Friendship - Prolog

Tádáám!! Megérkeztem a prológussal. Hát, igazából csak néhány dolgot tudunk meg a főszereplőről, Georginaról, és az is kiderül, miért fúj annyira Taylorra. Hogy ez változike, és, hogy mi jön még, az maradjon egyelőre a jövő zenéje! ;-)

xx, Amelia

U.i.: Kommentelni, pipálni ér!! :-)

*zene*

Unott sóhajjal téptem össze a levelet, anélkül, hogy felbontottam volna. Szinte minden héten jön egy levél Taylortól, egy koncertjeggyel. Mintha nem lenne jobb dolgom, csak ülni itthon, és várni, hogy elmehessek a nagy Taylor Swift koncertjére. Hogyne.

-          Ki küldte? – kiabált ki a bátyám, Johnny a konyhából, aztán egy pohár vízzel megállt előttem, szemeit érdeklődve rám szegezte, közben lassan kortyolt a pohár tartalmából.

-          Taylor. – vontam meg a vállam, és visszasétáltam a laptopomhoz. A normális ember egyszerűen leül a székre, én viszont bepakoltam lábaim a fenekem alá, és így álltam neki újra a második könyvem harmadik fejezetének. Egy fantasy könyvet adtam ki fél éve, ami ez alatt a rövid idő alatt akkora olvasótáborra tett szert, amiről álmodni sem mertem soha. Világszerte naponta több száz példány fogy, tizenhat nyelvre fordították eddig le, és forgatókönyvet is szeretnének. Én ezt még nem akarom. Eleinte egy könyvnek indult, de mire a végére értem, rájöttem, hogy nem tudom még lezárni, több könyvet kíván.

Az egész egy ártatlan fanfictionnel kezdődött. New Yorkban éltem, és titokban egy Doctor Who történetet írtam, álnéven. Egy elit gimnáziumba járattak a szüleim, ahol én voltam a királynő, aki mindenkin áttapos, ha kell, csak, hogy elérje a célját. Így teljesen nyilvánvaló volt, hogy Borostyánligás egyetemen folytatom. Aztán egy napon e-mailt kaptam, egy szabadúszó menedzsertől, aki az elmúlt tíz évben tíz olyan könyvet patronált, ami legalább három hónapig a New York Times Bestseller listájának élén volt. Lefagytam. Azt írta, elolvasta a blogom, és találkozni akar velem. Ezzel felfedtem volna az inkognitóm, amit soha nem akartam. A királynő, aki mindenkivel bunkó, és törtető, csak nagyon kevés embert enged a kegyei közé, olyan balgaságról fecseg a világ előtt, mint egy repülő telefonfülke és egy utazó, szuperhős földönkívüli? Na, nem. Reménykedtem benne, hogy ha ki is adják a könyvem, megtarthatom az álarcom, de tévedtem. Már a beharangozó novelláskötetre akkora volt a kereslet, hogy kénytelen voltam nyilvánosság elé állni. Akkor aztán borult a bili! A szüleim persze büszkék voltak rám, és a legszűkebb baráti köröm is támogatott. De ott voltak azok az emberek, akiket világ életemben bántottam. Folyamatosan újságoknak adtak interjút, a merészebbek, akik vállalták az arcukat, tv show-ba, rádiókba mentek, hogy elmondhassák, mennyire kiállhatatlan vagyok, velőmig romlott.

Idővel elcsendesedett a rosszakaróim folyama, aztán fürödhettem a tiszta elismerésben. A novelláskötet után évekig nem publikáltam. Közben elvégeztem a gimnáziumot, promóztam a novellákat, elkezdtem a főiskolát, és anyám bíztatására belekóstoltam a modellkedésbe is. Csak alapszakot végeztem, aztán rájöttem, hogy kell egy regény. Nekiültem, és egy év alatt borítóstul kész lett az egész. Büszke voltam magamra, hogy mindent én csináltam a borítótól a hátlapig. Hatalmas siker volt, az emberek imádták, és mint utóbb kiderült, várták is, hogy megjelenjen.

Londonba kötött a kiadóm, így félévnyi ingázás után úgy döntöttem, hogy ide költözöm, most a bátyámmal élek együtt, aki sokat van távol a ska zenekara miatt. Iszonyú tehetséges harsonás, nagyon büszke vagyok rá.

-          Talán, most már tényleg elmehetnél egy koncertre… - lépett mögém Johnny, és a vállam felett bekukucskált a fejezetbe.

-          Ne kezdd te is! Eleget hallgatom Ivytól. – mordultam fel, és tovább püföltem a klaviatúrát.

-          Hallgathatnál rá. Évekkel ezelőtt volt már, miért nem lépsz túl? Te is híres vagy. Már nincs, amit elhappolhatna előled.

-          Nem elég az a négy év, ami eltelt, hogy elfelejtsem, amit Swift tett velem. – puffogtam tovább, és kifordultam a székkel, hogy a bátyám szemébe nézhessek. Még mindig könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, mit tett velem.

A legjobb barátnőm volt. Hárman, vele és Ivyval, mi voltunk a világ királyai. Kicsi gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk. Mint az amerikai álombarátságok. A miénk tényleg az volt. És, igazából amerikaiak is vagyunk, éppenséggel. Taylor mindig is nagyon tehetséges volt, gyakran húztuk vele, hogy házalnia kéne a demójával, és évekkel később meg is fogadta a tanácsunkat.

Befutott, de nem felejtette el, honnan jött. Ma sem, azt leszámítva, hogy nem minden történet a sajátja, amit a dalaiban énekel…

2009-ben jött ki a karrierje számára mindent elsöprő Fearless című albuma. Hát, itt jött a probléma. Az egyik dalból készült videóklip is. Vagyis, nem csak ebből az egyből, de ez fenekestül felfordított mindent. Amikor először megmutatta nekünk, annyira le voltam nyűgözve, hogy ennyire tehetséges, és összejött neki, hogy fel sem figyeltem a Fifteen dalszövegére. Kellett volna.

Ez a dal rólam szólt, és arról, hogy megviselt a gimnázium első időszaka. Ő egyszerűen kifecsegte, ezzel fegyvert adva az ellenségeim kezébe. Nagyon nyávogósnak hangzik, hogy egy ilyen semmiségen fennakadtam, de nem csak én. A szüleim, amikor rájöttek, hogy titokban találkozgattam a focicsapat kapitányával, és kiderült, hogy csak bájologtam vagy egy évig, és nem is gondoltam komolyan a pozíciómat, iszonyúan kiakadtak. Ahhoz, hogy a gyerekük Borostyánligás legyen, nem szabad soha megingania, én pedig megtettem, ráadásul mindjárt az elején. Fél évig szóba sem álltak velem, csak a bátyámmal és a bejárónőnkkel kommunikáltam a házban. Hihetetlenül rosszul esett, hogy Taylor így kiteregette a magánéletem. Ő azt mondta, hogy azért csinálta, hogy bizonyítsa, én vagyok a legjobb barátja, az egyik legfontosabb az életében. Hogy emléket akart állítani a barátságunknak. Hát, hogy is mondjam… Nem sikerült.

Azóta is torpedóz ezekkel az átkozott levelekkel, és egyéb válogatott eszközökkel, hogy béküljünk ki. Mikor unja már meg? Foglalkozzon a csitri kapcsolataival, és a szakítós dalaival. Dalszövegírásban nagy.

-          Oké, hagyjuk. Nincs Taylor Swift. Rendben? – törölt le egy kósza könnycseppet az arcomról. Bólintottam, és újra a szövegszerkesztőre fordítottam minden figyelmem, pár pillanat múlva pedig meghallottam, ahogy Johnny a szomszéd szobában gyakorolni kezdett. A harsona hangja betöltötte a lakást, és a lágy dallamok csak még jobban elmélyítettek az általam teremtett világban.