Light my fire

Oké, már ég a pofám, hogy nem résszel jövök. De most novellagyártás van, ezt kell szeretni. :-)
Nos, a beharangzó spoiler alakot öltött, elkészült a novella a Doors egyik legendás dalának asszisztálásával. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem személy szerint a kedven együttesem, és Jim hatalmas rajongója vagyok. Kicsit ebből kifolyólag a lány karakterem először az életben, de az én mintámra készült, a külsőségeket, és néhány káros szenvedélyt leszámítva, de nem lövöm le a poént. :-)
Szóval, olvassátok, pipáljátok, szóljatok hozzá! 

xx, Amelia

U.i.: A tetoválás is saját. ;-)

Szívtam még egy csíkot. A por csípte az orrom, de egy idő után megszoktam. Ittam az előttem heverő félig üres whisky-s pohárból, és elindultam a táncparkett felé. A tömeg egybeolvadt masszaként táncolt a zene ritmusára, az embert azonnal beszippantotta ez az örvény, én pedig nem is ellenkeztem.

Évek óta élek így, szabadon, korlátok nélkül. Egy éve dílerkedem is. A családommal megszakítottam minden kapcsolatot, szerintük nincs helye egy drogosnak a családban. Egyszerűen nem értik, miért csinálom. A drog nem választás, hanem egy út. Egy út, hogy az ember megtalálja a hangját, kifejezze a véleményét, hogy kapcsolatokat teremtsen. Nem dacból lettem ilyen, vagy azért, mert megtehetem, egyszerűen csak azért, mert erre volt szükségem. Meg kell találnom a hangom, hogy egyszer majd mindenkinek elmondhassam az igazat, és kipukkasszam azt a buborékot, amiben a világról alkotott nézeteket, hazugságokat tartják. Tudniuk kell, hogy ahol élünk, ahol ők élnek mindent behálóz a hazugság, a korrupció, és ettől lesz a világ igazán rossz. Én ezt nem fogom tudni megváltoztatni, de talán esélyem lesz néhány olyan embernek felnyitni a szemét, akik ezt megteszik helyettem.

De most csak a csípőmet ringatom az ütemre, amit kiemel a fekete miniruha, és a majd a térdemig érő fekete csizma. Szőke, göndör hajam táncol a fejem körül, és igazán nem is érdekelne, ha elmosódna a sminkem, annyira el vagyok foglalva a zenével. Hátulról megfogja valaki a derekam, és az illatából ítélve tudom, hogy Ryan az. Mosolyogva fordulok meg, és fonom karjaim a nyaka köré, hogy együtt folytassuk, amit elkezdtem. Ő a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. Ő a másik felem, aki teljes mértékben megért, és támogat. Együtt jöttünk el otthonról, pénz és kapcsolatok nélkül. A szüleink nem kívántak asszisztálni a lassú öngyilkosságunkhoz, ami nem a valóság. Nem meghalni akarunk, hanem a gondolkodásunkkal jobbá tenni a világot. Neki sokkal jobban hisznek az emberek, van valami megnyerő a szőke lobonccal keretezett arcában, magas, szikár, egyenes tartásában. Én az angyali arcommal csak élharcos hippinek nézek ki…

-          Iszom valamit! – kiabáltam Ryan fülébe. A torkom teljesen kiszáradt, ez a majdnem tiszta heroin átka. Az ember hamar szomjas lesz. – Egy whiskyt kérnék, tisztán! – huppantam le a pultra. Lassan kortyoltam a hideg párlatból és az embereket kezdtem figyelni. Egy kicsit zúgott a fejem, de nem volt kedvem visszamenni egy újabb adagért az asztalukhoz. Túl messze van, én pedig túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy magamban az embereket elemezzem. Vajon az a vörös srác milyen? A mozdulataiból ítélve, csak éjszakára szeretné megszerezni a lányt, aki körül legyeskedik, és úgy látom sikerülni is fog neki. Többre nem is lehet képes. Hogy beszélgetne az atomfizikáról? Amikor apuci mindent a segge alá rakott, és neki csak szórnia kell a pénzt. Aztán észrevettem a szőke fiút, aki tőlem kétszéknyire ült, és feltűnően bámult, jobban, mint én a vörös srácot és a ma esti prédáját. – Hogy tetszem? – fordultam körbe a bárszékemmel, és gúnyosan mosolyogtam rá. Zavartan elkapta a fejét, és valami hihetetlenül érdekeset talált a pulton. Akkor játsszunk így. Fogtam az italom, é leültem mellé. – Hogy hívnak?

-          Mármint, engem? – kérdezte, és mutatóujjával magára mutatott.

-          Hát, nem is a melletted ülő srácra nézek.

-          Niall. És téged?

-          Flower. – kérdőn nézett rám. – Anyám vicces kedvében volt a szülés után…

-          Szép név. – mosolygott. – Nekem tetszik.

-          Szóval, miért bámulsz?

-          Ne haragudj, nem akartam ennyire feltűnően… - makogott. Egész aranyos srác, nem az én kategóriám. Biztosan anyuék adtak neki, hogy eljöhessen a menő barátaival inni egy kicsit szombat este. Nyilván egy menő gimnáziumba jár, és jó egyetemre megy, talán, még sportol is. Igen, egész biztos sportol valamit. Kicsit jobban szemügyre véve kiderült, hogy csak festett szőke, nem is mindenhol, nem izmos, de éppen megfelelő, és hatalmas tengerkék szemei vannak.  – Csak…

-          Csak? – kérdeztem vissza, és kortyoltam egyet az italomból. Nem is igazán figyeltem rá, azon gondolkodtam, hogy inkább ki kéne mennem, elszívni egy füves cigit. Kicsit már bántam is, hogy idejöttem hozzá, csak az időmet vesztegetem.

-          Nagyon csinos vagy. Az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen széplány mellett.

-          Igazán köszönöm, Niall. Ez kedves tőled, de ha most megbocsátasz, kicsit ki kell mennem, kiszellőztetni a fejem. - mosolyogtam rá, és az volt a tervem, hogy egyszerűen faképnél hagyom, nincs kedvem az üres udvarlásához, ráadásul elég bénám csinálta.

-          Látlak még? – fogta meg a csuklóm. Azok a szemek, az Istenért… Hogy tud bárki ezeknek nemet mondani? Még tiszta fejjel is megfogna.

-          Talán. – jégkirálynő. Ez megy.

Kinn elővettem a kistáskámból, egy tekert szálat, rágyújtottam, és hosszan benntartottam a füstöt.

-          Kivel beszéltél a pultnál? – lépett mellém Ryan.

-          Csak, egy újabb hódoló. – fintorodtam el, és átnyújtottam neki a cigit. – Nem fontos.

-          Úgy nézett rád, mintha valami oltár előtt állna. – nevetett.

-          Mert az is vagyok! – húztam ki magam büszkén.

-          Ó, hogyne! Jim Morrison, és a drogkultúra két lábon járó szentélye. Mindenki, virágokat a virágnak! – intett egy kisebb csoport felé Ryan, aztán mind elnevettük magunkat.

-          Nem vagy vicces, mikor a nevemmel gúnyolódsz, tudod, hogy allergiás vagyok rá!

-          Tudom, úgyhogy be is megyek, találkoztam egy lánnyal, talán bekísérem a mosdóba. – kacsintott és visszaindult. – Isteni alakja van! – nevetve ráztam meg a fejem, és miután elszívtam az egész szálat, én is visszamentem.

-          Táncoljunk! – húztam fel Niallt a bárszékről, és a parkettre kormányoztam. Majdnem középen álltam meg. Szembe fordultam vele, és a nyaka köré fontam a karjaim, ő óvatosan a derekamra tette a kezeit. Percekig tébláboltunk a tömeggel.

-          Gyakran jársz ide? – hajolt a fülemhez Niall.

-          Elég gyakran. Tudod, ingyen iszok, mert itt dolgozom.

-          Komolyan? Azt hittem, még iskolába jársz.

-          Nem minden részem öregszik. – húztam mosolyra a szám. Ő is elvigyorodott, és megpörgetett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Kezdesz belejönni a flörtölésbe!

-          Jó a tanárom! – válaszolt nevetve. – Ahogy elnézem, egyik részed sem öregszik. Hány éves vagy tulajdonképpen?

-          Illetlenség nőtől ilyet kérdezni. – tértem ki a válasz elől, de ő tovább fürkészett. – 22.

-          Nem… Az lehetetlen. Maximum 17, esetleg 18. Te át akarsz verni!

-          Látni akarod a személyimet? – húztam fel a jobb szemöldököm.

-          Nem lehetsz idősebb nálam… - rázta a fejét makacsul.

-          Miért, te hány éves vagy?

-          18.

-          Ó. Hát ez sok mindent megmagyaráz.

-          Mi mindent? – kérdezte meglepetten.

-          Hogy miért vagy csapnivaló Casanova, és miért nem csaptad le rögtön a magas labdát, amit adtam.

-          Szívesen megnézném a személyid.

-          Sajnos, otthon hagytam. – mosolyogtam.

-          Talán, ha hazakísérlek, megmutathatod. – viszonozta a mosolyom.

-          Hozom a kabátom.

-          Ez a te lakásod? – kérdezte Niall. Elvettem a kabátját, a fogasra akasztottam az enyémmel együtt, és a konyha felé indultam valami innivalóért.

-          Bérlem. Hogy tetszik? – kérdeztem mosolyogva, és lehuppantam mellé a kanapéra.

-          Itthon is whisky?

-          A jóból sosem elég. Apropó… - átnyúltam a fiú felett a táskámért, és egy heroinnal teli zacskót vettem elő belőle. Egy keveset az asztal üveglapjára szórtam, és elegyengettem egy régi telefonkártyával. Összetekertem egy tízfontost, és egy húzásra felszippantottam a csíkot. Megint a kellemetlen maró érzés szökött az orromba, de hamar túltettem magam rajta.

-          Nem tudtam, hogy te…

-          Hogy én?

-          Drogozol. Tudod, ez nem helyes. – mondta Niall.

-          Kérlek, ne akard nekem megmagyarázni, hogy mi helyes, és mi nem az. Nem ezért engedtelek be.

-          Akkor miért? – kérdezte kíváncsian. Egyszerűen odahajoltam, és megcsókoltam. Nem vagyok a szavak embere. És egyébként is részeg vagyok, és be vagyok tépve, lőve, szóval sok minden nem odaillő van a szervezetemben, amitől hiperbátor lehetek. Visszacsókolt, mire n az ölébe fészkeltem magam. Innen nem volt megállás, és, mivel nem tudta, hol a háló, maradt a kanapé. Nem túl romantikus, de mikor voltam az?

-          Mi ez a sok Jim Morrison? – kérdezte. Még mindig a kanapén feküdtünk, ő a hajammal játszott. Kicsit megborzongtam, így rám terítette a pulcsiját, amire egy hálás sóhaj volt a válaszom a mellkasába.

-          Szeretem. Neki volt fogalma az életről. – válaszoltam egyszerűen.

-          Mesélj róla! – felkönyököltem a mellkasára, és kérdőn néztem rá. – Úgy értem, úgy, ahogy te látod. Nekem csak a 27-sek klubja, és a The Doors jut róla eszembe. Te minek látod?

-          Ő minden, ami megtanított élni. Ő nem csak egy ember volt. Egy jelenég, ami a saját szemén keresztül próbálta elmagyarázni az embereknek, hogy nagyon nagy gáz van. A zene bónusz. Egy olyan dolog, amivel azt hitte, hathat a Föld lakóira. – zavartan ráztam meg a fejem. Általában nem ez szokott velem történni szex után. Üres fecsegés, amíg mind a ketten ki nem fújjuk magunkat, aztán a srác lelép. Több nekem sem kellett, nincs szükségem felesleges nehezítő tényezőkre. Élek, szórakozom, és hadjáratot indítok a rossz emberek ellen. Ebbe nem fért bele a szerelem. És most sem. Nem értettem, miért nyílok meg Niallnek. - Nem is tudom… Minden eszközt arra akart felhasználni, hogy jobbá tegye a világot. Olyanná, amilyennek látni akarja. Jobbnak, szebbnek, szabadnak! Sajnálom, hogy nem érhette meg. De folytatom, amit elkezdett!

-          Értem. Ezek súlyos szavak. Hogy akarsz szembeszállni az egyszemélyes hadseregeddel a kormánnyal, az emberekkel?

-          Jimnek ott volt a zene. Én festek.

-          Komoly? Én csak gitározni tudok. – mosolygott szégyenlősen. – És úgy gondolod, az emberek meghallgatnak? – a hangja tele volt kétkedéssel.

-          Mégis hogy jössz ahhoz, hogy kérdőre vonj? Ezt nem érted! Te jó iskolába jársz, egyetemre küldenek, apu-anyu bepasszol valami menő állásba, és élsz, mint hal a vízben, miközben elmész minden mellett, ami valódi! Én azt akarom megmutatni az embereknek, ami itt van, körülöttük, az átveréseket, a felesleges háborúkat, az éhezést! És te, mit fogsz majd az életeddel csinálni, Mr. Hűdenagyonokosvagyokésmindenttudok? – felháborodtam. Túl közel engedtem, és ennek az volt az eredménye, hogy a szavai mélyebben találtak el. Normál esetben csak elmagyaráztam volna, hogy amíg ő steaket zabál, Afrikában éheznek, és több százan halnak meg hetente maláriában.

-          Ne ess nekem! Nem tudsz rólam semmit! Történetesen, ha tudni akarod, igen, jó iskolába járok, és azt ünnepelem ma este, hogy felvettek az oxfordi egyetemre. Ez viszont nem azt jelenti, hogy én nem dolgoztam rajta, hogy nekem mindent csak a seggem alá tesznek! Azért, mert feltett szándékod, hogy mindenkitől elfordulj, aki csak közeledni próbál feléd, attól még nem kell mindenkit leszarozni. – ez a végszó volt. Felpattant, kapkodva felöltözött, és elviharzott. Még a lépcsőház ajtaja is hangosan csattant utána. Megforgattam a szemeim, és úgy ahogy voltam, meztelenül kimentem az erkélyre, hogy elszívjam a ma esti második füves cigim.

Hetekig nem is történt semmi. Vissza minden a megszokott mederbe. Niall szavait nem tudtam kiverni a fejemből, de mit akarta nekem bizonygatni, hogy meg akar ismerni? A cuki pofim teszi? Nem, ha nem is vallotta be, de másnap már valószínűleg bőven elégedett volt azzal, hogy megfektetett, és hencegve mesélte a lacross-pajtiknak.

Egy esős csütörtökön éppen egy új festményen dolgoztam, és vártam egy állíndó vevőmet, amikor megcsörrent a kaputelefon.

-          Georg? – kérdeztem, de nem marihuánáért jöttek. Niall szólt a telefonba.

-          Felmehetnék?

-          Minek? – kérdeztem flegmán.

-          Beszélni akarok veled. – haboztam. Semmi kedvem nem volt megint egy taknyost pátyolgatni. – Kérlek.

-          Legyen. Nyitom. – sóhajtottam, és megnyomtam a kis piros gombot, ami a lépcsőház ajtaját nyitotta.

-          Szia. – szólt félénken az ajtóból.

-          Gyere már be, ne ácsorogj kinn. – forgattam a szemeim. Berúgtam az ajtót, ő leült a konyhapult előtt egy bárszékre, én pedig szembe vele megálltam, miközben próbáltam egy konyharuhával minél több festéket letörölni a kezemről.

-          Festesz?

-          Nem, legóztam, és megolvadtak a figurák, attól ilyen a kezem.

-          Sajnálom, amit a múltkor mondtam.

-          Semmi baj, már túltettem magam rajta. Ez miatt ne edd magad.

-          De igen. Igazad volt. – sóhajtott, és csak most nézett először a szemembe. A kék íriszek tele voltak fájdalommal, és megbánással. – Rólam. Mindenről.

-          Jó emberismerő vagyok. – vontam vállat, és a konyhapultra dobtam a konyharuhát. – Kérsz valamit inni?

-          Nem, köszönöm. Inkább mutatni szeretnék neked valamit…

-          Csak tessék. Csak ne cigánykerekezz, mert levered a csillárt.

-          Szükségem lenne a gitárodra. Nem akartam a sajátom hozni, azzal lelőném a poént. – mosolygott kicsit bátrabban. A nappali végéhez sétáltam, és kivettem a tokból a viharvert hangszert. Egy kicsit én is tudok rajta játszani, de nem túl jól. Egy bolhapiacon vettem, nem sokkal az után, hogy Londonba költöztem. Azonnal beleszerettem. Sötétkék teste tele volt ragasztva matricákkal, fekete nyakán a lakkozás csillogott a fényben. – A lábadon is Jim van? – mutatott a vádlimra.

-                   Így mindig velem van, és tudom, hogy van egy ember, aki sosem hagy el. Tessék. – felé nyújtottam a gitárt, ő leült a kanapéra, én vele szembe a dohányzóasztalra. Pár akkordot pengetett, aztán elkezdte játszani a Light my fire-t. A kedvenc The Doors számom, a vádlimon is ez van. Jim kiejti a kezéből a mikrofont, és a zsinórjával ez a három szó van a vádlimba tetoválva. Sokat jelent ez a dal. Számomra ez az igaz szerelem. Tüzes, és mindent elsöprő. Ilyet akarok én is egyszer.

-                   Light my fire… - énekelte utoljára Niall. Maga mellé tette a gitárt, és az ölébe húzott. Nagyon gyengéden csókolt meg, aztán hosszú másodperekig csak nézett a hatalmas szemeivel. – Nekem Jim az igaz szerelmet tanította meg! Megtaláltam a saját Pamemet!*

*Pam Jim Morrison nagy szerelme, ő találta meg a legenda holtestét a kádban, és néhány évvel később ő is meghalt.