkolni. Az orrvérzéses incidens után nyitott könyv lett a kapcsolatunk, bár én egész testtel próbáltam védeni a médiától, szerencsére sikerült is. Mégis, amikor arról beszélt, hogy lekaptak minket, azt akartam, hogy valóban megtörténjen. Hogy olyan számomra hétköznapi pár lehessünk, akik bujkálnak a fotósok elől, és azon veszekednek, hogy ki mit vesz a másiknak az ünnepekre. De nem. Mi az a pár voltunk, akiknek minden perc ajándék volt, és becsülnie kellett minden pillanatot, mert lehet, hogy nem lesz következő.

Vic szülei azonnal Londonba repültek, amikor gyengülni kezdett. Ragaszkodtam hozzá, hogy a mi házunkba költözzenek, így minél közelebb lehettek a lányukhoz. A kilencéves Samantha volt az egyetlen fénysugár ebben az időszakban. Édes csacsogásával, és folyamatos kíváncsiságával mosolyt csalt akkor is az arcomra, amikor már minden reményem elveszett.

 - Búcsúzz el tőle, kicsim! – tolta Vic ágya mellé Samet az apja.

De, ha pont az tesz neki rosszat? Lehet, hogy pont attól él még, hogy nem búcsúztam el tőle, és erre vár. Akkor soha nem búcsúzom el tőle, és mindig itt lesz! – makacskodott a kislány. Én az ajtónak dőlve figyeltem a jelenetet. Remegett a vállam a sírástól. Mind tudtuk, hogy ez Vic egyik, vagy éppen utolsó éjszakája. Nem kért estére morfiumot, iszonyú fájdalmai lehettek, de kedvesen mosolygott a húgára, és megsimogatta az arcát.

 - Harry! Ébren vagy? – suttogta Vic, hangjában idegességgel. Mostanában gyakran vannak hangulatingadozásai. Nem aludtam, addig sosem aludtam el, amíg valaki más nem volt vele, amíg csak én, egy percre sem tudtam lehunyni a szemem.

 - Persze, mit szeretnél? – fogtam meg a kezét. Jéghideg volt, és úszott a verejtékben.

 - Félek…

 - Nincs mitől, itt vagyok! – suttogtam, hangom elcsuklott a feltörő sírástól.

 - Nem akarok meghalni, nem akarlak elhagyni! – fúrta fejét a mellkasomba. Éreztem, hogy rázza a hideg, és a sírás.

 - Nem leszek egyedül, te örökre velem leszel!

 - Igen. Mindig. Örökre vigyázni fogok rád és segítek neked, hogy boldog légy. Együtt sikerülni fog, ugye?

 - Igen, persze, hogy sikerülni fog! – szorítottam magamhoz. Elhallgatott, és csendesen szuszogott. Még akkor is magamhoz szorítottam, amikor már nem hallottam a szuszogását. – Együtt sikerülni fog!”