Novella - Papa

Hey, sweeties!

Nagyon sajnálom, hogy nem részt hozok, de tegnap megszállt az ihlet, és írtam egy novellát, ami nagyon közel áll a szívemhez.
Remélem, tetszeni fog, és visszajeleztek, hogy milyen! ;-)
Ez most nem versenyes, se semmilyen, csak úgy jött. 

xx, Amelia
Kommentálni, pipálni ér!

Papa

Rózi azonnal éber lett, ahogy meghallotta a feje mellett a telefonja ébresztőjét. Rögtön kinyomta, aztán a lehetőségeit vette számításba. Vagy felkel, és elmegy a 8 órai busszal, vagy visszahanyatlik, és 10 órakor kel. Akkor szépen el tud készülődni, és kipróbálhatja a sminket, amit tegnap nézett az internetről. Taylor Swift inspirálta smink, göndör hajjal.

Az utóbbi mellett döntött. Kényelmesen kászálódott ki az ágyból, miután anyja és nagyanyja is felhívta. Laptoppal vándorolt a fürdőbe, hogy minél pontosabban tudja elkészítni a sminket. Egy kicsit a maga képére formálta, és egyáltalán nem hasonlított a bálványára, de tetszett neki, aki a tükörből nézett vissza. Aztán jött az első elkeseredés. Nem száradt meg rendesen a haja, így nem göndörödött úgy, ahogy szerette volna. ’Oké, van időm…’ – gondolta, és gyorsan kivasalta a rakoncátlan tincseket. A sminkhez méltóan valami szépet, de nem túl elegánsat akart felvenni, de ez bizonyult a legnehezebb feladatnak.

Fülében megszólalt Lana Del Rey a fülhallgatókból, és útnak indult. Gondosan bezárta a bejárati ajtót, és megigazította a táskát a vállán. Csendesen lépkedett a buszmegállóig, közben azon gondolkodott, mikor lehetett utoljára a nagyszüleinél. Vagyis… Már csak a nagymamája, és a dédmamája. Az ember, aki egykor a világot jelentette neki, már nincs. Nem szerelem, nem legjobb barát. A nagyapja. Papa.

Imádkozott, hogy senki ne üljön mellé, de nem sikerült. Egy idős néni a hatalmas szatyrával. Már látszott a szemén, hogy oda fog ülni. Rózi fel sem nézett az új könyvéből, csak nyugtázta a sikertelen könyörgését. Az út nem hosszú, fél óra a lassú, zötyögős busszal. Eleinte lekötötte a karácsonyra kapott könyv, de nem sokkal az után, hogy elhagyták a Tamási végét jelző táblát, egyre többször pillantott fel a sorok közül. Azért is akart eljönni egy kicsit a mamákhoz, hogy emlékezzen. Habár akárhányszor eszébe jut az a szerda este olyan, mintha egy filmet nézne külső szemlélőként, csakhogy ez az ő múltja, a gyásza.

***

Egy hete volt kórházban Papa, a legszeretettebb ember az életében. Rózi 16 éves volt, két nap múlva vége az iskolának, amit egy kis bandázással akartak megünnepelni a barátaival. Este, ahogy mindig szokta, felhívta az anyukáját. Elmesélte, mi történt aznap, aztán anyu is mesélt, és a Papára terelődött a szó. Nincs jobban, a láza megint felszökött. Rózi csak legyintett, hogy minden rendben lesz, mert a Papa nagyon erős, és soha nem hagyná őt el. Volt egy morbid táblázata is, miszerint a nagyszülei közül a Papa marad neki utoljára, aki még nagyon sokáig vele lesz, és még azt is megkockáztatja, hogy ő előbb hal meg, mint Ő. Ezek nem alaptalan képzelgések voltak: a Papa a mai napig sportol, megy, csinál, amit tud, ott segít, ahol tud, még a nehéz fizikai munkától sem retten vissza. Most mégis kórházban van. Tavaly a szájában találtak daganatot, de az már a múlté, nagyon szépen összeszedte magát. Azonban Rózi emlékezett arra a szerdára is, amikor Papát bevitték a kórházba. Az utcában lett rosszul, a szomszédok hívták a mentőket. Rózi az anyukájával azonnal bement hozzá, de csak sokkal később láthatták. A lány nagyon megijedt. Még soha nem látta ilyen gyengének a szeretett embert. Ráadásul a Papa annyira kimerült volt, hogy meg se ismerte őket, amikor eltolták mellette a hordágyon. Rózi még sosem félt ennyire. Rögtön az a szombat jutott eszébe, amikor Papa átjött Tamásiba egy barátjával kézilabdameccsre, anyu és a Papa barátja beszélgettek, Rózi pedig a Papa mellé telepedett, és a hasára hajtotta a fejét, amire Papa adott néha egy-egy puszit, vagy megsimogatta a lányt. Papa nagyon szerette a sportokat, de mindig is a kézilabda foglalta el a legnagyobb helyet a szívében. NB I/B-s játékos volt, nagyon tehetséges. Persze, még mindig az, de az idő rajta is fog. Rózinak néha lelkiismeret furdalása volt, mert ő csak egy évet kézizett, és nem is volt túl jó benne. Valójában félt a labdától. Mindig is azt érezte, hogy a Papa nagyon szerette volna, ha komolyabban sportol, de sajnos két ballábas. Persze Papa sosem mutatta ki, hogy neheztelne rá az miatt, hogy nem megy neki, még a meccseire is kijárt, akkor is szurkolt, ha mindig veszített az unokája. Aztán örült a zenében szerzett sikereinek, ha már a sport nem is jött össze. Papa csodálatos, és nagyon szereti Rózit, akármit csinál is a lány, mindig kiáll mellette, még akkor is, ha nincs igaza. Rózi apaképe a Papa, hiszen a szülei elváltak, és aput nem sokszor látja. Nem is ismerik egymást úgy, mint Papával. Papával mindent meg lehet beszélni, mindig hív telefonon, mindig oda lehet bújni az ölébe, mindig lesi a lány kívánságait.

Rózi nem is tudott a Papa kórtermébe maradni. A sírás fojtogatta, és akármennyire is szerette a nagyapját, képtelen volt ilyen gyengének látni. Az anyukája még beszélt a nővérekkel és az orvossal, addig meghagyta neki, hogy maradjon a szobába, de ahogy elment, Rózi kimenekült a folyosóra, abban bízva, hogy a Papa annyira gyenge, hogy nem veszi zokon, hogy képtelen benn maradni. Elsírni nem merte magát, nem akarta, hogy anyu lássa, erősnek kell tűnnie, tartani kell anyuban a lelket. A mama nincs itthon, egy kiránduláson van külföldön, szóval anyu tartja a frontot, neki pedig Rózi az egyetlen támasza.

Másnap Papa testvérének a feleségével, és a lányával is bementek. Papa jobb színben volt, és sokat evett, ami a védjegye. Szóval nincs ok az aggodalomra. Beszélgetett, kiment vécére, minden rendben van.

Rózi nyugodt szívvel kezdte el a hetet a gimiben, és alig várta, hogy vége legyen, hogy kiköltözzön a kollégiumból, elkezdődjön a nyár. Minden este beszéltek anyuval, Papa hol jobban volt, hol rosszabbul, de Rózi mindig megnyugtatta magát azzal, hogy Papa nagyon erős, és meggyógyul, legalábbis, mire mama hazaér, már biztos Ő is otthon lesz, és fekszik a helyén a nappaliban, a kanapén, pontosan szemben a tévével.

Csütörtökön már nagyon lógott a nyári szünet lába, szinte semmit nem csináltak. Rózi még fel is sunnyogott irodalom előtt a hosszúszünetben, a barátnőjével, Zsanival. Hívta az anyukája. Fogalma sem volt róla, mit akarhat, bár néha megesik, hogy szünetben hívja, sőt néha még órán is, elvégre pontosan nem tudja, mikor van szünet, ilyenkor vissza kell hívni.

Rózi hamar felkapta a telefont, amibe anyu színtelen, megtört hangon közölte vele, hogy a Papa meghalt. Rózi alig hallotta anyu rövid mondatait, hogy Vincéék, az öccséék már úton vannak Pestről, az unokahúga, Heni még csak két éves… Délután anyu és Vince jönnek Róziért, és kiköltöztetik a kollégiumból. Rózi gépiesen tette le a telefont, és csak akkor tudatosult benne, hogy nincs a Papa, amikor Zsani felé fordult, és csak annyit tudott kinyőgni, hogy ’ Meghalt a Papa.’ Szemeit elfutották a könnyek, Zsani azonnal megölelte és a hátát simogatta, de ő csak sírt. Aztán észbe kapott, és összeszedte magát, még négy órát ki kell bírnia, és utálja, ha látják, hogy valami nincs vele rendben. Visszamentek a suli épületébe, két másik barátnője, Kitti és Terka azonnal látták a két lányon, hogy valami nem stimmel, de Rózi csak a fejét rázta. Zsani közölte a lányokkal a hírt, akik egy emberként zárták karjukba a lányt, aki bár fojtogatta a sírás, nem mert utat engedni a könnyeinek, nehogy a többi osztálytársa kérdezősködni kezdjen. Csak Máténak és Zolinak mondta el, akik a fiúk közül igazi barátnak számítottak.

Az órák lassan teltek, Rózi egy szóra sem tudott odafigyelni, az ebédhez hozzá se nyúlt. Anyu és Vince hamar jöttek, így eljött az utolsó két óráról, de mindenkitől elbúcsúzott, akitől akart. Anyu és Vince is szörnyen néztek ki, ahogy Rózi is, aki a júniusi meleg ellenére már átöltözött feketébe. Még Vincét is egy kicsit hosszabban ölelte meg, mint szokta. Anyu elment intézkedni, így ketten pakolták ki a lány cuccait, a szobatársai segítségével. Mind az öt lakótársa segített nekik, aztán hosszan búcsúzkodtak. Otthon kidobálták a táskákat, pár cuccot összepakoltak, és indultak Hőgyészre. Ma van apu szülinapja… Rózi többször próbált sms-t küldeni neki, de ez nem egyszerű, apu Finnországban lakik. Aztán kora este felhívta a lányt, aki röviden megköszönte, aztán belesírta a telefonba, hogy a Papa nincs többé… Szép kis szülinap, gondolta Rózi. Apu is szerette a Papát. Papa mindenkivel jó volt, nála jobb ember talán nincs is, és nem is lesz a földön, és egyik galaxisban sem.

Egy probléma azonban maradt… Mama még mindig külföldön van, és nem sejt semmit. Anyu, az unokatestvére, és egy családi barát ment ki utána, hogy hazahozzák. Szörnyű lehetett. Két nap alatt megjárták, és a fájdalom, ami mama arcán volt, amikor hazaért, elviselhetetlen volt. Magát hibáztatta. Azt mondta, ha nem ment volna el, észrevette volna, hogy Papa nincs jól, és akkor ő rendbe szedi. Persze nem tudott volna semmit tenni, Papa már rég tudta, hogy nincs sok hátra… Anyu látta rajta, és sírva kérte, hogy vigyázzon magára, az unokái és a családja miatt. De a Papa elment. Rózi mérges volt. Mérges a Papára, és mérges Istenre, amiért elvette tőle az igazán, tiszta szívből szeretett embert. Papa nem tartotta be a szavát, és elment. Ha Rózi tudja, hogy azon a csütörtökön találkozik vele utoljára, elbúcsúzott volna, vagy legalábbis biztosította volna a Papát, hogy nála jobban senki sem szereti őt jobban, se mama, se anyu, se senki, hanem Rózi. Még, ha nem is tudja kimutatni. Mi a biztosíték arra, hogy Papa tudta ezt?

Ha nem lett volna minden elég, Rózi belázasodott. Nem érezte, hogy baja van, egyszerűen csak nem kívánt semmit. A láza 40 fok körül volt, néha fölé ment, jobb pillanatokban pár vonással alatta volt. Az orvos szerint gyász. Nem tudja máshogy kiadni. Nem tudnak rá se gyógyszert, se jó gyógymódot adni, egyszerűen beteg a bánattól…

Rózi megígérte magának, hogy a temetésre felgyógyul, és sikerült is 38 fokra tornázni a lázát. Csak azért várta a végső búcsút, hogy újra, utoljára megnézze a Papát, hogy elbúcsúzzon rendesen. Csendesen készülődtek anyuval, anyu vett két fekete szalagot, amit a hajukba tehetnek. Milyen kedves szalagok lennének, ha nem Papa utolsó útján kéne viselnie. Nem festette ki magát, nem is lett volna értelme, bár reménykedett benne, hogy elfogytak a könnyei a napok ót tartó álomba sírás után.

A temető tele volt. Újabb bizonyítéka annak, hogy Papa volt a legjobb ember a világon. Mindenfelől koszorúkat szorongató emberek szálingóztak a kis kápolna felé, ahol ott volt Ő is. Elhamvasztva. Hogy lehetséges, hogy ő erről nem tudott? Mama még a zöld öltönyt is kikészítette, amibe a Papát fogják öltöztetni, így biztos volt benne, hogy még egyszer láthatja Őt. Nem, soha többet nem látja, még csak úgy sem, hogy egy hideg koporsóban, kifejezéstelen arccal fekszik, és soha többet nem néz Rózira azzal a szeretetteljes nézéssel, amiben a büszkeség is megbújik az unokája iránt, ki tudja, mire, de a Papától mindig jól esik. De ilyen többet nem lesz. Soha többet nem fogja megvédeni, még csak a mamától sem, aki esetleg azért pöröl vele, mert behozta a sarat a házba. Soha nem megy le vele többet a faluba reggel, hogy bevásároljanak, ahol Rózi mindig kap csoki és chipszet, már nem is kell mondania, a Papa fejből tudja, mit szeret. Aztán beugranak a Cukiba, ez egy söröző, ahol a Papa megiszik egy pohár sört, közben beszélget mindenkivel, Rózi pedig csendesen kortyol három deci kólát, vagy nyal két gombóc fagyit, ha nyár van. Aztán kézen fogva hazabattyognak. Papa soha többet nem fog az asztalnál ülni, Rózival szemben. Mindig piszkálta a lábával a lányt. Reggelente pedig a mama helyén ette meg a reggelit. Soha többet nem fogja a Papa kicipelni reggel a paplanját a tévé elé, hogy onnan nézze végig a reggeli matinét, és túró rudit se hoz neki. Nem ül mellé, és nem kezdi el piszkálni a lábát. Nem fognak esténként befőttet enni a fehér porcelán tálakból. Papa nagyon szerette a barackbefőttet, ami abból a kis barackból volt, ami a kert végében terem. Papa soha többet nem megy be esténként Rózi szobájában, gyakran csak a semmiért, hogy egy kicsit az unokájával legyen. Rózi néha terhesnek érezte ezeket a bejárkálásokat, de bármit megtenne, hogy a Papa újra bejöjjön, aztán az utolsó tiszteletkörnél jó éjt-puszit adjon a lánynak. Papa már soha többet nem csinálja ezt. És nincs senki, aki ezt helyette megtehetné.

Senki sem szereti úgy, ahogy a Papa szerette…

A kis urna látványa lesokkolta Rózit, és a szertartás alatt abban reménykedett, hogy majd leszedik a tetejéről a kis koszorút, ami az ő és a kis Heni nevében lett csináltatva. Akkor legalább a szalag nála lesz, az utolsó dolog, ami csak képletesen, de mégiscsak érintette a Papát. De a koszorút eltemették a Papával együtt…

***

A busz megállt, Rózi illedelmesen már az előző megállóban megkérte az idős nénit, hogy engedje ki, mert leszállna.

És még csak itt kezdődik az a borzasztó séta, ami felvezet a mamákig. Ahogy ment felfelé, bitangul szeretett volna a száján levegőt venni, de eltökélte, hogy az orrán keresztül vesz, így nem fullad ki annyira. Egyébként is, ő Vasember, tegnap egy fél délutánt kapált a tamási mamával, akkor csak nem fog ki rajta egy kis emelkedő? Igaz, az izomláza nem vele volt egy véleményen.

Eszébe jutott, amikor Papával jöttek felfelé, szinte mindig megkérdezte Tőle, hogy miért kellett erre a hegytetőre költözni. Látta maga előtt gyermek önmagát, ahogy kézen fogva sétál felfelé a szakállas Papával, aki olyan volt, mint a Télapó. Jóságos, szeretetreméltó, de Ő sokkal több szeretet adott mindig.

Rózi szemeit elfutották a könnyek, ahogy szinte mindig, ha a Papára gondol, bár szerencsére egyre kevesebbet álmodik vele. Azért szerencsére, mert mindig tudja, álmában is, hogy a Papa nincs, és csak áltatja a tudatalattija, így rendszerint sírva kel fel. Anyuval néha beszélnek erről. Rózi nagyjából tudja kezelni Papa hiányát, mer fél évig járt beszélgetésre, ahol annyit fejlődött, hogy a kezdeti, ’a sírástól teljesen képtelen értelmes dolgokat mondani’ stádiumtól eljutott addig, hogy tud beszélni a Papáról. Anyu is próbál, már a mama is, bár ő még mindig elfolytja a gyászát. A munkába temetkezik, kapkod, és sokszor ideges. Előtte sem volt egy nyugodt típus, de belőle így jön ki a gyász. Vagy éppen nem jön ki.

Mama már a ház előtt várta, beszélgetett az egyik szomszéddal.

-        Gyere már! – intett nevetve Rózi felé, aki szélesen vigyorogva lépett mellé.

-        Na, szia! Megjöttem.

-        Akkor menjünk, mert éhes vagyok! Szervusz, Ili! – köszönt el a szomszédtól, aki jó étvágyat kívánt, és bement. Róziék ugyanígy tettek, mama leordított a dédinek, hogy jöhet enni.  – Egy kis borsólevest csináltam, meg rakott krumplit. Jó lesz? Most borsót eszünk borsóval, a mama azt pirgálja.

-        Jó hát! Tegnap én is szedtem, a mamával kinn voltunk kapálni. Izomláz van a seggem alatt a lábamba. – panaszkodott a lány, majd leült a helyére az asztalnál, és megvárta, míg mama magának és a dédinek is merít. – Szeva, mama! – kelt fel, és adott két puszit a dédinek, akit szintén mamáz, így gyakran meg is zavarja a két nőt, hogy kinek is szól pontosan.

-        Merjél! Nem akarsz még egy kis levet? – tukmálta mama Rózira a levest, akinek nem a kedvence a borsó, amikor szezon van, mindenki azt csinál…

-        Nem kérek. – rázta a fejét a lány, így mama a dédinek merte az utolsó falatot. Aztán jött a rakott krumpli. Rózi úgy érezte, ha még egy falatot kéne ennie az ebéd végén, ott pukkadna ki, nyomban. Soha nem lehet elkezdeni a fogyókúrát, ha Hőgyészre jön az ember. Az utolsó pár falat keservesen ment le, de olyan nincs, hogy nem fér még be. Rózi elindult lefelé az udvarra, hogy levigye a dédinek a kávét, meg a sütit, mama pedig készülődött, még lemegy a faluba, vásárol, meg az adóügyeit intézi.

-        Na, és akkor szombaton megyünk anyádékhoz. – mondta a dédi. Rózi mindig kicsit beszélgetett vele, ha levitte a kávét. Keveset találkoznak, és nagyon szereti a nőt, ilyenkor legalább kicsit legyenek együtt.

-        Igen, ezt is megértük! Mama már sütött sütit. – bólogatott Rózi.

-        Szeretem azt a gyereket, az Andrást. Nagyon szereti a Henit. Már mikor először találkoztak, puszilgatta, meg játszott vele. Nekem akkor nagyon bevált.

-        Igen, jó pajtások! – helyeselt Rózi, és elmosolyodott, ahogy felidézte Heni gurgulázó kacagását, amikor Andrással játszott.

-        Te mezítláb vagy? Nem fázol meg? – kérdezte a dédi, de Rózi csak tagadóan legyintett.

-        Ilyenkor már minek papucs? – eszébe jutott, ahogy jött lefelé a kávéval, hogy örült neki, hogy a meztelen talpát éri a langyos beton. Ez is amolyan nosztalgikus pillanatok egyike volt. Mindig szerette ezt, eszébe jutott a sok nyár, amit itt töltött Hőgyészen, amikor soha nem vett papucsot, a mama mindig rá is szólt érte, néha még a Papa is… Nap végére mindig szinte fekete volt a talpa, de semmi pénzért nem vett volna papucsot. Szerette, ha meleg a beton, és az apró göcsörtök masszírozzák a lábát.  

Mama pár órát volt a faluban, délután letelepedtek a tévé elé mind a hárman, három generáció, és ugyanazt a bugyuta török, aztán brazil sorozatokat nézték mind a hárman.

Rózi és mama estefelé kiment a temetőbe. Rózi mindig félt ezektől a találkozásoktól a Papával. Mi van, ha már nem fog sírni, ha látja a sírt? Akkor a Papa látja fenn, és azt hiszi, már kevésbé szereti… Milyen rossz lehetett neki, mikor Rózi bevallotta, hogy mérges rá, amiért itt hagyta… Pedig ő igazán nem akarta kimondani, egyszer kibukott belőle egy terápiás beszélgetésen. A nevelő szerint, aki foglalkozott vele, ez teljesen normális, de ő nem akart a Papára haragudni… Csak emlékezett rá, hogy megígérte anyunak, hogy vigyáz magára, aztán nem tartotta be a szavát. Vajon akkor már érezte, hogy nem látja felnőni Henit? Szegény kicsi Heni… Rózi sokáig irigyelte egy kicsit. Neki nem kellett annyi emléket eltemetnie a Papával, mint neki. A legelkeseredettebb pillanatban azt gondolta, hogy a Papának akkor kellett volna elmennie, amikor ő egy éves volt. Akkor is nagyon beteg volt, de akkor kiheverte, meggyógyult. Rózi sokáig úgy volt vele, ha akkor a Papa feladja, akkor neki most nem fájna annyira. Aztán eszébe jutott az a tengernyi emlék, az emberi ésszel fel nem fogható szeretet, amit a Papától kapott, és bűnösnek érezte magát, hogy ilyen butaságokat gondol. A Papa nélkül hol lenne most? Papa már Henihez nem volt ennyire türelmes, ugyanúgy szerette mindkét unokáját, de Rózi maradt a kis kedvenc, örökre, vagyis, amíg a Papa itt volt.

A sírnál a mama kicserélte a virágokat, Rózi nem sírt. Megijedt, hogy kezdi elfelejteni a Papát. Vasárnap volt három éve… Ilyen gyorsan azért csak nem felejti el. Aztán felmentek mama egyik barátjának a sírjához, aki nemrég halt meg rákban. Még nincs egy hónapja. Rózi ismerte a férfit, és kedvelte is. Mindig mosolygós, vidám fickó volt, aki körül minden pörgött, és élettel teli volt.  Aztán fél év alatt ezt a forgószél, csupa vidámság embert elvitte a rák. Ennyi lenne egy emberi élet? Fél év alatt vége mindennek? Persze, van, akit lelőnek, és percek alatt kivérzik, vagy azonnal meghal… De a természet ilyen kegyetlen lenne? Bár Papa esetében még szigorúbb volt a sors, őt egy hét alatt elvette Rózitól. A friss halomnál, a megszáradt koszorúk tövében könnybe lábadt Rózi szeme. Nem tudta, hogy ez a barátnak szól, vagy Papának, de megnyugodott, hogy vannak még érzései. Ezt hagyta rá a Papa. Az érzéseit. Hogy minden alkalommal, amikor Róla van szó, a hangja megremeg, és legtöbbször sírás lesz a vége.

Még akkor is, amikor egy novellát ír a Papáról, az írást Róla még a terápián tanácsolták, de soha nem merte megtenni. A nevelő szerint egy levelet kéne Papának írni, amiben elbúcsúzik tőle, de ez soha nem ment neki, most sem. Akkor végleges lenne, mindennek vége lenne. Tudja, hogy a Papa nincs, de nem akarja elhinni. Amíg nincs a levél, nincs a kezében a búcsú, még vele van. Mindenhol, érzi a jelenlétét, mindenhol érzi, hogy a Papa figyel, és bosszantja, hogy nem tud neki megfelelni. Persze, a Papának nem kellett megfelelni. Akkor is a Papa szeme fénye maradt volna, ha nagyon rosszat csinál. Tett is. Akkor még nem tudta, hogy kell feldolgozni azt, ha elveszti a legfontosabb embert az életében. Ír a házban, amiben a legtöbb boldogság érte az életben, amiket azzal az emberrel élt meg, akinél jobban soha senkit nem fog szeretni. Azzal az emberrel, akié az összes szeretete, és mindig az övé marad. Soha senki nem fog a helyébe lépni, csak az üresség marad, és a könnyek, amik sosem apadnak, ha a Papáról volt szó. Ahogy a kis köcsög és a póló is hirdeti: ’A világ legjobb nagypapája’.

Az volt. Papa volt a legjobb. 

Friendship - Chapter 18.

Hey, sweeties!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, de nagyon sokat kellett várnom a megfelelő ihletre, ami egyáltalán csak egy kicsit nem ciki, hogy leírjam. 

Kicsit megint megcsömörlöttem, de semmi pánik, egy ideig még bírom. Ha nem, akkor előre is elnézést kérek az újabb depressziós bejegyzés megírásáért.

Viszont mostanában sok mindenben látok olyan részt, kifejezést, amit felhasználhatok. Ha eddig számoznom kell, hogy mennyire volt önéletrajzi ihletésű a történet, akkor nagyjából 10/6 lenne. Most viszont 10/10. Hogy miért? Nem tudom... Csak jött. Taylor szívemből szól, és ez most én vagyok 100%-ban. Eddig gondolom, -ahogy én is- úgy voltak vele az emberek, hogy inkább Georgie közvetíti az én szemléleteimet. Így is van, viszont ebben a témában, ami most Taylort foglalkoztatja, csak úgy tudtam igazságot szolgáltatni, és egyensúlyt teremteni a történetben, ha az én felfogásommal magyarázom. Így érzem most magam.

Sajnálom, ha sokat beszélek elöljáróban, sokan nem olvashatják, de ettől mindig kicsit megnyugszom... 

Ééééééééés!!!! A várva várt MEGLEPETÉS!!! ;-)

xx, Amelia

Kommentálni, pipálni ér!
A fejezetet egy régi barátnőmnek szeretném küldeni, akivel bár nem voltunk rettentően közel egymáshoz soha, de az elmúlt napokban arra sarkallt, hogy folytassam! :-)

Taylor

Hihetetlen. Miért nem törik meg? Miért küzd a barátság ellen? Régen minden annyira szép volt…

Lassan már azt sem tudom, mit jelent az a szó, hogy barátság. Ma már csak olyan emberekkel veszem körül magam, akik azt mondják, hogy a barátaim. Kivéve Ivyt.

Barátság? Amikor érzem, hogy akármennyire is szeretnék megfelelni, tudom, hogy elhallgatnak előlem dolgokat, hogy van, amiből így is kihagynak. Amióta nincs Georgie, csak hánykódom ezek között az emberi kapcsolatok között. Nem is tudom rendesen szavakba önteni… Egyszer kiírtam magamból, és az lett a vége, hogy elvesztettem az egyetlen, igazi barátomat.

Azt hiszem, az emberek nem veszik észre, kik igazán fontosak az életükben. Annyira természetesnek vettem, hogy van Georgie, hogy amikor elment, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem, mintha a nagy szerelmeim többet értek volna…

Milyen lehet újra megtalálni a barátságot? Felkelni a sötétségből, és sírva rohanni a halvány, suttogó fény felé? Elhinni, hogy vannak csodák?

Fogalmam sincs. Nincs igaz barátom. Bármennyire szeretem Ivyt, ő nem a fény, ami felé futhatok. Ő egy remek barát, de nem a másik felem.

Sírni tudnék. Valószínűleg csak magamat szekálom azzal, hogy ezen gondolkodom, de egyre többször jut eszembe. Miért kell mindenkinek elhagynia? Annak is, aki itt van mellettem? Mint egy elcseszett Facebook-üzenet csoportban, ahol kimondatlanul is érzed, hogy nem vagy benn. Csak névleg. Hogy valójában veled csak azért foglalkoznak, mert ott vagy, de igazából nem vagy ott, csak néha pötyögsz valamit a klaviatúrán. Valójában pedig csak egy rész vagy az egészből, ami ha nem lenne, a gép ugyanúgy működne. Így senki nem vesz észre, és gyakorlatilag senki nem is foglalkozik a jelenléteddel. Ismered az érzést, amikor vagy valahol, de nem tartozol senkihez? Azt, amikor ragaszkodsz egy olyan képhez, ami nincsen? Amikor bemeséled magadnak, hogy valahol szeretnek, de valójában nem törődnek veled? Amikor mesélsz magadról, de süket füleket talál?

Fájdalmas belegondolni, hogy mindenhol idegen vagyok. Mintha úgy járkálnék a világban, mint egy szellem. A Buffy-ban volt egy ilyen epizód. A lány annyira jelentéktelen volt, senkinek nem tűnt fel, senki nem beszélt vele, és ő egyszer csak eltűnt. Szó szerint eltűnt. Láthatatlanná vált.

Én is láthatatlan vagyok. Nem szó szerint, de a szó kifacsart, párhuzamos univerzum értelmében igen. Több millióan vannak velem, és még sincs senkim…

Louis

-         Te… Éreztél valamit? – kérdezte óvatosan Georgie.

-         Nos… Te igen?

-         Nem hiszem… Azt hiszem, azon kívül, hogy legszívesebben felakasztanám magam szégyenemben, sok minden mást nem. – rázta a fejét, felkelt, és öltözni kezdett. Ó, Istenem, ha tudná… Hogy ne éreztem volna? Amióta megismerkedtünk a mozi előtt, francokat, amióta a könyvét a kezembe vettem, tudom, hogy ő a tökéletes nő. Szeretem Eleanort, és nem fogom otthagyni holmi gyerekes rajongás miatt, de tudom, hogy ő az igazi. És azt is tudom, hogy soha nem lenne esélyem nála. Már csak Eleanor miatt sem…

-         Nem, én sem éreztem semmit. – hazudtam rezzenéstelen arccal, és én is öltözni kezdtem. – Azért még elmegyünk valahova?

-         Nem tudom, mit kéne tennünk… Eleanor a legjobb barátnőm, és a szerelmed… Mocskosnak érzem magam. – sóhajtott fájdalmasan, és letelepedett az ablakpárkányára.

-         Mi lenne, ha elfelejtenénk? – ajánlottam fel, miközben mellé ültem. – Tudod, ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi idővel talán el hisszük. – hazudtam. Megint. Sosem fogom elfelejteni ezt a boldogságot, még ha csak ideig-óráig tartott is.

-         Nekem menni fog, nem egy kalandot kellett már józanul kezelnem… Jézus, mintha ribanc lennék. Az is vagyok! Hogy tehettem ezt Eleanorral? – sírni kezdett. Szerettem volna magamhoz ölelni, de most nem tartottam jó ötletnek.

-         Nem vagy ribanc! Csak meginogtál egy pillanatra. Ahogy én is…

-         Barátok? – nyújtotta felém a jobbját.

-         Barátok. – ráztam meg határozottan a kezét, és közben belül összegereblyéztem a szívem maradékát.

Harry

Minden kész. Minden a legnagyobb rendben lesz. Georgie bevette a csalit, éppen úton van. Mindennek jól kell elsülnie. A TARDIS a helyén, az űrlények a helyén, csillagok az égen, sok is van, éppen elég, és jól nézek ki. Vagyis… Jézus, neki is tetszeni fogok? Próbáltam a lehető legjobb formámat hozni, ami általában be is jön az embereknek. Ne kerteljünk, jól nézek ki. De mivel Georgie egyetlen apró jelet sem adott, a sötétben tapogatózom. Valójában szó szerint. A terv szerint akkor gyúl ki a fény, ha megjön. Mozgásérzékelő. Az évszázad találmánya. Kivéve, hogy én nem mozdulhatok, különben oda az egész. Remélem, nem zsibbad el annyira a seggem, hogy mozdulni se tudjak, az nagyon ciki lenne.

-       Hahó! Van itt valaki? –megjött! – Jó helyen járok? – Egyre közelebbről hallottam a magas sarkak kopogását, és egyszer csak felkapcsolódtak a lámpák is. Amikor először meglátott, a szemében értetlenség csillant, aztán amikor körbenézett, meghatottság ült az arcára. Ezt jó jelnek veszem.

 - Atya ég... - suttogta maga elé Georgie, aztán hozzám futott, de ahogy lefékezett előttem, félszegen megállt, és a cipőjét kezdte vizslatni. - Ezt mind nekem csináltad?

 - Igen. - bólintottam mosolyogva.  - Tetszik?

 - Viccelsz? A TARDIS? - fordult felé, majd hatalmas, hitetlenkedő szemekkel nézett rám.

 - Az eredeti.

 - De... Hogy?

 - Hát... Nem volt könnyű.

 - És miért? - vágott a szavamba, és a TARDIS-hoz futott. Óvatosan simított végig rajta, aztán bizonytalanul benyitott, én pedig utána. - De... Ez belül nagyobb... - többször kiszaladt és vissza, hogy szemügyre vegye. A turpisság a negyedik oldalban volt. A fülkének csak három oldala volt, így a negyedik egy újabb szobába nyílt, amit a TARDIS belsejének rendeztünk be.

 - Régóta szeretném neked elmondani, hogy nem csak barátként tekintek rád. az első alkalom nem volt az igazi, és őszintén szólva, szerettelek is volna lenyűgözni. - figyelmesen hallgatott, miközben az űrhajó vezérlőjének  dőlt. Én pár lépéssel előtte álltam meg, és most rajtam volt a sor, hogy zavarban legyek. Arcával a fejem alá hajolt, hogy a szemembe tudjon nézni.

 - Köszönöm. - mondta őszintén. - Ennél szebbet még soha senkitől nem kaptam! - két kezébe fogta az arcom, és egy csókot nyomott a szám szélére. 

 - Na és, szeretnéd kipróbálni? - kérdeztem játékosan, és gombokat kezdtem random nyomkodni, ahogy a sorozatban láttam.

 - Csokornyakkendő, a TARDIS, és még működik is? 

 - Csak figyelj! - kacsintottam, és meghúztam egy kart. A gép hangokat adott ki, és rázkódott, ahogy a tv-ben szokott. Georgie megbotlott, de utána kaptam, így a karjaimban kötött ki. Kicsit elpirult, aztán mikor abbamaradt a rázkódás, kérdőn nézett rám, mire bólintottam, ő pedig futott, és feltépte az ajtót.

 - Gallifrey. - lehelte meghatottan, aztán visszafutott, és szorosan megölelt. Kézen fogtam, és kimentünk az elmúlt hét hét szenvedéseinek színhelyére. A vörös homok tökéletesen elgereblyézve, a csillagok ragyognak, a nap is narancs színben úszott, a burok alatt, a távolban Gallifrey városa, igaz, ez csak kivetítve volt, de nem volt helyünk felépíteni. Néhány hegy az előtérben valóságos volt, a szó habszivacs értelmében, a többi a falra festve, egytől egyig Zayn munkája. Legalább addig sem az én karikatúráimmal foglalkozik. Niall csillagai vidáman pislákoltak, Liam napja úgy sütött, hogy a miénk megirigyelte volna, Louis TARDIS-a pedig elhozott minket erre a helyre. - Még mindig nem hiszem, hogy megérdemlem ezt tőled... Gyakorlatilag nem is foglalkoztam veled. Mégis mióta készülsz erre?

 - Arra, hogy veled töltsek egy estét? Nagyjából, mióta a könyved olvastam... De ezt csak pár hete találtam ki.

 - Nem hiszem el... - rázta a fejét Georgie, és egy kósza örömkönny futott le az arcán. Óvatosan letöröltem, ő pedig hozzám bújt. Meglepett, de szorosan fontam karjaimat köré. - Azt hiszem, teljesen félreismertelek. Te vagy  legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. - mondta a mellkasomba, az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.

 - Csak azt szeretném, hogy adj egy esélyt annak, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretnélek boldoggá tenni. - sután bólintott. Eljött a pillanat, amire évek óta vártam: Georgina Jackson a karjaimban, és határozottan nem fog elfordulni, ha megcsókolom. Óvatosan közeledtem felé, és először csak lágyan nyomtam számat az ajkaihoz, aztán igazán megcsókoltam.