Soron következik, érkezem a résszel! Remélem, néhányan már vártátok a telefonhívást, de nincs szándékomban máris a bevezető általános nyafogásomnál lelőni a poént. remélem, megértitek, így is villámgyorsan ki fog derülni. :-)
Ilyenkor mindig mondok valamit, hogy húzzam az időt, de hát... Most nem jut eszembe semmi. Illetve igen! Van két ötletem is: az egyik, hogy mivel a mellékelt ábra mutatja, igény van az "Un Jour"-ra is, ezért szeretném, ha most TÉNYLEG, akik kommentelnek, leírnák, vagy a chat-ben feltüntetnék, hogy szeretnének-e részt. Köszönöm!
A másik pedig egy ötlet, amit nem szeretné elmesélni hanem szintén kérdezem, hogy igényelnétek-e, hogy írjam. Erre is előre köszönöm a válaszotokat! ;-)
És akkor most befejezem a felesleges pofázást...rész! :-)
xx, Amelia
Kommentálni, pipálni ér!!
***
Harry:
Nem igazság. Úgy értem... Nem igazság, hogy csak ennyi boldogság jár nekünk. Georgie a világ legszerethetőbb lánya, akivel valaha találkoztam.
Sosem tulajdonítottam nagy jelentőséget a romantikának, sem annak, hogy lehet esetleg egy ilyen oldalam, de mellette ez az oldalam értelmet nyert. Mellette nem gondolkodtam azon, hogy virágot vegyek, csak úgy, vagy ágyba vigyem a reggelit, vagy sms-t küldjek neki, mert unatkozom. Ezek zsigerből jöttek, igényeltem, hogy a kedvében járjak, hogy mindig tudjak róla... És ez most megváltozott. A szülei halála, hogy megjelent... Az ő hibája. Georgie kerül engem. Nem tudom, szándékosan-e, vagy csak a felfordulás miatt, de érzem, hogy kerül.
Taylor:
" A próbateremben ültem, mikor megcsörrent a telefon. Nem tudom, miért állítom be állandóan a külön csengőhangot minden telefonba, hiszen úgysem hív fel. És akkor felismertem. Már a második hang után hevesebben vert a szívem, és egy pillanatig csak meredtem a kitartóan éneklő és rezgő készülékre. Vajon mi történhetett? Johnnynak sikerült? Meggyőzte, hogy felesleges az ellenségeskedés? Vagy éppen ezért akar a saját szavaival újra elküldeni?
Remegő kézzel nyúltam a vibráló telefonért, szinte alig tudtam fogadni a hívást.
- Georgie? - a hangom két oktávval magasabban hallatszott, a tenyerem izzadt. Először nem is szólt bele, csak a keserves zokogást hallottam, és hogy szipog. Magán kívül volt, alig kapott levegőt. Megijedtem.
- Anyáék... A szüleim.... Meghaltak. - alig bírta kipréselni a szavakat. Puffanást hallottam, gondolom a telefonnal együtt a földre esett.
- Az első géppel ott vagyok! - válasz nem érkezett, csak sírt.
Első dolgom volt jegyet foglalni, és betegségre hivatkozva elcsúsztattam a koncerteket két héttel. Hívtam Ivy-t, neki már telefonált Johnny, ő csak később tud jönni, a temetésre.
A gép még aznap indult, csak kutyafuttában dobáltam be a cuccaimat egy bőröndbe, és rohantam a reptérre. Idegesen dobogtam egész úton, azt hittem, soha nem szállunk le.
- Hol van? - kérdeztem idegesen, és szinte fellöktem az ajtóban Harryt. Harry Styles? Mindegy, nem ez most a legfontosabb.
- Taylor! - lépett mellém Johnny. - Hát itt vagy - szorosan megöleltem, és részvétet suttogtam a fülébe. Imádta a szüleit, annyira, mint Georgie. Bólintott, és az egyik ajtóra mutatott. Idegesen téptem fel, és a lehető legrosszabb dolog fogadott, amit csak el tudok képzelni. - Georgie... - suttogtam erőtlenül. Az ágy végében kuporgott, üveges tekintettel bámulta a szőnyeget. Arca, szemei pirosak voltak, és vizesek. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, és soványnak tűnt. Csak egy napja, hogy telefonált, mégis, vagy 10 évet öregedett a az
- Elaludt. - léptem ki halkan a fiúkhoz, és hangtalanul betettem magam mögött az ajtót. Nem tudom, meddig ültünk a földön, de egyszer éreztem, hogy egyenletesen veszi a levegőt, és még jobban összegömbölyödött. Nem vagyok egy erőművész, de ahogy tőlem telt, megpróbáltam felemelni, és végül is sikerült az ágyba fektetnem.
- Köszönöm, hogy eljöttél - pattant fel azonnal Johnny.
- Természetes. A legjobb barátnőm - erőtlenül legyintettem, és felhúzott lábakkal egy fotelba fészkeltem magam. - Hogy történt?
- A gépük lezuhant az óceán felett. Üzleti úton voltak.
- Sajnálom. Hogy vagy?
- Hát... Nem a legjobb. Ráadásul itt van Georgie is. Amióta megtudta, nem jött ki a szobájából, nem evett, nem engedett be senkit, és azt hiszem, nem is aludt. Örülök, hogy itt vagy - kicsit megszorította a kezem, mire mind a ketten elmosolyogtunk. Tekintetem a kanapé sarkában feszengő Harryre siklott. Igazán nem tudom, miért van itt. Mintha csak meghallotta volna, mire gondolok, rám nézett, és válaszolt a ki nem mondott kérdésre.
- Emlékszel, mennyire szerettem a könyvét? Őt is. Most is - bólintottam, és ennyi elég is volt. Tehát Georgie és Harry. Ez... Igazán...
- Gratulálok nektek. Georgienak most nagy szüksége lesz rád - komolyan néztem a szemébe, és olyasmit láttam amit soha. Szerelmet. Szóval ilyen az, amikor szerelmes. Georgieba. És a vicc, hogy egyáltalán ne sajnálom tőle. Remélem, hogy Harryt jó útra téríti, amire én nem tudtam. Dan után megérdemel egy normális palit. Bár, kételkedem benne, hogy Harry lesz az.
- Tudom. De senkivel nem beszél. Be se engedett, csak téged - a hangjából aggódás szivárgott, és láttam, hogy komolyan aggódik Georgieért.
~*~
- Georgie... Enned kell! - próbáltam beletuszkolni egy kanál müzlit, de rám se hederített. - Legalább szólalj meg, és mondd el, mit szeretnél.
Két napja egy árva szót sem szólt. Amióta megjöttem nem hajlandó sem enni, csak akkor alszik, mikor már teljesen kimerült asírástól, és nagyritkán megiszik egy pohár vizet. Ijesztően néz ki, teljesen lerobbant.
Sóhajtottam, a tejbe ejtettem a kanalat, és a tálcával egyensúlyozva kimentem.
- Semmi? - kérdezte Harry, ahogy kiléptem az ajtón. Bár Georgien kívül semmi másról nem beszéltünk, mégis meglepően könnyen tudunk kommunikálni. A kanapéra költözött az utóbbi napokban, hogy Georgieval lehessen, annak ellenére, hogy csak engem enged be magához. Ha a többiek próbálkoznak, sikoltozva űzi ki őket, még Johnnyt is. Azt hiszem, ő túlságosan emlékezteti a szüleire.
- Semmi. Egy kanállal sem hajlandó enni - a mosogatóba tettem az érintetlen reggelit, és leültem Harryhez a kanapéra. - Johnny?
- Pakol. Délután indul a gépe. Hogy... Intézkedjen, mielőtt... Nem akarja Georgiet kitenni ennek.
- Nem is tudná. Nem hajlandó semmit se csinálni. Félek, hogy teljesen belerokkan...
- Georgie erős, meglátod nemsokára jobban lesz! Be kell látnom, ha nem lennél itt, még ennyit sem tudnánk tenni... - fura volt ezt tőle hallani, azt hittem, nem éppen barátságban váltunk el. - Te jó ember vagy, Taylor. És ezt ő is tudja. Ezért bízik meg benned, és hívott fel. Rád van most szüksége.
- Köszönöm, Harry.
Georgie:
Nem gondolkodtam, kit hívjak. Egyszerűen belém van kódolva. Taylor a legjobb és legbizalmasabb dolog, ami velem történt és sosem lett volna szabad elengednem.
Isten ezért büntet. Ez teljesen biztos. Évekig úgy bántam Taylorral, és szinte minden emberrel, mintha az alattvalóm lenne. És most bűnhődnöm kell. Mindenért. Robert félrelépése csak a kezdet volt, és az, hogy megkaptam Harryt, nem volt igazságos. Gonosz vagyok, végtelenül gonosz. Nem érdemlem meg Harryt. Ő jó, és szeret. Ahogy én is, de nem lehetek vele. Nem szabad. Akkor megint magamra haragítanám Istent. Sosem voltam elvakult vallásos, de hívő és istenfélő vagyok. Most pedig utolért.
A szüleim halottak. Nem beszélünk soha többet, nem szidnak le soha többet, nem kapok soha több ölelést sem apától, sem anyától. Sosem mertem ebbe belegondolni, hogy mi lesz ilyenkor. Annyira elemi erővel kapaszkodtam a szüleimbe, hogy eszembe sem jutott az opció, hogy nincsenek. Mihez kezdjek? Félek...
Csak a tv-t bámulom, Taylor berakta nekem a Doctor Who 5. évadát. Nem igazán láttam még, David Tennant az etalon, és eddig nem voltam hajlandó megnézni az újabb részeket, de mindenesetre megvettem őket. Persze, Taylor nem tudhatta, és mivel a telefonhívás óta egy szót se szóltam, nem ellenkeztem, hogy betegye.
- Johnny el szeretne köszönni - dugta be a fejét Taylor az ajtón. Én csak mereven a 11. Doktort és új társát, Amy Pondot szugeráltam. - Bejöhet? - alig láthatóan vállat vontam. Johnny nem érdemli meg, hogy így bánjak vele, de egyszerűen túlságosan is hasonlít anyáékra, nem tudok a szemébe nézni. Tudom, hogy New Yorkba megy, intézkedik, és azt is tudom, engem nem akar kitenni ennek.
- Puszedli... - Johnny lépett be a szobába. Nem mertem ránézni, ő halkan leült az ágyam szélére. Csak ő hív puszedlinek, és Taylor. Ketten találták ki, mert régen tömtem a puszedlit, nagyjából zsákszámra. - Mennem kell... Taylorral már beszéltem, a hét végén jöttök utánam. Jó így? - semmit sem szóltam, csak elindítottam egy újabb epizódot a dvd-n. - Rendben... Szombaton találkozunk. Szia, puszedli! - nedves puszit nyomott a homlokomra aztán kilépett. Szemeimet elfutották a könnyek, és akarva-akaratlanul felnyögtem, ahogy újabb zokogás tört fel a torkomból.
- Semmi baj, itt vagyok! - futott be Taylor, és azonnal a karjaiba vont. Ez hiányzott évek óta... Még mindig
ugyanaz az édes parfüm, és tiszta barátság, ami a lényéből árad. Kb. fél óra kellett, hogy lenyugodjak. - Hozok valamit enni, jó? - a fejem ráztam, de makacsul az ajtó felé indult, hogy később egy doboz sütivel térjen vissza. - Puszedli - kacsintott elégedetten, és a kezembe nyomta a sütiket. - Addig itt fogok állni, amíg meg nem eszed az egészet!
- Köszönöm - suttogtam rekedten, és beleharaptam az első sütibe.
Georgie:
Nem gondolkodtam, kit hívjak. Egyszerűen belém van kódolva. Taylor a legjobb és legbizalmasabb dolog, ami velem történt és sosem lett volna szabad elengednem.
Isten ezért büntet. Ez teljesen biztos. Évekig úgy bántam Taylorral, és szinte minden emberrel, mintha az alattvalóm lenne. És most bűnhődnöm kell. Mindenért. Robert félrelépése csak a kezdet volt, és az, hogy megkaptam Harryt, nem volt igazságos. Gonosz vagyok, végtelenül gonosz. Nem érdemlem meg Harryt. Ő jó, és szeret. Ahogy én is, de nem lehetek vele. Nem szabad. Akkor megint magamra haragítanám Istent. Sosem voltam elvakult vallásos, de hívő és istenfélő vagyok. Most pedig utolért.
A szüleim halottak. Nem beszélünk soha többet, nem szidnak le soha többet, nem kapok soha több ölelést sem apától, sem anyától. Sosem mertem ebbe belegondolni, hogy mi lesz ilyenkor. Annyira elemi erővel kapaszkodtam a szüleimbe, hogy eszembe sem jutott az opció, hogy nincsenek. Mihez kezdjek? Félek...
Csak a tv-t bámulom, Taylor berakta nekem a Doctor Who 5. évadát. Nem igazán láttam még, David Tennant az etalon, és eddig nem voltam hajlandó megnézni az újabb részeket, de mindenesetre megvettem őket. Persze, Taylor nem tudhatta, és mivel a telefonhívás óta egy szót se szóltam, nem ellenkeztem, hogy betegye.
- Johnny el szeretne köszönni - dugta be a fejét Taylor az ajtón. Én csak mereven a 11. Doktort és új társát, Amy Pondot szugeráltam. - Bejöhet? - alig láthatóan vállat vontam. Johnny nem érdemli meg, hogy így bánjak vele, de egyszerűen túlságosan is hasonlít anyáékra, nem tudok a szemébe nézni. Tudom, hogy New Yorkba megy, intézkedik, és azt is tudom, engem nem akar kitenni ennek.
- Puszedli... - Johnny lépett be a szobába. Nem mertem ránézni, ő halkan leült az ágyam szélére. Csak ő hív puszedlinek, és Taylor. Ketten találták ki, mert régen tömtem a puszedlit, nagyjából zsákszámra. - Mennem kell... Taylorral már beszéltem, a hét végén jöttök utánam. Jó így? - semmit sem szóltam, csak elindítottam egy újabb epizódot a dvd-n. - Rendben... Szombaton találkozunk. Szia, puszedli! - nedves puszit nyomott a homlokomra aztán kilépett. Szemeimet elfutották a könnyek, és akarva-akaratlanul felnyögtem, ahogy újabb zokogás tört fel a torkomból.
- Semmi baj, itt vagyok! - futott be Taylor, és azonnal a karjaiba vont. Ez hiányzott évek óta... Még mindig ugyanaz az édes parfüm, és tiszta barátság, ami a lényéből árad. Kb. fél óra kellett, hogy lenyugodjak. - Hozok valamit enni, jó? - a fejem ráztam, de makacsul az ajtó felé indult, hogy később egy doboz sütivel térjen vissza. - Puszedli - kacsintott elégedetten, és a kezembe nyomta a sütiket. - Addig itt fogok állni, amíg meg nem eszed az egészet!
- Köszönöm - suttogtam rekedten, és beleharaptam az első sütibe.
