Novellaverseny 2.0

Hellóbelló!
Ma nem résszel, hanem egy nagyon, de nagyon örömteli hírrel érkezem, miszerint egy novellaversenyen, amit *Yunoo rendezett, első lettem! :-)
Nagyon örültem neki, mert ez életem első krimije, és bármennyire is hittem, hogy egész jó lett, a félsz bennem volt, de szerencsére alaptalanul.
És másra is nagyon jó volt a kis kizökkenés az R&J és a Tokio Hotel világából: úgy döntöttem, ha időm lesz rá, szeretném folytatni a két főhős, Spott és Watson történetét. Mint egy Holmes remake, csak remélem, nekem új dolgok is eszembe jutnak, semmiképpen sem szeretném másolni a nagy krimiírókat. Hogy igazán őszinte legyek, egy kicsit jó volt végre úgy írni, hogy nem kellett fokoznom az érzelmeket. Persze, a dolog csak akkor hiteles, de nem kellett agyalnom, ki hoogy valljon szerelmet, és hasonlók...
Nem szaporítom tovább a szót, a linkre kattintva meg tudjátok nézni a novellám értékelését, és a többi novellát is!
Remélem, tetszik, és kapok néhány véleményt! Jó olvasást,


xx, Amelia

„Tisztelt Sir Teodor Watson!

Szeretettel meghívjuk a hagyományos farsangi bálunkra, mely a család ősi birtokán kerül megrendezésre.

Időpont: 1988. február 1. – a kapuk délután 5 órától nyitva vannak

Megjelenés kötelezően álarcban!

Szeretettel:

A Cheerswood család”

Teodor Watson kocsija elegáns felhajtóra kanyarodott, amit fáklyák precízen elhelyezett sora világított meg. A házból vidám zsivaj és kellemes zene egyvelege hallatszott. Ted leparkolt egy szabad helyen, a visszapillantó tükörben felvette fekete selyem álarcát, majd a pompás rezidencia felé igyekezett. Elegáns fekete öltöny volt rajta, fekete csokornyakkendővel.  Egy pillanatra elgondolkodott, vajon miért is hívták ide, aztán belépett a hatalmas, kétszárnyú tölgyfaajtón.

-          Sir Teodor Watson! – harsogta egy lakáj, mire a férfi biccentett fejével, és szemével azonnal keresni kezdte a ház urát.

-          Lord Cheerswood! – hajolt meg mélyen a negyvenes férfi előtt, akin egy ezüst, aranyszállal varrt álarc volt.

-          Köszönöm, hogy eljött, Sir Watson! – viszonozta a köszöntést a lord. – A lányom ragaszkodott hozzá, hogy a hírhedt detektívet, akit csak Holmes Watsonjának leszármazottjaként emlegetnek, hívjuk meg feltétlenül a bálba!

-          Nagyon köszönöm, uram! Csak sajnos a jelző nem megfelelő. Sherlock Watsonja orvos, és egy magánnyomozó segédje, míg én valóban nyomozó vagyok, és nekem van segédem. – mosolygott Ted. Nem szerette, ha gúnyt űznek a nevéből, de ezt valószínűleg már sosem fogja kinőni, bármennyire is jó, majdnem annyira, mint a legendás Holmes.

-          Apropó! Hol marad a bájos segítő, Miss Spott, ha nem tévedek! Őt is meghívtuk, azt hittem együtt érkeznek… - érdeklődött a lord lánya, Emily. Éppen akkor libbent apja mellé, méregzöld hosszú estélyiben, és a ruhához színben passzoló maszkban. Az övé apró tollakkal, és drágakövekkel volt ékesítve, korántsem olyan letisztult vonalat képviselt, mint az apjáé. Fényes fekete haja lepelként hullott vállára, Watson egy pillanatra ki is esett a szerepéből, ahogy meglátta okos hidegkék szemeit.

-          Miss Karen Spott! – harsogta az ajtónálló lakáj, éppen, mikor Ted szólásra nyitotta száját, hogy társát kimentse. Abban sem volt biztos, hogy a nő eljön, tekintve hogy az utolsó ügyük lezárása kettőjük között is széles gátat emelt.

-          Ó, Miss Spott! Éppen önt emlegettük! – fordult Emily a nő felé, aki ahogy meglátta Tedet kicsit fanyarabban mosolygott, de illedelmesen bemutatkozott. Sötétkék estélyit viselt, egy selyem sötétkék álarccal, amiben ezüstszállal virágok voltak hímezve. Hirtelen vörös haját laza kontyba fogta.

-          Ha egy perccel később érkezik, lekési a vacsorát! – nevetett öblösen a lord, a szavai nyomán pedig egy újabb szolgáló jelent meg, hogy a tömeget a hatalmas étkezőasztalhoz vezényelje.

-          Azt hittem, már el sem jössz. – sziszegte Ted Karennek, ahogy leültek egymás mellé, az ültetési rend jóvoltából.

-          Hogy kihagyjak egy ilyen fontos eseményt? Csak mert te faragatlan, és oktondi vagy, még ne kell otthon ülnöm.

-          Faragatlan? Mikor voltam veled faragatlan?

-          Például, mikor ráfogtad a vőlegényemre, hogy ő a sztricin-gyilkos! – csattant fel halkan Karen.

-          A szeme sem áll jól… - fintorgott a nyomozó.

A nő a továbbiakban nem szólt Tedhez, a vacsora csendben zajlott. Mind a ketten többször sandítottak a másik felé, de beszélgetést egyikük büszkesége sem engedett. Az eset, ami összeugrasztotta a híres párost, a sztricin-gyilkos esete volt, aki hónapokig rettegésben tartotta London olcsó lebujokba járó rétegét, és nagy fejtörést okozott a Scotland Yardnak. Ted és Karen, bár nem dolgoztak a Yardnál, szívesen segítettek, és rátermettségükkel két hét alatt felgöngyölítették az ügyet. Watson eleinte Karen vőlegényére gyanakodott, akiről kiderült, hogy mélyen megveti ezeket a szórakozóhelyeket, és a népesség söpredékének nevezi azokat, akik ilyen módon engedik ki a fáradt gőzt. Bizonyíték híján nem lehetett rábizonyítani a bűnösséget, és pár nappal később meg is találták az igazi gyilkost, bizonyos James Barretet, aki mindent bevallott, és óramű pontossággal számolt be minden tettéről.

-          Papa, mi a baj? – sikkantott fel ijedten Lady Cheerswood. Az idősebb lord egy rövid pillanatig levegő után kapkodott, majd ellilult fejjel előreborult az asztalra. Azonnal kitört a pánik.

-          Kérek mindenkit, hogy nyugodjon meg! – intett a tömeg felé Karen. Azonnal bekapcsolt a nyomozó reflexe, ahogy Tednek is. Felálltak az asztaltól, és az idős lordhoz léptek. A három Cheerswood testvér kikísérte anyját, és nagyanyját, így csak a lord, és a két nyomozó maradt a szobában, miután a vendégeket a társalgóba küldték.

-          Cián. – mondta tárgyilagosan Ted, miután beleszagolt az öreg poharába.

-          De hát, ki tehette bele? – kérdezte megrökönyödve Lord Cheerswood.

-          Kiderítjük. Nincs senki, akinek szándékában lett volna eltenni az apósát láb alól? – kérdezte Ted.

-          Nem tudok róla…

-          Valaki, a vendégek közül, aki igényt érzett a vagyonra, vagy egy szolgáló, esetleg egy hajlott korú, féleszű szerető? – kérdezősködött tovább a nyomozó.

-          De kérem, Sir Watson! Az apósom hűséges, mióta a pap felszentelte a házasságát! És nem hívunk meg senkit az ellenségeink közül, a személyzet pedig folyamatos ellenőrzés alatt áll.

-          Nem lehet, hogy valaki másnak szánták? – vetette fel Karen.

-          De hát, ki lehet ilyen kegyetlen? – kérdezte a lord.

-          Ha igazán őszinték akarunk lenni, az egyik legkegyesebb módját választotta az illető a gyilkolásnak. A cián pillanatok alatt végzett a kedves papával, szinte semmit nem érzett. – mondta Ted, mire Cheerswood válasza egy felháborodott sóhaj volt. Karen oldalba lökte és a szemeit forgatta. – Rendben. Szeretnék kihallgatni mindenkit. A személyzetet és a vendégeket is, ahogy természetesen magukat is! Senki nem megy innen sehova, amíg ki nem derítjük, ki okozta a lord halálát!

Már legalább egy órája ült Ted és Karen a ház könyvtárszobájában. Először a vendégeket kérdezték ki, legalább hetet végighallgattak már, de maradt még vagy húsz, nem számolva a családdal és a személyzettel. Ted egyre türelmetlenebb és idegesebb volt, éppen egy halfeldolgozó üzem ötvenes, pocakos igazgatóját hallgatták ki, amikor újabb velőtrázó sikolyra lettek figyelmesek.

-          Az emeletről jött!  - ugrott fel Watson, nyomában Karennel, a kopaszodó, kövér urat magára hagyva.

-          Mi történt? – kérdezte lihegve Karen, amikor maga is megpillantotta a két magas sarkúba bújtatott lábat. Ahol ő állt, csak ennyit látott a szobában. Ahogy beléptek Watsonnal, a földön két testet láttak meg. Mindkettőjüket lelőtték. Lady Elisabeth hátán, míg legkisebb fia fején egy-egy apró lőtt seb látszódott, melyekből lassan szivárgott a vér. Mindketten azonnal meghaltak, a lady szívét, fiának agyát érte a golyó.

-          Látott valakit, Lady Cheerswood? – kérdezte Ted az idős nőt, akitől a sikoly származott.

-          Egy nőt, zöld ruhában, maszkkal. Majdnem elsodort, gondoltam is magamban mennyire faragatlan. Én csak fel akartam frissíteni a toalettem, ezért jöttem a szobámba, aztán ez tárult a szemem elé… - mutatott körbe öreg kezével. – Az én kislányom… - szipogta szívszaggatóan.

-          Kérem, Henry! Egy másik szobába kísérné a ladyt! – mondta határozottan Karen, mire a férfi karon ragadta a síró hölgyet, és elvonult, magára hagyva a nyomozót, és társát.

-          Mit szólsz Spott? Két gyilkosság egy este? Nem ez a legtökéletesebb békülés, amit valaha megejtettünk? – kérdezte vidáman Ted, és a két halott közé guggolt.

-          Én jobban örültem volna, ha elviszel vacsorázni, vagy egyszerűen csak bocsánatot kérsz, és a kezembe nyomsz egy tábla csokit. – mondta a nő, és Ted mellé térdelt.

-          Először a férfit lőtték le. Közvetlen közelről, a gyilkos nyilván várt rá… - kezdte Watson.

-          Talán valamivel idecsalta. – vágott közbe Karen.

-          Igen. – bólintott Watson. - Azonnal meghalt. Gondolom az anyja meghallotta a lövést, és felsietett a hang után. Ekkor a gyilkos már az ajtóban állt. Hátulról lőtte le szerencsétlent, és elhagyta a helyszínt.

-          De ki? Ki lehet ennyire nagy utálója a Cheerswoodoknak, hogy módszeresen leöli a családot, ráadásul éppen a bál estélyén…

-          Őszintén szólva, még nem tudom.

-          Hát itt mi történt? Mama, James, atya ég… - lépett be a szobába Emily.

-          Kérem, hölgyem, ez itt most már bűnhely. – tessékelte ki óvatosan az ajtón Karen.

-          Mondja Miss Emily, nem hallott véletlenül lövéseket az emeletről? – kérdezte gyorsan Ted.

-          Nem. Én csak sétáltam a kertben néhány vendéggel, hogy kiszellőztessük a fejünket a szörnyű tragédia után… - rázta fejét kecsesen a középső Cheerswood.

-          Nyilván hangtompítót használt a gyilkos. – mondta Karen.

-          Megyek, és megkeresem a papát! – nézett rájuk Emily, és pityeregve elviharzott.

-          Szörnyű lehet egy éjszaka alatt ennyi embert elveszíteni… - rázta a fejét Karen.

-          Legjobb lesz, ha szétnézünk kicsit az udvaron, aztán folytatjuk az emberek kihallgatásával.

-          Velük mi legyen? – bökött fejével a két holtest felé Ted vörös segítője.

-          Semmi.

-          De, itt sem maradhatnak, ez szentségtörés, és hullagyalázás. – hápogott Karen.

-          Meg kell várnunk a Yardot. Ők majd jobban megvizsgálják, és eldöntik, mi legyen velük. Tudod, milyen háklisak rá, ha összefogdosunk mindent. – forgatta szemeit Watson.

-          Mikor érdekelt téged, hogy mire allergiás a Scotland Yard? – kérdezte meglepetten Karen, majd követte társát a lépcső felé, ki az udvarra.

Szétváltak, hogy hamarabb körülérjék a hatalmas udvart. Ted még egy játékbarlangba is bemászott, de ezzel csak azt érte el, hogy sáros lett, és a nadrágja szára elfeslett egy kikandikáló faágnak köszönhetően.

-          Ted, ezt látnod kell! – kiáltott nem messze a férfitól Karen, mire az futni kezdett a hang felé.

-          Mi az, találtál valamit?

-          Ha a valami alatt a gyilkos fegyvert érted, akkor igen, találtam valamit. – mosolygott diadalittasan Spott. Egy márványszobor mellett állt, ami egy kosarat tartó nőt ábrázolt, meglehetősen romantikus stílusban. A nő gyönyörű volt, tiszta vonásokkal, a ruha követte sudár alakját, néhol pedig alig takart valamit belőle, mintha széllel szembe menne, itt-ott láttatott a testből a lenge anyag. Kezében egy kosarat tartott, ami üreges volt, tavasszal nyilván virágokat tartottak benne, látszott a belső oldalán a vízkő. Ám most egy egészen más tárgynak adott otthont, egy revolvernek, melyre hangtompítót szereltek.

-          Bingó! – mosolygott Watson, majd a mellényzsebében lévő selyem zsebkendővel óvatosan kiemelte a fegyvert a kosárból, a kendőbe csomagolta, és Karen kezébe nyomta.

-          Ezt hozd te, tudod, hogy engem nyomaszt a fegyver. – visszaindultak, majd a könyvtárszobába mentek. Rövid ideig a fegyverről, és a lehetőségekről tanakodtak, aztán következtek az újabb kihallgatások. Repültek a percek, amikor a fejük felett tompa puffanást hallottak, aztán gyors lábdobogást, valamivel később pedig Lord Cheerswood viharzott be a könyvtárszobába.

-          Az anyósom… Ő is… - csak ennyit tudott kinyögni, majd egy karosszékbe roskadt és zokogni kezdett. Nem sokkal utána két gyereke is csatlakozott hozzá, a nyomozópáros pedig elindult az emeletre.

-          Mi a fene van ma itt? – morgolódott Ted, mikor a szobába, ahova az idősebb Cheerswood fivér kísérte a ladyt, megpillantották annak hason fekvő holttestét.

-          Talán valaki minket akar próbára tenni. Megneszelték, hogy itt leszünk, és kíváncsiak, vajon megérjük-e a pénzünket. – mondta Karen, és a gyilkos fegyver keresésére indult.

-          Valami nehezet keress, egy tompa tárgyal verték fejbe. Szinte azonnal meghalt, csigolyát ért az ütés, ezzel eltörve a nyakat. Megfulladt.

-          Talán ez? – kérdezte Karen, és a kandallón álló kis aranyszobrocskára mutatott. Egy angyalt ábrázolt, amint kezeit nyugtatóan előre nyújtja. – Tudom, de ha a hátát használta, éppen megfelel. – mondta, mikor látta Ted kétkedő pillantását. – Nyilván ezért nem lett seb, mert sima a háta. A kezeivel átszúrta volna a nyakát, de így csak belső vérzése volt.

-          Nyilván azért kellett meghalnia, mert felismerte a gyilkost.

-          De hát, legalább öt zöld estélyi ruhás nő van a bálon…

-          Igen, de közülük csak egy a gyilkos, és őt a lady felismerte, így a családja után kellett mennie.

-          Talán igazad van. Menjünk le, és kérdezzük meg a lordot, hátha látott valakit. – intett Karen, majd elindult a könyvtárba. A lordot egyedül találták, elmondása szerint Henry a szobájába kísérte húgát, akit rettenetesen megviseltek az események. A lord csak azt tudta mondani, amit már az anyósa is, egy zöld ruhás nő, gyors léptekkel távozott a közelből, amikor ő a ladyhez igyekezett, hogy megnézze, hogy van. Hallotta a puffanást, így sietősebbre vette, arra számítva, hogy a hölgy elájult, és amikor a szobába lépett valóban a földön találta a nőt, mellette a szoborral. Azt hitte, a lady verte le, amikor elesett, így a helyére tette vissza, majd anyósához fordult, de akárhogy szólongatta, az nem válaszolt. A lord tanult ember, megnézte a pulzusát, és ekkor vált világossá számára, hogy a lady halott.

-          Szeretnék pár kérdést feltenni a Cheerswood gyerekeknek is, jössz? – kérdezte Te, mire a nő bólintott, és Emily szobája felé indultak.  Miss Cheerswood? Zavarhatnánk egy pillanatra? – kopogott Watson, de választ nem kapott.

-          Talán alszik, hagynunk kéne, Ted. Kimerült. – mondta Karen, de a férfi keze már a kilincsen volt, és a szobába lépett. – Egy napon vesztette el az anyját, a nagyszüleit és a testvérét, egy kicsit lehetne benned nagyobb részvét is…

-          Miss Emily? – szólította újra Ted, de a szoba üres volt. – Talán a fürdőben.

-          Persze nyiss rá, lehet, hogy fürdik, vagy ilyesmi… - forgatta a Karen. – Úr Isten! – hökölt hátra, ahogy Ted is. A fürdő padlóján az legidősebb Cheerswood feküdt hanyatt, nyakán egy mély vágással, amiből már csak szivárgott a vér. Feje és mellkasa jó része körül hatalmas vértócsa volt, itt-ott már megalvadt vérrel. – Ez mészárlás, Teodor!

-          Utálom, ha így hívsz. – mondta Watson, és tett egy lépést a halott felé. – elvágták a torkát.

-          Na, ne… Komolyan? Azt hittem ciánnal mérgezték meg őt is! – morgott gúnyosan Spott.

-          Ha csak ennyit tudsz hozzáfűzni, akár el is mehetsz.

-          Nem lehet itt régóta, mégis, már alvad a vére. A fertőtlenítőtől lehet, amit takarításhoz használnak. – mondta Karen, figyelmen kívül hagyva Ted megjegyzését.

-          Elég mély és hosszú a vágás, mindkét oldalon elérte az artériákat. Csak nagyon éles késsel tud ilyet vági valaki.

-          De ki az a valaki?

-          Henry!  - kiáltott az ajtóból Miss Cheerwood, majd artikulálatlan sírásban tört ki. Karen mellette termett, és vigasztalóan megölelte a zokogó lányt.

-          Nagyon sajnálom, Miss Emily. Tudom, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat, de nem látott valaki errefelé? Egyáltalán miért hagyta el a szobát? – kérdezte Watson.

-          Egy pohár vízért, és gyógyszerért mentem. Henry akart, de mondtam, hogy magam is el tudm intézni, titkon pedig csak anyámékat akartam megnézni még egyszer utoljára. – itt a Miss jobban sírni kezdett, és csak néhány pillanat múlva tudott megszólalni. – Ahogy jötte vissza, az első emeleten beleütköztem egy zöld ruhás nőbe, aki még mindig álarcot viselt, de jobb dolgom is volt annál, minthogy vele törődjek. Hallottam az ajtóban, hogy bent vannak, de azt hittem azért, mert Henryvel beszélnek, és akkor láttam meg magukat a fürdőben, és őt…

-          Szeretné, hogy odakísérjem az apjához? – kérdezte kedvesen Karen.

-          Nem, köszönöm, egyedül is odatalálok. – rázta a fejét Emily, egy utolsó pillantást vetett bátyja vérbe fagyott testére, majd kiment.

-          Megint a zöld ruhás nő… - bosszankodott Watson. – Mindenhol ott van, és nyilvánvalóan ő a tettes, de olyan sűrűn csap le, hogy esélyünk sincs mindenkit kihallgatni időben. Mire sorra kerül, már nyilván átöltözik.

-          Menjünk vissza a könyvtárba, hallgassuk ki az embereket, aztán hagyjuk a Yardra a gondolkodást. Nem így terveztem ezt az estét, a cipőm nem nyomozásra készült. – sóhajtott Karen, majd nyomában Teddel visszaindultak a könyvtárszobába. Legnagyobb meglepetésükre két holttest várta őket. – Hát ennek sosem lesz vége? – kérdezte feldúltan Karen, ahogy a leszúrt Lord Cheerswoodra, és lelőtt lányára nézett.

-          Azt hiszem, ez sok mindent meg fog magyarázni. – tartott fel Ted egy borítékot, amit az ő és Karen nevére címeztek.

„Tisztelt Watson és Spott!

Mire a levelet olvassák, már mind halottak, ahogy az el volt tervezve. Halniuk kellett, mással nem tudom magyarázni. Most pedig leírom, hogy mit és hogyan tettem.

Az első gyilkosság egy félreértés volt. Eredetileg Henrynek kellett volna a mérgezett bort kapnia, de az ügyefogyott pincér rossz oldalról kezdte az osztást, így az öreg lordnak kellett távoznia az élők sorából. Könnyen ment, szinte nem i szenvedett. A mérget egy gazdaboltban szereztem be, azzal az indokkal, hogy patkányokat akarok irtani, nagyon könnyű volt, senki nem gyanakodott másra.

A második gyilkosság, a kettősgyilkosság. A James volt az igazi célpont. Ez is nagyon könnyű volt. A szobában volt a pisztoly az öreg mindig magánál tartotta, köztünk szólva már egy kicsit szenilis volt szerencsétlen, és a háború óta boldog-boldogtalanban az ellenséget látta. A hangtompítót én magam készítettem rá, szép munka, nem? A ladynek azért kellett halnia, hogy ne maradjon szemtanú, gondolom, ez egyértelmű.

Ahogy az is, hogy az öreg ladynek miért kellett távoznia az élők sorából. Nem kockáztathattam, hogy lebuktasson. Amikor Henry a szobájába kísérte, utána osontam. Azonnal felismerte a ruhámat, így el kellett hallgattatnom. A kandallón lévő angyalt használtam, amit Henry kapott. Ez egy nemzetközileg elismert díj. Nem érdemelte meg. Azok kapják, akik önzetlenül segítenek a rászorulókon. Őt csak a hírnév motiválta, és gyakran az én tanácsaimat használta fel.  Bosszantó. Így neki is ütött az órája.

Amikor a fürdőben háttal állt, tökéletes volt a pillanat. elcsentem egyet a lord borotválkozó pengéi közül, és elvágtam a torkát. Tulajdonképpen azt hittem, nehezebb lesz. Hála a szolgáknak, a penge tökéletesen éles volt, és akadály nélkül siklott Henry torkán. Megszólalni sem tudott a meglepettségtől, és gondolom a nyakán tátongó lyuk sem segítette a beszédben.

A lord már csak hab a tortán. Ő az oka annak, hogy egész életemben másodhegedűs voltam mindenhol. Meg kellett halnia. Csak egy levélvágót találtam a dolgozószobában, mivel a pisztolyban csak egy töltényt hagytam, és tudtam, hogy az is a könyvtárszobában lesz.

Egész életemben soha nem számíthattam senki segítségére. Az én rétegemben a nőknek még mindig nincsenek jogaik, anyámék csak a gyereknevelésre és a férjhez menésre neveltek. Én tanulni akartam, és az egész világot bejárni, hogy segíthessek másokon. Nem tehettem, megtették helyettem a testvéreim, nem ritkán az én tanácsaimat, és útmutatásaimat követve. de ennek vége.

Azt hiszik, megőrültem? Nem, én csak elégtételt akartam. Amikor Henry megkapta azt az átkozott díjat, azt hittem, megsárgulok az irigységben. Azt a díjat nekem kellett volna megkapnom! Ahogy James elismeréseit is.

Hogy miért vannak itt? Gondolom, már ezen is gondolkoztak. Nos, a válasz egyszerű. Ha már egyszer gyilkolok, azt szakértők jelenlétében tegyem. Maguk pedig a legjobbak! Nekem pedig mindenből a legjobb kell, így a golyó, amivel fejbe lőttem magam, egy gondosan megmunkált ezüst öntvény, amibe a család címerét vésettem.

És még valami, egy kérés: soha, senkinek ne árulják el, hogy én voltam. Nem estem a fejemre! A Cheerswood névnek ugyanolyan makulátlannak kell lennie, mint amilyen több száz éve. A bált legendák fogják övezni, ahogy magukat is, ezt biztosra veszem!

Üdvözlettel,

Emily Cheerswood”

Chapter 13.

Hohohóó!
Oké, ezt talán karácsonykor kellett volna elsütnöm, na mindegy. Az helyzet, hogy *dobpergés, izgatott sóhaj* megérkeztm az új, azaz a 13. fejezettel. Hát nem csudiszupi?
Őszintén szólva nem kapok sem több kommentet, sem pipát, de tudjátok mit? Imádom ezt a történetet, még ha nem is fut a szekér, akkor is befejezem! :-)
Jó olvasást,

xx, Amelia

-         Hova viszel? – érdeklődtem Tomtól.

-         Meglepetés. – mosolygott, és egy kicsit megszorította a kezem. – Mesélj magadról!

-         Mindent tudsz. A nagybátyám a zseni, Gérard Presgurvic, én vagyok Júlia a Palais de Paris-ban, van egy macskám, és Párizsban élek.

-         Én nem erre vagyok kíváncsi. Ezt mindenki tudja. Én arra a Fleur Presgurvicra vagyok kíváncsi, aki valóban vagy!

-         Oké… Szóval egészen 21 éves koromig Magyarországon éltem, egyetemet is ott végeztem…

-         Szóval tényleg igaz a mondás, hogy a magyar lányok a legszebbek! Ezt még ott hallottam, mikor koncerteztünk a fővárosban. Szép hely, de baromi kicsi… - vágott közbe Tom.

-         Nem tudok teljes képet adni erről a mondásról, félvér vagyok, apám francia. – nevettem el magam, mire Tom tettetett bánattal lebiggyesztette az ajkát.

-         Folytasd!

-         Az egyetem után egy francia cégnél gyakornokoskodtam, akkor látta meg Gérard a terveimet, és azonnal felkért, hogy tervezzem meg az új R&J jelmezeit. Először nem akartam, mert úgy jött ki, hogy csak azért kaptam a feladatod, mert a producer a nagybátyám. Aztán szépen lassan belerázódtam a mókuskerékbe, és jött a villámcsapás, hogy Cécilia elmegy a társulattól.

-         Hogy lettél te Júlia? – kérdezte Tom érdeklődve.

-         Ahogy kiborult a bili, hazasunnyogtam, semmi kedvem nem volt végighallgatni sem Redha, sem egyik Gérard dühkitörését sem. Gyanútlanul dudorásztam a zuhany alatt, amikor pedig kijöttem a fürdőből, Gérard közölte velem, hogy megtalálta az Júliát. Kicsit furcsálltam, hogy ilyen hamar, de akkor még azt hittem, valamelyik táncos akar betörni az iparba. Reggel puffogva mentem próbára, ha be is kellett mennem valamiért, azt nem hajnalok hajnalán tettem, szóval gondolhatod, mennyire örültem neki, hogy reggel 9-kor már nekem is bent kellett ülnöm… - itt becsempésztem egy szemforgatást, amit Tom szívdöglesztő mosollyal díjazott. – Aztán egyszer csak puff, közölték velem, hogy én vagyok az új Júlia. Köpni-nyelni nem tudtam, akkor még úgy voltam vele, hogy egyáltalán hangom sincs, de sikerült hamar belerázódnom.

-         És te meg Damien soha… Tudod… - puhatolózott a gitáros.

-         Nos, valójában sosem értettem, Damien mit vár tőlem. Hol alakult valami, hol én voltam az az ember, akinek a nőügyeit mesélte. Persze anno domine, zöld leveli békakoromban iszonyúan szerelmes voltam belé, de aztán ahogy együtt dolgoztunk, valahogy ez kikopott. – ez kicsit hazugság volt, de nem volt kedvem az első randin Tom képébe vágni, hogy ha ebben a pillanatban Damien megjelenne, valószínűleg elmennék vele.

-         Ez fura. Mindig úgy képzeltem, hogy akik ennyire egymásra vannak hangolódva, azok tényleg együtt vannak. Ti pedig nagyon ott voltatok a szeren! – bólogatott elismerően Tom. – Itt vagyunk! – kanyarodott le egy étterem bejáratánál. Konkrétan Párizs egyik legfelkapottabb étterme előtt. Kicsit alulöltözöttnek éreztem magam, aztán eszembe jutott, hogy én vagyok Fleur Presgurvic. Ez még tőlem is fellengzős gondolat, de ki tesz ki egy világsztárt a koktélruhája miatt? És különben is, Tomon is csak egy ing és zakó van. – Tom Kaulitz néven foglaltattam egy kétszemélyes asztalt. – állt meg Tom az ajtónálló pincér előtt, mire az bólintott és elvezetett minket az asztalunkhoz, a teraszra.

-         Ez gyönyörű! – mosolyogtam Tomra.

-         Ha azt mondod, hogy még sosem jártál itt, akkor lemegyek hídba! – viszonozta a gesztust Tom, majd ő is leült.

-         A teraszon még nem.  - ráztam nevetve a fejem. Egy új pincér lavírozott hozzánk, hogy felvegye az italrendelésünket. – Bort, köszönöm. Fehéret. – mosolyogtam a pincérre.

-         Ugyanazt, mint a hölgynek.

-         És milyen Tom Kaulitz? – hajoltam közelebb hozzá az asztal fölött. – Engem már kicsit kivesztünk, te jössz!

-         Nem igazán tudom, mit mondhatnék…

-         A banda történetét ismerem, bevallom, rátok gugliztam, mikor Bill a képbe került, szóval én most csak rólad szeretnék hallani!

-         Hát… Egészen kicsi korom óta tudom, hogy zenélni szeretnék, hogy csak ezzel akarok foglalkozni, ez lesz a munkám. És, mint látod, sikerült. – tárta szét nevetve a karjait Tom, amivel majdnem feldöntötte az éppen akkor érkező pincért. - Ó, sajnálom…

-         Semmi baj, előfordul. – mosolygott a fiú, csendben töltött a poharainkba, és felvette az ételrendelésünket.

-         Igen? – néztem rá várakozón.

-         Átugrom a felfedeztek és befutottunk részt. Amikor Amerikában is megismertek, egy idő után azt éreztem, hogy kiégtem. Mint utóbb kiderült, ezzel nem voltam egyedül. Ekkor indultak a vendégszereplések, a valóság-show, és a többi baromság, amivel el lehet adni a nevünket anélkül, hogy új lemezt kéne felmutatnunk. Amikor lement az utolsó évad a showból, megcsömörlöttünk, és vettünk egy lakást Párizsban, hogy elbújjunk. Egy ideig vártuk a sült galambot, de nyilvánvaló volt, hogy leáldozott a csillagunk. Aztán jött Bill bejelentése, mi pedig a zenekarba kerültünk. Imádom! Sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de hihetetlenül élvezem a munkát. – és komolyan is gondolta. A szemében vidám fény táncolt, és odaadóan ecsetelte vagy öt percig az elmúlt hetek tapasztalatait.

Csak akkor csendesedtünk el kicsit, amikor kihozták a rendelésünket. Egyáltalán nem zavart, hogy nem beszélünk, valahogy még hallgatni is jó volt Tommal, nem éreztem, hogy feltétlenül meg kell szólalnom, és mindenáron valami témát feldobnom. Végül ő törte meg a csendet:

-         Miért van páncél körülötted?

-         Ezt hogy érted? – néztem rá zavartan.

-         Felszabadult vagy, és jó veled lenni, de úgy érzem, az érzelmeid jó része rejtve van, és ez csak egy jól bevált álarc, amit mutatsz… - magyarázta, és tekintetét az enyémbe fúrta.

-         Ez egy hosszú történet… - sóhajtottam zavartan. Hogy lehet, hogy egy óra alatt átlátott rajtam?

-         Én nem sietek! – vont vállat egy félmosollyal az arcán.

-         Oké, legyen. – letettem a villám, és az asztalterítő szélével kezdtem játszani. – Nem véletlenül jöttem több száz kilométert a gyakorlat miatt. Snassz, de egy szerelmi csalódás üldözött el otthonról. – mosolyogtam idegesen, és Tomra pillantottam, akinek hatalmas barna szemeiben várakozás ült, és folytatásra ösztökélt. – Túl fiatal voltam a szerelemhez, legalábbis ma így magyarázom. Hobbiból egy jazz zenekarban bőgőztem. Nem voltam profi, de annyira ellavíroztam a hangszeren, hogy fellépéseket vállaljunk. Ott ismerkedtem meg a nagy ő-vel. Legalábbis akkor azt gondoltam. 18 éves tacskó voltam, és majd kiugrottam a bőrömből, hogy egy igazi zenész, egy tapasztalt művész érdeklődik irántam. Egy ideig minden olyan volt, mint a mesékben, aztán egyre többet veszekedtünk, szüneteltünk, és egy napon bejelentette, hogy szerelmes. Csak nem belém. Már régen éreztem, hogy nem stimmel valami, de amikor megtudtam, hogy az illető, aki elhappolta előlem, 15 éves, az rendesen földhöz csapott. Ott álltam 21 évesen, és éppen összetört minden tervem a jövőre nézve. Eleinte nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, aztán jött a párizsi lehetőség, én pedig csapot-papot otthagyva eljöttem, és hátrahagytam mindent. Őszinte leszek, az elmúlt három évben összesen négyszer voltam otthon, és a mai napig nem tudtam olyan helyre visszamenni, ami csak egy kicsit is hozzáköt. Hát, ez lenne a nagy történet… - fújtam nagyot, és Tomra néztem.

-         Én még sosem voltam igazán szerelmes.  – mondta pillanatnyi hallgatás után. – Úgy értem, volt egy-két hosszabb kapcsolatom, de valahogy ez elkerült. Pedig itt vagyok 26 évesen, a következő tíz évben már gyereken, családon kéne dolgoznom…

-         Nem is fordult meg még a fejedben?

-         Azt hiszem, fiam lesz. Könnyen el tudom képzelni, hogy focizunk a kertben, megtanítom gitározni. Tudod, vannak emberek, akikről megmondod, hogy milyenek lesznek szülőként. Bill például szerintem lányos apuka lesz. Látom magam előtt, hogy tanítja biciklizni a gyerekét, és halálsápadtan fut utána, mikor az felbukik a bringával.

-         Rólam mit gondolsz? – kérdeztem.

-         Mindenképpen lány.

-         Miért pont lány? – nevettem el magam.

-         A világnak szüksége van még egy ilyen gyönyörű nőre, mint te. – mondta egy fokkal mélyebb hangon. Elpirultam. Nem gyakran fordul elő velem, de Tomnak sikerült elérnie.

Csendesen lépkedtünk egymás mellett, amikor megálltam háztömbünk előtt.

-         Mit gondolsz, belefér még egy ital? – Jézus, mit csinálok… Lehet, hogy nem kéne felhívni magamhoz?

-         Azt hiszem, időmből még futja. – jelent meg Tom arcán jellegzetes csibészes félmosolya.

Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, és ledobáltuk a cuccainkat, egymásnak estünk. Teljesen elborult az agyam. Lehet, hogy a bor miatt, de az éreztem, nekem muszáj itt és most Tommal lennem, ő pedig a legapróbb jelét sem adta annak, hogy kifogása van a dolog ellen. Vadul, szenvedélyesen csókolt én pedig próbáltam a háló felé kormányozni. Óvatosan lenyomott az ágyra, és egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, amiből vágyat és kíváncsiságot tudott csak kiolvasni. Elszakadt a tekintetünk, de, csak hogy egy újabb birtoklással teli csókban forrjunk össze. Hirtelen átfordítottam magunkat, így én kerültem felülre, és ülő helyzetbe tornáztam kettőnket. A hátamon babrált kezeivel, és lassan lehúzta a ruhám cipzárját. Én az ingje gombjait kezdtem kibontani, megérte. Tökéletes felsőtest várt a fehér pamut alatt. Amíg én áttértem a nyaka kényeztetésére, addig ő gyakorlott mozdulatokkal megszabadított a ruhámtól, és a sarokba dobta. Az ingje ugyanott landolt. Újra átvette az irányítást, és a csipke alsó szettemmel kezdett babrálni. Először a melltartómtól szabadított meg, én pedig őt a nadrágjától. Óvatosan húzta l rólam az utolsó zavaró ruhadarabot is, és egy pillanatig csak csendesen méregetett, egy zsákmányát éppen feltérképező ragadozó tekintetével. Ezzel engem is beindított, és az ő boxere is a padlón végezte. Eleinte óvatosan ismerkedtük egymás testével, aztán egyre bátrabban, hogy végül izzadtan és kielégülten ziháltunk egymás mellett. Tom a karjaiba vont, és néhány másodperc hallgatás után egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

-         Mintha a legjobb barátommal feküdtem volna le. – nevettem a mellkasába.

-         Annyira azért nem volt rossz! – bökött meg játékosan. – De azt hiszem, nem veszlek feleségül, ha nem gond.

-         Istenem, ezt nem hiszem el… - törölgettem a könnyeim.

-         Tudod, én tényleg azt hittem, hogy passzolunk, de ez bizarr volt… Baromi jó, de bizarr! – nevetett ő is.

-         Barátok? – néztem fel rá.

-         Barátok! – mosolygott teli szájjal, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Mit szólnál hozzá, ha fognánk egy bödön fagyit, és néznénk egy filmet?

-         Honnan veszed, hogy van itthon fagyim? – kérdeztem játékosan.

-         Ugyan, mindenkinek van otthon.

Visszavettük az alsóneműnket, és egy nagy adag vaníliafagyi és két kanál társaságában leültünk DVD-t nézni. Egymás szavába vágva kommentáltuk a filmet. Rég éreztem magam ennyire jól valaki társaságában. A harmadik film felénél beállítottam az időzítőt, éreztem, hogy mind a ketten fáradunk. Hajnalban egymás hegyén-hátán aludtunk el a kanapén.