Chapter 8.

Ma is jelentkezem, lassan már lázat mérek, hogy így begyulladtam rá. Tényleg Lana dalai a kerozinom. Az ő lemezét hallgatom agyba-főbe, és láss csodát, már a 8. fejezetet töltöm fel, annak ellenére, hogy az internetem finoman szólva is borzasztó. Amúgy felkerült a gardrób menüpont is, amiben a lányok - még csak Fleury - által viselt ruhákat találjátok. Egyelőre egy fejezetnyi van fenn, de szépen lassan ott is behozom a lemaradást, és remélem, minél előbb tudom hozni a képmagyarázós menüpontot is, természetesen fiktív elemekkel. :-) 
Dobpergéééés: egy rendszeres olvasóval büszkélkedem! Lolita volt oly kedves, és ekkora kegyben részesítette szerénységem, és a szösszenetem, aminek így máris sokkal több oka van gyarapodni.
Nem is halogatom tovább, jöjjön a 8. rész! Megint csak azt tudom hajtogatni, hogy tessék komentelni, és rendszeres olvasónak lenni, mint a mellékelt ábra mutatja, gyakran tudok jelentkezni új résszel! ;-)

xx, Amelia

-         Jó reggelt! – sasszézott mellém mosolyogva Bill a próbateremben.

-         Szia. – motyogtam kényszeredett mosollyal, és egy lépést hátráltam. Nem akartam alapot adni a pletykáknak. Oké, rendben, pajtások lettünk, de eszem ágában sincs azt hallgatni, hogy együtt vagyunk.

-         Valami baj van? – hervadt le a mosoly az arcáról.

-         Semmi, csak kicsit fáradt vagyok. – vontam vállat, és elkezdtem bemelegíteni. Bill egy ideig még mellettem téblábolt, aztán egy keserű sóhaj kíséretében elvonult.

-         Megint seggfej voltál? – lépett hozzám Phil, nyomában Greggel.

-         Nem. Csak nem akarom, hogy még többen pletykáljanak. Nincs köztünk semmi, és nem is lesz. Amúgy, sziasztok nektek is! – feleltem gúnyosan.

-         Tudod mit? – karolt át Greg. – Ma elmegyünk csak hárman valahova, és tojunk a Rómeó-kalamajkára!

-         Nem lehet, estig próba van, te is tudod.

-         Ó, drágám, egyszerűen csak előretetetjük Redhával a mi részeinket, és előbb lelépünk. – mosolygott Phil, mire beleegyezően bólintottam.

-         Helló, emberek! – viharzott be a nagybátyám az ajtón. De hol a rendező? – Nagy hírem van! Vagyis kettő. – elgondolkodott. – Akarom mondani, három.

-         Gérard! – pirítottam rá kicsit. – Kinyögöd még ma?

-         Szeretlek, egyetlenem. – nézett rám gyilkosan, mire én csókot dobtam neki. – Szóval; egy, a mai próba elmarad, mert a tegnapi kiírt próbások leverték a biztosítékot, és jelen pillanatban életveszélyes magnót, és egyéb elektronikai szerkezetet használni, amúgy meg, Redha megbetegedett, én meg bármennyire szeretnék is piruettezni nektek, sajnos dolgom van. Kettő, ez a főszereplőknek szól; név szerint: Fleury, Bill, Greg, Tom, és Phil! Holnap után sajtótájékoztató a TF1 épületében, reggel 10-kor. Utána egy kis fényképezkedés, és elénekeltek pár dalt. Mondjuk...Ötöt. Három: a személyes kedvencem – itt cinkosan elmosolyodott – egészen pontosan három hét múlva, azaz október 9.-én előadás! – mindenki örömujjongásban tört ki, az én arcomról jégcsákánnyal se lehetett volna leverni a mosolyt. Bill felé fordultam, aki idő közben mellettünk állt meg. Elfehéredett, és hideg verejték csorgott a homlokáról. Tudom milyen érzés ez… Én is így reagáltam, mikor megtudtam a pontos dátumát az első fellépésemnek. És ez még csak a kezdet. Ez lesz élete legrosszabb három hete, de amikor a közönség az első színpadra lépése után tapsol, az felbecsülhetetlen, és értelmet nyer a gyomorgörcs. Bíztatóan rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét. Hirtelen kapta felém a fejét, és ahogy tőle telt, melegen elmosolyodott. Különösen éreztem magam, hogy ilyen kedvesen viselkedtem Billel, holott az előbb le se tojtam, és adtam a jégkirálynőt. Legbelül örültem, hogy nem haragudott meg túlságosan.

Miután Gérard befejezte, a társaság szétszéledt, én pedig megbeszéltem Gregékkel, hogy találkozunk nálam másfél óra múlva, és majd kiguglizzuk, hogy mi legyen a program.

*

-         Te már itthon? – csodálkozott az éppen belépő Billre Gustav.

-         Elmarad a próba, mert az előzők leverték a biztosítékot, s nem biztonságos. – vont vállat Bill, a sarokba dobta táskáját, és lehuppant barátja mellé a kanapéra.

-         Mi a baj? – kérdezte Gustav, le sem véve szemét a tv-ről, ahol éppen steakhez vágták fel a húst.

-         Semmi, mi lenne?

-         Ismerlek. Akkor sóhajtasz ekkorákat, amikor valami bánt, és azt akarod, hogy más észrevegye, és elmondhasd neki. Szóval?

-         Fleur. Vagyis, már Fleury.

-         Szóval neked már csak Fleury? – húzta fel a szemöldökét a dobos, de a világ minden kincséért sem maradt volna le a fűszerezésről.

-         Megkért rá. Ha már egyszer hajlandó Billnek hívni. Mondd, nem figyelnél rám, ha beszélek? – kérdezte felháborodottan Bill.

-         Figyelek, de közben valakinek meg is kell tanulnia főzni, ha nem akarunk éhen halni, vagy mirelitmérgezésben elpusztulni…

-         Igaz.

-         Folytasd, figyelek!

-         A tegnap csodálatos volt! Teljesen be voltam tojva, hogy mi lesz, beszélni fogunk-e egymáshoz, de minden simán ment. Úgy láttam rajta, hogy jó neki a társaságomban. A mai próbán pedig minden a régi volt. Odamentem hozzá, hogy köszönjek, és váltsak vele pár szót, de ő rám se hederített. Teljesen hidegen hagyta, hogy ott vagyok, szóval eljöttem. Aztán egyszer csak belépett Gérard Presgurvic, és közölte, hogy két nap múlva sajtótájékoztatón jelentjük be, hogy én vagyok Rómeó. – Bill várt, hogy barátja megeméssze a hallottakat.

-         Ez nagyon király! – Bill szúrós szemmel jutalmazta szőke lakótársát. – Mármint, a sajtótájékoztató. Fleurnek meg adj egy kis időt, hogy hozzád szokjon. Csak egy kicsit gondolj bele, ő mit érezhet! Damiennel évekig voltak Rómeó és Júlia. Képzeld, neki is milyen nehéz lehet egy teljesen új figurát ölelgetni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

-         Ez még semmi… Október 9.-én lesz az első előadásom…

-         Hajaj!

-         Köszi szépen, ez igazán velős volt.

-         Bocs, de még soha nem voltam ilyen helyzetben.

-         Neked könnyű, a héten már három előadáson játszottatok, nekem meg még három hetet kell idegeskednem!

-         Csak annyit mondok, hogy ne izgulj! A közönség remek, az R&J-n gondolom, még jobb lesz, imádnak majd!

-         És, ha nem? Ha kifütyülnek, és Damient követelik?

-         Hülyeség. A sajtótájékoztató után mindenki meg fog nyugodni, hogy jó vagy, és zabálnak majd! – Gustav felállt, és megveregette barátja vállát. – Ne idegeskedj túl sokat, mert akkor tényleg hibázol!

-         Hova mész?

-         A konyhába. Steak-et sütök. Jössz?

-         Addig is elfoglalom magam…

*

Egy szál törölközőben álltam a gardrób előtt. Mit vegyek fel? A két jómadár ősidők óta legjobb barátom, vagyis, mióta elkezdtük a közös munkát. Greggel egy ideig komolyabban is megpróbáltuk, de végül rájöttünk, hogy a barátság sokkal jobban megy. Végül egy fehér csipkeruhát és egy krémszínű magas sarkút vettem elő. Ékszerek, alapsmink, és kész. A hajamba csak beletúrtam, és hagytam, hogy a természetes göndörsége átvegye az uralmat. Éppen a karkötőmet kattintottam össze, amikor csengettek. Lestat azonnal az ajtóhoz somfordált, ezzel ő is csilingelt a nyakában lévő kis csengővel.

-         Helló édes! – tárta ki karjait felém Phil, mire én mosolyogva hozzábújtam. Greggel ugyanígy tettem, és beengedtem őket. Phil rögtön felkapta Lestatot, és a kanapéra telepedve dögönyözni kezdte. Greg a konyha felé indult, és három pohárral meg üdítővel jött vissza. Én a laptopomat a dohányzóasztalra raktam, és körülültük.

-         Ezt élvezed mi, te szaros! – vakargattam meg Lestat füle tövét, és megnyitottam egy böngészőlapot. – Na, mit csinálunk?

-         A zárás a Le Poéte, ezt már tudjuk. – mondta Greg.

-         Mi lenne, ha elmennénk arra az art deco kiállításra, amit agyba-főbe reklámoznak? – vetette fel Phil.

-         Nem is tudom… Nem rossz ötlet. – vontam vállat.

-         Nem végzünk túl hamar? Szerintem ugorjunk be abba a régiségboltba, ami itt van pár utcányira. – mondta Greg, és simogatni kezdte a macskát, aki átpártolt Phil öléből hozzá.

-         Benne vagyok! – mosolyogtam Gregre, ő pedig barátságosan viszonozta. Néha csodálkozom azon, hogy ennyire közeli barátok maradtunk. Még sosem volt olyan legjobb barátom, aki szó szerint ismert kívül-belül. Igazából párként is jól működtünk együtt, csak a fellángoláson kívül nem maradtak mélyebb érzelmek. azt hiszem, egyikünk sem volt szerelmes, és nem is volt kudarc a vége. Vagyis, vége nem volt, csak valami sokkal maradandóbbá, és nemesebbé; barátsággá szelídült.

-         Indulás! – kelt fel Phil, és kiitta a pohara tartalmát, aztán utoljára meglapogatta Lestat fejét.

Egymás szavába vágva indultunk útnak.  Jó volt kicsit kikapcsolni, és a barátaimra koncentrálni. Ez után a nap után első dolgom lesz felhívni Costanzát, hogy tartsunk egy „csak csajok” estét.

A régiségboltban szinte heti vendégnek számítottunk. Bár az én lakásom, és Phil-é is modernebb vonalat képviselt, egy-egy csecsebecsének néha beadtam a derekam. Greg törzsvevő, imádja a régi, antik dolgokat. Az egész ház olyan, mintha egy reneszánsz lakba lépnénk be, persze modern vívmányokkal. Kicsit elidőztünk a boltban, és félretetettünk pár dolgot. Nem lett volna szerencsés csomagokkal tömve a kiállításra menni.
A kiállítás első hallásra, annyira nem fogott meg, mint amennyire valójában tetszett. Néhány dolgot azonnal a hónom alá kaptam volna, és süvítve rohantam volna haza, kitenni valahova. Éppen elcsíptünk néhány alkotót, így egy kis tárlatvezetést is kaptunk, ők pedig autogrammot, és közös képet. Amennyire sikerült a nap felében elslisszolni a rajongók és paparazzik elől, annyira kaptuk vissza a kiállításon, és a Le Poéte felé. Három-négy kiállítási tárgy között valaki mindig felismert, és a társulat jelenlegi állásáról kérdezett, vagy a szégyenlősebbek csak aláírást és képet kértek. Amióta újraindult az R&J láz, olyan, mintha mi is rocksztárok lennénk. Mindenhova követnek, világkörüli turnéink vannak, és a mai napig viszik a lemezeket, filmeket, szuveníreket, mint a cukrot. A múltkor a fellépő ruhámat láttam az állatkereskedésben. Kutyajelmezként. Egy kicsit már túlzásnak éreztem, és sajnáltam azt a szerencsétlen jószágot, akire ráerőltetik. Néha még nekem is kényelmetlen…

-         És milyen volt a tegnap, Billel? – kérdezte Phil, és egy újabb adag spagettit tömött a szájába.

-         Nem is tudom… - vontam vállat, és újabb adag sült krumplit szúrtam a villámra.

-         Mi az, hogy nem tudod? Idegesített? Vagy elvoltatok? Beszéltetek egyáltalán? – kérdezte félig teli szájjal Greg.

-         Jó volt.

-         Köszi, most aztán igazán sokat segítettél. Miért nem beszélsz róla? – nézett értetlenül Phil.

-         Mert egyszer mentünk el együtt valahova, és rögtön mi lettünk az álompár… Nem akarok senkinek a csinált barátnője lenni. Jól éreztem magam vele, egészen addig, amíg ki nem forgatták az egészet az újságírók. – sóhajtottam, és ittam egy korty bort.

-         Ja, tényleg, láttam a tv-ben. Akartalak is cukkolni titeket, de ahogy Gérard bejelentette az előadást, teljesen kiment a fejemből. – mosolygott ördögien Phil.

-         Rendes tőled. – fintorodtam el, és fáradtan Greg vállára ejtettem a fejem. – Ugye, te rendes, és szerető barátom vagy, és nem akarsz ezzel kínozni! – suttogtam kislányosan Gregnek, mire ő sóhajtott. – Mi az?

-         Azt hittem, be tudom fogni, de nem… - sóhajtott egy fokkal gondterheltebben, mint az előbb.

-         Mi van? – kérdeztük egyszerre Phillel.

-         Bill mondott valamit…

Chapter 7.

Egy újabb bejegyzés, a héten a második. Lassan már úgy érzem, túlszárnyalom magam. :-) Bár, még mindig nincs egy fia komment, és egyéb cukiság, nem adom fel, most nagyon belejöttem, és a pozitív energiáim az olvasókat is vonzani fogják, érzem. :-) 
Ui.: Öszinte elnézést kérek a francia tudásomért,  de mentségemre szolgáljon, hogy a google fordító segített.

xx, Amelia

-         Sajnálom, Kaulitz! Telefonáltam… - kocogtattam meg a vállát, mire felém fordult. Hát… Ő sem esett túlzásokba, egy fekete farmer, egy lila kockás flaneling és egy lila baseball sapka volt rajta.

-         Talán hitelesebben hatna, ha a nevemen szólítanál…

-         Nem Kaulitznak hívnak? Esetleg Smith, vagy te vagy Max Payne? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

-         Azt hiszem, kezdetnek a Bill is megteszi. – forgatta a szemeit, és láttam rajta, hogy kicsit sérti a dolog.

-         Rendben, akkor Bill. – fújtam ki a levegőt, és színpadiasan a jobbomat nyújtottam felé. – Hívj Fleurynek, ahogy mindenki. A Fleur olyan hivatalos… És, mintha egy orchideát becézgetnél.

-         Nem szereted az orchideát? – fogatta el a kezem Bill, és felvette a csipkelődés fonalát. Újabb pont fejben Kaulitz. Akarom mondani, Bill. Ha így folytatja, még nem fogom utálni.

-         A bazsarózsa a kedvencem, aztán a kála. Ezek mindig vannak otthon.

-         Értem. – bólintott Bill.

-         És, hova megyünk? – kérdeztem, és kezem kihúztam az övéből. Csak most tűnt fel, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Zavartan néztem fel rá, ő pedig úgy viszonozta, hogy fogalmam se volt, mi játszódik le benne.

-         Arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk, megmászhatnánk a tornyot. – köszörülte meg a torkát Bill. – Tudom, hogy te már biztos ezerszer voltál, de én még soha…

-         Tessék? De hát nyílván koncerteztetek itt, vagy nem?

-         Igen, de erre soha nem volt idő valahogy.

-         Hát akkor ezt sürgősen pótolnunk kell! Na gyere, majd én elveszem a szüzességed! – csippentettem játékosan a tenyerembe az állát, mire ő szégyenlősen elmosolyodott.

Beálltunk a sorba, és amíg meg nem vettük a jegyeket, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ez így nem lesz jó. Bár én azzal voltam elfoglalva, hogy Bill, aki már Isten tudja, mióta itt él, és előtte is volt már Párizsban, még soha nem mászta meg az Eiffel tornyot. Ez minden turista első dolga. Ez olyan, mint a Szabadság szobor New York-nak. Bár, ha szőrszálhasogató akarok lenni, akkor nekünk is van egy Szabadság szobrunk, igaz sokkal kisebb, de ha egyszer mi adtuk az amerikaiaknak, a mintát csak kitették.

-         Egy kicsit mesélj magadról! – fordultam felé, és próbáltam úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy vele csevegek.

-         Mit szeretnél tudni? – nézett rám kíváncsian. Nyílván meglepte, hogy ilyen nyílt vagyok.

-         Nem is tudom… Mi a legkínosabb élményed?

-         Muszáj ezzel kezdeni? – nevette el magát.

-         Ugyan már, Montague. Ha jól akarunk együtt játszani, akkor sok mindent tudnom kell rólad… Bizonyos fokú bizalomra szükségünk lesz. – néztem rá.

-         Hát jó. – sóhajtott. – 14 éves voltam…

-         Ez komoly? Miért mennyi vagy most? – vágtam közbe.

-         Huszonhat.

-         Hogy lehet, hogy két évvel öregebb vagy, és még mindig kölyök képed van, nekem meg alvómaszk kell, hogy ne legyenek karikásak a szemeim… - csóváltam a fejem, mire újra elmosolyodott. Tetszik a mosolya, olyan ártatlan, és őszinte. – Bocs, beléd fojtottam. Csak azt hittem, kicsit frissebb lesz. Szóval?

-         Szóval; 14 éves voltam, - itt jelentőségteljesen rám nézett, és hatásszünetet tartott, htha megint közbevágok. Időközben beálltunk a liftbe, ami elindult, egyenesen a torony tetejére. – amikor elhívtam végre az akkori nagy szerelmem. Rémesen izgultam, tekintve, hogy különcnek számítottam, ő pedig az iskola egyik menő lányának. Álmodni sem mertem arról, hogy eljö velem randizni, de igent mondott. Moziba mentünk. Minden nagyon szépen alakult, elmentem érte, amíg a mozihoz értem, jót beszélgettünk, aztán amikor a pénztárnál álltunk, észrevettem, hogy nincs nálam a tárcám. Halál ciki volt, de annyira be voltam sózva a készülődésnél, hogy teljesen kiment a fejemből. Pedig még a jövő havi zsebpénzem is kikönyörögtem, hogy bármit kérhessen. Hát ezt azért nehéz szépen megfogalmazva közölnöd… Szóval az utolsó csepp méltóságommal bevallottam, hogy nagyon be voltam tojva az este miatt, ezért hagytam otthon. Ő csak mosolygott, és végül is állta a mozit. Végül hagyta, hogy visszahívjam, de nem lett közöttünk semmi komoly.

-         Te tényleg hagytad, hogy szerencsétlen csaj fizessen? – nevettem el magam, a lift pedig éppen akkor állt meg a második szinten, ami után már a tető jön.

-         Mégis mit tehettem volna? Nem volt nálam egy figying sem… - mosolyodott el szégyenlősen Bill. – Most pedig te jössz!

-         Hát jó. – bólintottam, éppen, amikor megállt a lift. Kiléptünk, és a korlátnál kerestünk helyet magamnak. Egy ideig csak figyeltem az elém táruló látványt, és láttam, hogy Billt is leköti. – Ha valamit nem ismersz fel, csak szólj!

-         Rendben, de nem úszod meg, halljam a Presgurvic-féle ciki sztorit! – kacsintott Bill.

-         Hat éves voltam, amikor az unokatestvérem ballagására mentünk. Az ebéd finom volt utána, aztán, amikor hazajöttünk, annyira megszerettem az egyik kiscicájukat, hogy semmi áron nem akartam otthagyni. Hatalmas hisztit vágtam le, de végül a macska maradt. Azóta a családban minden egyes alkalommal előhozzák ezt a sztorit, és mindenki, ha valamit akar tőlem, cicceg, hogy ráfigyeljek.

-         Ez nem is igazi! A családon belüli nem érvényes, azzal én is tele vagyok. – csóválta a fejét Bill. – Gyerünk, lepj meg valami igazán ütőssel!

-         Ne már, az már kettő! – nevettem el magam, de belekezdtem a következőbe. – Akkor történt, amikor még csak a ruhákat terveztem az R&J-nek. Az első olyan ruhapróba volt, amikor a szereplőkre igazítottuk a ruhákat. Én, jó tervezőhöz híven ott akartam lenni, hogy a lehető legkevesebbet kelljen a varrónőkre bíznom. Éppen Tom ruháját próbáltuk, amikor Gérard értem kiáltott, és véletlenül beleállítottam Tom hátsójába egy gombostűt. Hatalmasat ordított, és vagy két hétig a közelembe is alig akart jönni, ha tűt látott a kezembe. Nagyon ciki volt, akkor találkoztam velük személyesen, és számomra hatalmas ikonoknak számítottak. Gérard annyit mesélt a társulatról, hogy szinte természetfeletti erőnek gondoltam a tehetségüket, és iszonyúan be voltam gyulladva az első találkozás előtt. Szóval nem elég, hogy a kezem úgy remegett, mintha muszáj volna, Gérard is megzavart. Egy ideig nem is mertem Tom közelében lenni, de amikor átruházódott rám a szerep, megtört, és végül ő lett az egyik legjobb barátom. Persze, azóta is gyakran a szememre veti a dolgot, de ma már csak nevetünk rajta. – mosolyogtam Billre, aki visszamosolygott rám. Egy pillanatra mind a ketten elhallgattunk, és már azt hittem soha nem is szólunk egymáshoz, de akkor ő megtört a csendet.

-         Mit szólnál, ha megnéznénk valami filmet?

-         Ó, ennyire untatlak, hogy inkább bedugsz egy mozi terembe, csakhogy másfél órán keresztül csendben legyünk? – vontam fel az egyik szemöldököm.

-         Nem, dehogy! Csak eszembe jutott, hogy esetleg lenne kedved, de ha nem, akkor csinálhatunk mást is! – szabadkozott, mire elnevettem magam.

-         Jézus, ne tojj be ennyire! Már amúgy is meg akartam nézni A hobbit-ot 3D-ben. – csóváltam a fejem, mire elvigyorodott. – Mi lenne, ha lefelé sétálnánk?

-         A lépcsőn? – nézett rám hitetlenkedve, mintha azt mondtam volna, hogy siklóernyővel öntözöm otthon a virágaimat.

-         Nem, majd a hátamon viszlek… Naná, hogy lépcsőn! Ha igazi párizsi akarsz lenni, legalább egyszer le kell menned lépcsőn a torony tetejéből! – jelentettem ki.

-         Tudod, nem vagyok az a kifejezett lépcsőzős fajta…

-         Gyerünk már, ne legyél ennyire lusta! Hogy fogod így végigcsinálni az összes próbát?

-         Miért, te hányszor gyalogoltál már itt le? – nézett rám kétkedőn.

-         Majdnem minden héten egyszer, az elmúlt 3 évben, amióta itt élek. Néha csak azért jövök fel, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, ilyenkor mindig gyalog jövök, ha lehet felfelé is.

-         Te nem vagy normális… - csóválta a fejt, én pedig sóhajtottam, és elindultam a lépcső felé. – De, le van zárva. – torpant meg Bill, mire én átléptem a korlátot.

-         Hagyd már, én vagyok Fleur Presgurvic, emlékszel? – mosolyogtam magabiztosan, ő pedig puffogva követett. Szerencsétlen tényleg nem egy bajnok. Minden fordulónál hangosan fújtatva állt meg, bár elmondása szerint jár kondizni, ezt az izmain kívül semmi nem támasztotta alá. Nulla kitartás.

-         El sem hiszem, hogy leértünk! – fújt Bill a kijáratnál, és a sapkájával legyezte magát.

-         Te tényleg ne jelentkezz az olimpiai csapatba futónak, esélyed sincs. Na, gyere! Sosem érünk a moziba, ha gyök kettővel csoszogsz…

-         Neked ez meg sem kottyant?  - sikított hisztérikusan, már amennyire az oxigénellátása engedte. – A harmadik fordulónál elbúcsúztam a tüdőmtől, de neked semmi. Még csak nem is szuszogsz!

-         Majd belejössz! mosolyogtam rá, de ő csak elfintorodott.

A mozihoz vezető úton sokkal többet beszéltünk, mintha megtört volna a jég. Én nem gondoltam, hogy ennyire le tudom győzni az undorom, de így utólag már a haverkodásunk előtti állapotot sem nevezném utálatnak, csak egyszerű ellenszenvnek, aminek határozottan jót tett, hogy Damien a társulat nélkül is él, mint hal a vízben. Így tiszta lappal nyithattam Bill felé, és nem kellett azon görcsölnöm, mikor lép be az ajtón az előző Rómeó, és, hogy mit szólok hozzá. Most már Bill Rómeó. Ahogy kiléptünk a mozi teremből, éreztem, láttam, ahogy a parkolóban vakuk villannak, és paparazzik követnek. Óriási. 

Mozi után beültünk a Le Poéte-ba, a banda törzshelyére. Gondoltam, elviszem Billt, hátha őt is befogadjuk, szokja a környezetet. Nem gondoltam volna, hogy így elleszünk. Azt hittem, ez a nap tele lesz hatászünetekkel, és kínos csendekkel, megfűszerezve ellenszenvvel, és ellenségeskedéssel. Ehelyett folyton egymás szavába vágva beszélgettünk, és nevettünk egymás sztorijain.

Kora este értem haza, és első dolgom volt elújságolni Costanznak, hogy Bill nem reménytelen.

-         Ettől még nem lettünk Lolka és Bolka! – sóhajtottam Costanza elégedett szóáradatára.

-         De a legjobb úton haladtok felé! Amúgy, láttalak a tv-ben. – kuncogott.

-         Hol?  - meglepődtem. El sem tudtam képzelni, mi lehet megint, a Rómeó váltás már lecsengett ügynek számított, és nemsokára nyílván sajtótájékoztatón jelentjük be Bill szereplését.

-         A híradó után, a bulvár műsorban. Ti vagytok Billel Franciaország új álompárja. – a mondat végét elnevette, de nekem valahogy nem volt kedvem vele rötyögni.

-         Hogy mi van? – kiabáltam bele a kagylóba ingerülten.

-         Jól hallottad. Kis videó és kép is volt. Nevetgéltek az utcán, az étteremben. Roppant idillikus volt.

-         Tudod mit! Én most megyek, és lefekszem inkább…

-         Rendben, adieu, sweetie! Ja, és üdvözlöm Billt! – nevetett megint.

-         Haha, nagyon vicces! Adieu! – csaptam le a telefont, és fújtatva a fürdőbe vonultam.  Miután kijöttem frissen és nem éppen fitten, kicsit játszottam Lestattal, és úgy döntöttem adok egy esélyt a holnapnak.