Friendship - Prolog

Tádáám!! Megérkeztem a prológussal. Hát, igazából csak néhány dolgot tudunk meg a főszereplőről, Georginaról, és az is kiderül, miért fúj annyira Taylorra. Hogy ez változike, és, hogy mi jön még, az maradjon egyelőre a jövő zenéje! ;-)

xx, Amelia

U.i.: Kommentelni, pipálni ér!! :-)

*zene*

Unott sóhajjal téptem össze a levelet, anélkül, hogy felbontottam volna. Szinte minden héten jön egy levél Taylortól, egy koncertjeggyel. Mintha nem lenne jobb dolgom, csak ülni itthon, és várni, hogy elmehessek a nagy Taylor Swift koncertjére. Hogyne.

-          Ki küldte? – kiabált ki a bátyám, Johnny a konyhából, aztán egy pohár vízzel megállt előttem, szemeit érdeklődve rám szegezte, közben lassan kortyolt a pohár tartalmából.

-          Taylor. – vontam meg a vállam, és visszasétáltam a laptopomhoz. A normális ember egyszerűen leül a székre, én viszont bepakoltam lábaim a fenekem alá, és így álltam neki újra a második könyvem harmadik fejezetének. Egy fantasy könyvet adtam ki fél éve, ami ez alatt a rövid idő alatt akkora olvasótáborra tett szert, amiről álmodni sem mertem soha. Világszerte naponta több száz példány fogy, tizenhat nyelvre fordították eddig le, és forgatókönyvet is szeretnének. Én ezt még nem akarom. Eleinte egy könyvnek indult, de mire a végére értem, rájöttem, hogy nem tudom még lezárni, több könyvet kíván.

Az egész egy ártatlan fanfictionnel kezdődött. New Yorkban éltem, és titokban egy Doctor Who történetet írtam, álnéven. Egy elit gimnáziumba járattak a szüleim, ahol én voltam a királynő, aki mindenkin áttapos, ha kell, csak, hogy elérje a célját. Így teljesen nyilvánvaló volt, hogy Borostyánligás egyetemen folytatom. Aztán egy napon e-mailt kaptam, egy szabadúszó menedzsertől, aki az elmúlt tíz évben tíz olyan könyvet patronált, ami legalább három hónapig a New York Times Bestseller listájának élén volt. Lefagytam. Azt írta, elolvasta a blogom, és találkozni akar velem. Ezzel felfedtem volna az inkognitóm, amit soha nem akartam. A királynő, aki mindenkivel bunkó, és törtető, csak nagyon kevés embert enged a kegyei közé, olyan balgaságról fecseg a világ előtt, mint egy repülő telefonfülke és egy utazó, szuperhős földönkívüli? Na, nem. Reménykedtem benne, hogy ha ki is adják a könyvem, megtarthatom az álarcom, de tévedtem. Már a beharangozó novelláskötetre akkora volt a kereslet, hogy kénytelen voltam nyilvánosság elé állni. Akkor aztán borult a bili! A szüleim persze büszkék voltak rám, és a legszűkebb baráti köröm is támogatott. De ott voltak azok az emberek, akiket világ életemben bántottam. Folyamatosan újságoknak adtak interjút, a merészebbek, akik vállalták az arcukat, tv show-ba, rádiókba mentek, hogy elmondhassák, mennyire kiállhatatlan vagyok, velőmig romlott.

Idővel elcsendesedett a rosszakaróim folyama, aztán fürödhettem a tiszta elismerésben. A novelláskötet után évekig nem publikáltam. Közben elvégeztem a gimnáziumot, promóztam a novellákat, elkezdtem a főiskolát, és anyám bíztatására belekóstoltam a modellkedésbe is. Csak alapszakot végeztem, aztán rájöttem, hogy kell egy regény. Nekiültem, és egy év alatt borítóstul kész lett az egész. Büszke voltam magamra, hogy mindent én csináltam a borítótól a hátlapig. Hatalmas siker volt, az emberek imádták, és mint utóbb kiderült, várták is, hogy megjelenjen.

Londonba kötött a kiadóm, így félévnyi ingázás után úgy döntöttem, hogy ide költözöm, most a bátyámmal élek együtt, aki sokat van távol a ska zenekara miatt. Iszonyú tehetséges harsonás, nagyon büszke vagyok rá.

-          Talán, most már tényleg elmehetnél egy koncertre… - lépett mögém Johnny, és a vállam felett bekukucskált a fejezetbe.

-          Ne kezdd te is! Eleget hallgatom Ivytól. – mordultam fel, és tovább püföltem a klaviatúrát.

-          Hallgathatnál rá. Évekkel ezelőtt volt már, miért nem lépsz túl? Te is híres vagy. Már nincs, amit elhappolhatna előled.

-          Nem elég az a négy év, ami eltelt, hogy elfelejtsem, amit Swift tett velem. – puffogtam tovább, és kifordultam a székkel, hogy a bátyám szemébe nézhessek. Még mindig könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, mit tett velem.

A legjobb barátnőm volt. Hárman, vele és Ivyval, mi voltunk a világ királyai. Kicsi gyerekkorunk óta elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk. Mint az amerikai álombarátságok. A miénk tényleg az volt. És, igazából amerikaiak is vagyunk, éppenséggel. Taylor mindig is nagyon tehetséges volt, gyakran húztuk vele, hogy házalnia kéne a demójával, és évekkel később meg is fogadta a tanácsunkat.

Befutott, de nem felejtette el, honnan jött. Ma sem, azt leszámítva, hogy nem minden történet a sajátja, amit a dalaiban énekel…

2009-ben jött ki a karrierje számára mindent elsöprő Fearless című albuma. Hát, itt jött a probléma. Az egyik dalból készült videóklip is. Vagyis, nem csak ebből az egyből, de ez fenekestül felfordított mindent. Amikor először megmutatta nekünk, annyira le voltam nyűgözve, hogy ennyire tehetséges, és összejött neki, hogy fel sem figyeltem a Fifteen dalszövegére. Kellett volna.

Ez a dal rólam szólt, és arról, hogy megviselt a gimnázium első időszaka. Ő egyszerűen kifecsegte, ezzel fegyvert adva az ellenségeim kezébe. Nagyon nyávogósnak hangzik, hogy egy ilyen semmiségen fennakadtam, de nem csak én. A szüleim, amikor rájöttek, hogy titokban találkozgattam a focicsapat kapitányával, és kiderült, hogy csak bájologtam vagy egy évig, és nem is gondoltam komolyan a pozíciómat, iszonyúan kiakadtak. Ahhoz, hogy a gyerekük Borostyánligás legyen, nem szabad soha megingania, én pedig megtettem, ráadásul mindjárt az elején. Fél évig szóba sem álltak velem, csak a bátyámmal és a bejárónőnkkel kommunikáltam a házban. Hihetetlenül rosszul esett, hogy Taylor így kiteregette a magánéletem. Ő azt mondta, hogy azért csinálta, hogy bizonyítsa, én vagyok a legjobb barátja, az egyik legfontosabb az életében. Hogy emléket akart állítani a barátságunknak. Hát, hogy is mondjam… Nem sikerült.

Azóta is torpedóz ezekkel az átkozott levelekkel, és egyéb válogatott eszközökkel, hogy béküljünk ki. Mikor unja már meg? Foglalkozzon a csitri kapcsolataival, és a szakítós dalaival. Dalszövegírásban nagy.

-          Oké, hagyjuk. Nincs Taylor Swift. Rendben? – törölt le egy kósza könnycseppet az arcomról. Bólintottam, és újra a szövegszerkesztőre fordítottam minden figyelmem, pár pillanat múlva pedig meghallottam, ahogy Johnny a szomszéd szobában gyakorolni kezdett. A harsona hangja betöltötte a lakást, és a lágy dallamok csak még jobban elmélyítettek az általam teremtett világban.

Új sztori: SZEREPLŐK

Hellóka! 

Hát beszippantott az őrület, és akármennyire is kapálóztam, hogy soha nem lesz egész estés One Direction történetem, hát megértük. 

A történet nem igazán kívánja reflektorfénybe állítani őket de bonyolítani fogja a dolgokat, ennyit megígérhetek. :-)

Most biztos vesztek, és reményeim szerint nyerek is olvasókat, de egyszerűen csak jött az Isteni szikra, nem tehettem ellene semmit...

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihentetem az "Un jour"t, mert mostanában nem igazán érzek ihletet és motivációt, de semmiképpen sem hagyom abba, csak egy kicsit szögre akasztom a jelmezeket, remélem megértitek. 

Ebből kifolyólag jött is az ötlet, hogy mindig az aktuális, műsoron lévő történet fejlécét használjam, aztán meggondoltam magam, inkább összeütök egy "Amelia Spencer" fejlécet, és a történetek menüpontjaiban lesznek az adott sztori montázsai. Ez így praktikusabb, meg szerintem jobb is, így az egyik történet sincs mellőzve.

xx, Amelia

U.i.: Nemsokára érkezem a sztori prológusával! ;-)

Light my fire

Oké, már ég a pofám, hogy nem résszel jövök. De most novellagyártás van, ezt kell szeretni. :-)
Nos, a beharangzó spoiler alakot öltött, elkészült a novella a Doors egyik legendás dalának asszisztálásával. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem személy szerint a kedven együttesem, és Jim hatalmas rajongója vagyok. Kicsit ebből kifolyólag a lány karakterem először az életben, de az én mintámra készült, a külsőségeket, és néhány káros szenvedélyt leszámítva, de nem lövöm le a poént. :-)
Szóval, olvassátok, pipáljátok, szóljatok hozzá! 

xx, Amelia

U.i.: A tetoválás is saját. ;-)

Szívtam még egy csíkot. A por csípte az orrom, de egy idő után megszoktam. Ittam az előttem heverő félig üres whisky-s pohárból, és elindultam a táncparkett felé. A tömeg egybeolvadt masszaként táncolt a zene ritmusára, az embert azonnal beszippantotta ez az örvény, én pedig nem is ellenkeztem.

Évek óta élek így, szabadon, korlátok nélkül. Egy éve dílerkedem is. A családommal megszakítottam minden kapcsolatot, szerintük nincs helye egy drogosnak a családban. Egyszerűen nem értik, miért csinálom. A drog nem választás, hanem egy út. Egy út, hogy az ember megtalálja a hangját, kifejezze a véleményét, hogy kapcsolatokat teremtsen. Nem dacból lettem ilyen, vagy azért, mert megtehetem, egyszerűen csak azért, mert erre volt szükségem. Meg kell találnom a hangom, hogy egyszer majd mindenkinek elmondhassam az igazat, és kipukkasszam azt a buborékot, amiben a világról alkotott nézeteket, hazugságokat tartják. Tudniuk kell, hogy ahol élünk, ahol ők élnek mindent behálóz a hazugság, a korrupció, és ettől lesz a világ igazán rossz. Én ezt nem fogom tudni megváltoztatni, de talán esélyem lesz néhány olyan embernek felnyitni a szemét, akik ezt megteszik helyettem.

De most csak a csípőmet ringatom az ütemre, amit kiemel a fekete miniruha, és a majd a térdemig érő fekete csizma. Szőke, göndör hajam táncol a fejem körül, és igazán nem is érdekelne, ha elmosódna a sminkem, annyira el vagyok foglalva a zenével. Hátulról megfogja valaki a derekam, és az illatából ítélve tudom, hogy Ryan az. Mosolyogva fordulok meg, és fonom karjaim a nyaka köré, hogy együtt folytassuk, amit elkezdtem. Ő a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. Ő a másik felem, aki teljes mértékben megért, és támogat. Együtt jöttünk el otthonról, pénz és kapcsolatok nélkül. A szüleink nem kívántak asszisztálni a lassú öngyilkosságunkhoz, ami nem a valóság. Nem meghalni akarunk, hanem a gondolkodásunkkal jobbá tenni a világot. Neki sokkal jobban hisznek az emberek, van valami megnyerő a szőke lobonccal keretezett arcában, magas, szikár, egyenes tartásában. Én az angyali arcommal csak élharcos hippinek nézek ki…

-          Iszom valamit! – kiabáltam Ryan fülébe. A torkom teljesen kiszáradt, ez a majdnem tiszta heroin átka. Az ember hamar szomjas lesz. – Egy whiskyt kérnék, tisztán! – huppantam le a pultra. Lassan kortyoltam a hideg párlatból és az embereket kezdtem figyelni. Egy kicsit zúgott a fejem, de nem volt kedvem visszamenni egy újabb adagért az asztalukhoz. Túl messze van, én pedig túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy magamban az embereket elemezzem. Vajon az a vörös srác milyen? A mozdulataiból ítélve, csak éjszakára szeretné megszerezni a lányt, aki körül legyeskedik, és úgy látom sikerülni is fog neki. Többre nem is lehet képes. Hogy beszélgetne az atomfizikáról? Amikor apuci mindent a segge alá rakott, és neki csak szórnia kell a pénzt. Aztán észrevettem a szőke fiút, aki tőlem kétszéknyire ült, és feltűnően bámult, jobban, mint én a vörös srácot és a ma esti prédáját. – Hogy tetszem? – fordultam körbe a bárszékemmel, és gúnyosan mosolyogtam rá. Zavartan elkapta a fejét, és valami hihetetlenül érdekeset talált a pulton. Akkor játsszunk így. Fogtam az italom, é leültem mellé. – Hogy hívnak?

-          Mármint, engem? – kérdezte, és mutatóujjával magára mutatott.

-          Hát, nem is a melletted ülő srácra nézek.

-          Niall. És téged?

-          Flower. – kérdőn nézett rám. – Anyám vicces kedvében volt a szülés után…

-          Szép név. – mosolygott. – Nekem tetszik.

-          Szóval, miért bámulsz?

-          Ne haragudj, nem akartam ennyire feltűnően… - makogott. Egész aranyos srác, nem az én kategóriám. Biztosan anyuék adtak neki, hogy eljöhessen a menő barátaival inni egy kicsit szombat este. Nyilván egy menő gimnáziumba jár, és jó egyetemre megy, talán, még sportol is. Igen, egész biztos sportol valamit. Kicsit jobban szemügyre véve kiderült, hogy csak festett szőke, nem is mindenhol, nem izmos, de éppen megfelelő, és hatalmas tengerkék szemei vannak.  – Csak…

-          Csak? – kérdeztem vissza, és kortyoltam egyet az italomból. Nem is igazán figyeltem rá, azon gondolkodtam, hogy inkább ki kéne mennem, elszívni egy füves cigit. Kicsit már bántam is, hogy idejöttem hozzá, csak az időmet vesztegetem.

-          Nagyon csinos vagy. Az ember nem mehet csak úgy el egy ilyen széplány mellett.

-          Igazán köszönöm, Niall. Ez kedves tőled, de ha most megbocsátasz, kicsit ki kell mennem, kiszellőztetni a fejem. - mosolyogtam rá, és az volt a tervem, hogy egyszerűen faképnél hagyom, nincs kedvem az üres udvarlásához, ráadásul elég bénám csinálta.

-          Látlak még? – fogta meg a csuklóm. Azok a szemek, az Istenért… Hogy tud bárki ezeknek nemet mondani? Még tiszta fejjel is megfogna.

-          Talán. – jégkirálynő. Ez megy.

Kinn elővettem a kistáskámból, egy tekert szálat, rágyújtottam, és hosszan benntartottam a füstöt.

-          Kivel beszéltél a pultnál? – lépett mellém Ryan.

-          Csak, egy újabb hódoló. – fintorodtam el, és átnyújtottam neki a cigit. – Nem fontos.

-          Úgy nézett rád, mintha valami oltár előtt állna. – nevetett.

-          Mert az is vagyok! – húztam ki magam büszkén.

-          Ó, hogyne! Jim Morrison, és a drogkultúra két lábon járó szentélye. Mindenki, virágokat a virágnak! – intett egy kisebb csoport felé Ryan, aztán mind elnevettük magunkat.

-          Nem vagy vicces, mikor a nevemmel gúnyolódsz, tudod, hogy allergiás vagyok rá!

-          Tudom, úgyhogy be is megyek, találkoztam egy lánnyal, talán bekísérem a mosdóba. – kacsintott és visszaindult. – Isteni alakja van! – nevetve ráztam meg a fejem, és miután elszívtam az egész szálat, én is visszamentem.

-          Táncoljunk! – húztam fel Niallt a bárszékről, és a parkettre kormányoztam. Majdnem középen álltam meg. Szembe fordultam vele, és a nyaka köré fontam a karjaim, ő óvatosan a derekamra tette a kezeit. Percekig tébláboltunk a tömeggel.

-          Gyakran jársz ide? – hajolt a fülemhez Niall.

-          Elég gyakran. Tudod, ingyen iszok, mert itt dolgozom.

-          Komolyan? Azt hittem, még iskolába jársz.

-          Nem minden részem öregszik. – húztam mosolyra a szám. Ő is elvigyorodott, és megpörgetett, hogy jobban szemügyre vegyen. – Kezdesz belejönni a flörtölésbe!

-          Jó a tanárom! – válaszolt nevetve. – Ahogy elnézem, egyik részed sem öregszik. Hány éves vagy tulajdonképpen?

-          Illetlenség nőtől ilyet kérdezni. – tértem ki a válasz elől, de ő tovább fürkészett. – 22.

-          Nem… Az lehetetlen. Maximum 17, esetleg 18. Te át akarsz verni!

-          Látni akarod a személyimet? – húztam fel a jobb szemöldököm.

-          Nem lehetsz idősebb nálam… - rázta a fejét makacsul.

-          Miért, te hány éves vagy?

-          18.

-          Ó. Hát ez sok mindent megmagyaráz.

-          Mi mindent? – kérdezte meglepetten.

-          Hogy miért vagy csapnivaló Casanova, és miért nem csaptad le rögtön a magas labdát, amit adtam.

-          Szívesen megnézném a személyid.

-          Sajnos, otthon hagytam. – mosolyogtam.

-          Talán, ha hazakísérlek, megmutathatod. – viszonozta a mosolyom.

-          Hozom a kabátom.

-          Ez a te lakásod? – kérdezte Niall. Elvettem a kabátját, a fogasra akasztottam az enyémmel együtt, és a konyha felé indultam valami innivalóért.

-          Bérlem. Hogy tetszik? – kérdeztem mosolyogva, és lehuppantam mellé a kanapéra.

-          Itthon is whisky?

-          A jóból sosem elég. Apropó… - átnyúltam a fiú felett a táskámért, és egy heroinnal teli zacskót vettem elő belőle. Egy keveset az asztal üveglapjára szórtam, és elegyengettem egy régi telefonkártyával. Összetekertem egy tízfontost, és egy húzásra felszippantottam a csíkot. Megint a kellemetlen maró érzés szökött az orromba, de hamar túltettem magam rajta.

-          Nem tudtam, hogy te…

-          Hogy én?

-          Drogozol. Tudod, ez nem helyes. – mondta Niall.

-          Kérlek, ne akard nekem megmagyarázni, hogy mi helyes, és mi nem az. Nem ezért engedtelek be.

-          Akkor miért? – kérdezte kíváncsian. Egyszerűen odahajoltam, és megcsókoltam. Nem vagyok a szavak embere. És egyébként is részeg vagyok, és be vagyok tépve, lőve, szóval sok minden nem odaillő van a szervezetemben, amitől hiperbátor lehetek. Visszacsókolt, mire n az ölébe fészkeltem magam. Innen nem volt megállás, és, mivel nem tudta, hol a háló, maradt a kanapé. Nem túl romantikus, de mikor voltam az?

-          Mi ez a sok Jim Morrison? – kérdezte. Még mindig a kanapén feküdtünk, ő a hajammal játszott. Kicsit megborzongtam, így rám terítette a pulcsiját, amire egy hálás sóhaj volt a válaszom a mellkasába.

-          Szeretem. Neki volt fogalma az életről. – válaszoltam egyszerűen.

-          Mesélj róla! – felkönyököltem a mellkasára, és kérdőn néztem rá. – Úgy értem, úgy, ahogy te látod. Nekem csak a 27-sek klubja, és a The Doors jut róla eszembe. Te minek látod?

-          Ő minden, ami megtanított élni. Ő nem csak egy ember volt. Egy jelenég, ami a saját szemén keresztül próbálta elmagyarázni az embereknek, hogy nagyon nagy gáz van. A zene bónusz. Egy olyan dolog, amivel azt hitte, hathat a Föld lakóira. – zavartan ráztam meg a fejem. Általában nem ez szokott velem történni szex után. Üres fecsegés, amíg mind a ketten ki nem fújjuk magunkat, aztán a srác lelép. Több nekem sem kellett, nincs szükségem felesleges nehezítő tényezőkre. Élek, szórakozom, és hadjáratot indítok a rossz emberek ellen. Ebbe nem fért bele a szerelem. És most sem. Nem értettem, miért nyílok meg Niallnek. - Nem is tudom… Minden eszközt arra akart felhasználni, hogy jobbá tegye a világot. Olyanná, amilyennek látni akarja. Jobbnak, szebbnek, szabadnak! Sajnálom, hogy nem érhette meg. De folytatom, amit elkezdett!

-          Értem. Ezek súlyos szavak. Hogy akarsz szembeszállni az egyszemélyes hadseregeddel a kormánnyal, az emberekkel?

-          Jimnek ott volt a zene. Én festek.

-          Komoly? Én csak gitározni tudok. – mosolygott szégyenlősen. – És úgy gondolod, az emberek meghallgatnak? – a hangja tele volt kétkedéssel.

-          Mégis hogy jössz ahhoz, hogy kérdőre vonj? Ezt nem érted! Te jó iskolába jársz, egyetemre küldenek, apu-anyu bepasszol valami menő állásba, és élsz, mint hal a vízben, miközben elmész minden mellett, ami valódi! Én azt akarom megmutatni az embereknek, ami itt van, körülöttük, az átveréseket, a felesleges háborúkat, az éhezést! És te, mit fogsz majd az életeddel csinálni, Mr. Hűdenagyonokosvagyokésmindenttudok? – felháborodtam. Túl közel engedtem, és ennek az volt az eredménye, hogy a szavai mélyebben találtak el. Normál esetben csak elmagyaráztam volna, hogy amíg ő steaket zabál, Afrikában éheznek, és több százan halnak meg hetente maláriában.

-          Ne ess nekem! Nem tudsz rólam semmit! Történetesen, ha tudni akarod, igen, jó iskolába járok, és azt ünnepelem ma este, hogy felvettek az oxfordi egyetemre. Ez viszont nem azt jelenti, hogy én nem dolgoztam rajta, hogy nekem mindent csak a seggem alá tesznek! Azért, mert feltett szándékod, hogy mindenkitől elfordulj, aki csak közeledni próbál feléd, attól még nem kell mindenkit leszarozni. – ez a végszó volt. Felpattant, kapkodva felöltözött, és elviharzott. Még a lépcsőház ajtaja is hangosan csattant utána. Megforgattam a szemeim, és úgy ahogy voltam, meztelenül kimentem az erkélyre, hogy elszívjam a ma esti második füves cigim.

Hetekig nem is történt semmi. Vissza minden a megszokott mederbe. Niall szavait nem tudtam kiverni a fejemből, de mit akarta nekem bizonygatni, hogy meg akar ismerni? A cuki pofim teszi? Nem, ha nem is vallotta be, de másnap már valószínűleg bőven elégedett volt azzal, hogy megfektetett, és hencegve mesélte a lacross-pajtiknak.

Egy esős csütörtökön éppen egy új festményen dolgoztam, és vártam egy állíndó vevőmet, amikor megcsörrent a kaputelefon.

-          Georg? – kérdeztem, de nem marihuánáért jöttek. Niall szólt a telefonba.

-          Felmehetnék?

-          Minek? – kérdeztem flegmán.

-          Beszélni akarok veled. – haboztam. Semmi kedvem nem volt megint egy taknyost pátyolgatni. – Kérlek.

-          Legyen. Nyitom. – sóhajtottam, és megnyomtam a kis piros gombot, ami a lépcsőház ajtaját nyitotta.

-          Szia. – szólt félénken az ajtóból.

-          Gyere már be, ne ácsorogj kinn. – forgattam a szemeim. Berúgtam az ajtót, ő leült a konyhapult előtt egy bárszékre, én pedig szembe vele megálltam, miközben próbáltam egy konyharuhával minél több festéket letörölni a kezemről.

-          Festesz?

-          Nem, legóztam, és megolvadtak a figurák, attól ilyen a kezem.

-          Sajnálom, amit a múltkor mondtam.

-          Semmi baj, már túltettem magam rajta. Ez miatt ne edd magad.

-          De igen. Igazad volt. – sóhajtott, és csak most nézett először a szemembe. A kék íriszek tele voltak fájdalommal, és megbánással. – Rólam. Mindenről.

-          Jó emberismerő vagyok. – vontam vállat, és a konyhapultra dobtam a konyharuhát. – Kérsz valamit inni?

-          Nem, köszönöm. Inkább mutatni szeretnék neked valamit…

-          Csak tessék. Csak ne cigánykerekezz, mert levered a csillárt.

-          Szükségem lenne a gitárodra. Nem akartam a sajátom hozni, azzal lelőném a poént. – mosolygott kicsit bátrabban. A nappali végéhez sétáltam, és kivettem a tokból a viharvert hangszert. Egy kicsit én is tudok rajta játszani, de nem túl jól. Egy bolhapiacon vettem, nem sokkal az után, hogy Londonba költöztem. Azonnal beleszerettem. Sötétkék teste tele volt ragasztva matricákkal, fekete nyakán a lakkozás csillogott a fényben. – A lábadon is Jim van? – mutatott a vádlimra.

-                   Így mindig velem van, és tudom, hogy van egy ember, aki sosem hagy el. Tessék. – felé nyújtottam a gitárt, ő leült a kanapéra, én vele szembe a dohányzóasztalra. Pár akkordot pengetett, aztán elkezdte játszani a Light my fire-t. A kedvenc The Doors számom, a vádlimon is ez van. Jim kiejti a kezéből a mikrofont, és a zsinórjával ez a három szó van a vádlimba tetoválva. Sokat jelent ez a dal. Számomra ez az igaz szerelem. Tüzes, és mindent elsöprő. Ilyet akarok én is egyszer.

-                   Light my fire… - énekelte utoljára Niall. Maga mellé tette a gitárt, és az ölébe húzott. Nagyon gyengéden csókolt meg, aztán hosszú másodperekig csak nézett a hatalmas szemeivel. – Nekem Jim az igaz szerelmet tanította meg! Megtaláltam a saját Pamemet!*

*Pam Jim Morrison nagy szerelme, ő találta meg a legenda holtestét a kádban, és néhány évvel később ő is meghalt. 

Teljesen más spoiler... :-)

Mit azt látjátok, egy újabb novellaversenyre jelentkeztem, aminek az a feltétele hogy választasz egy dalt, és ez alapján íródik a novella. Meghoztam a dalt, és a két főszereplőt, nemsokára pedig a novellát is. ;-)

xx, Amelia

Sztoriutánpótlás 2.0?

Jó éjszakát mindenkinek!
Egyszerűen csak nem bírok a véremmel, és az egyik barátnőm a minap a fülembe ültetett egy ötletet, amit úgy érzem hogy muszáj továbbvinnem, de nem vagyok teljesen biztos benne, szóval inkább ezt is szavazásra bocsátom, mint a Five Direction-t, ami ha megvalósul, már biztos, hogy nem 1D-s történet lesz, de ne keseredjen egy fan se, a fiúk karakterét megtartom, csak nem a saját nevükkel. Mint amikor Lana Del Rey-ből Fleuryt csináltam. :-)
Szóval, egy kis bemelegítést hoztam így, a hajnali órákban, és bízom a kommentjeitekben, ötleteitekben, véleményeitekben, egyszóval mindenben, ami ahhoz kell, hogy ez a dolog működjön. Hogy ténylegesen miről van szó, egyelőre nem szeretném elárulni, de ha látom, hogy érdeklődés van, akkor egy kis spoilert becsempészek, ígérem! ;-)

xx, Amelia

Summer pictures

Feladó: Matthew Attkinson <matt.attkinson@gmail.com>

Címzett: Amália Salamon <lia.salamon@gmail.com>

Tárgy: Nyári gyakorlat – interjúértékelés

Tisztelt Ms. Salamon!

Sajnálom, hogy ilyen kurtán sikeredett a megbeszélésünk, és azt is, hogy nem szemtől szemben tehettük ezt meg, hanem skype-on. Elolvastam a csatolt életrajzát, és a motivációs levelet. Ekkora ambíciókkal még sokra viheti, de addig még rögös az út.

Szeretnék, a segítségére lenni ennek az útnak a kitaposásában, és a beszélgetésünk csak meggyőzött a leveleiben leírtakkal, hogy maga alázatos, tisztelettudó, kommunikatív, és minden nehéz helyzetben feltalálja magát.

Beszéltem már az együttesről, és mellékelten küldök néhány fontos adatot róluk, amit nem árt tudnia a személyes találkozó előtt. Az, hogy maga nem fanatikus, még csak nem is rajongó, megkönnyíti a dolgokat, de remélem, nem esik át a ló túloldalára, és nem kezeli őket felkapott popsztárokként, fiatal feltörekvő senkikként, ezt egyikünk sem szeretné, s rövid úton bell búcsút is vehetnénk egymástól.

Ezeken kívül csatolom a repülőjegyét, ami az első állomásra, Londonba szól. Itt nagyjából egy hetet töltünk, ami alatt a maga feladata a megfigyelés, és a jegyzetelés lesz, hogy majd az Ír-szigeteken bedobhassam a mély vízbe. Ekkor már maga is lebonyolíthat egyszerűbb időpont egyeztetéseket, megbeszélések részleteit, fotózások helyszínét, a színpadok körüli apróbb munkák elvégzését, stb. Természetesen mindent az én kizárólagos jóváhagyásommal érvényes, de remélem, hogy ennek ellenére önálló döntéseket tud majd hozni, amik nem csak az együttes, de a maga karrierjét is egyengetik.
Jelezte, hogy a háttérmunkák közül a hanggal kapcsolatos tevékenységek fogták meg igazán. Lehetősége nyílik majd a koncertek egy bizonyos részét a vezérlőkben tölteni, és a mikrofonok, hangszórók, egyéb hangtechnikai eszközök működését elsajátíthatja.

Egy kicsit a jövőről. Ha minden szépen folyik a mederben, az utolsó koncert előtt egy teljes hétig önállóságot kap, hogy maga szervezze és beszélje meg a programokat, valamint az utolsó előtti koncerten teljes egészében maga fog felelni a hangtechnikáért.

Várom május 7.-én 17.00-kor a londoni reptéren,

Üdvözlettel:

Matthew Attkinson

London, 2012. március 24.

Chapter 2.

Megérkeztem! 

Megjöttem a második fejezettel, egy kicsit késve ugyan, de itt vagyok! :-)

Arra gondoltam, hogy kijelölök a héten egy napot, hogy akkor érkezem résszel, így könnyebb lesz beosztani, és nem késik folyton, nem történik semmi gikszer egyszóval. Szóval kommentbe várom a véleményeket, hogy melyik legyen ez a bizonyos, "fejezet-érkezős" nap. Már merem ezt mondani, hogy kommentbe, ugyanis egyre több megjegyzést kapok, aminek nagyon örülök! 

És akkor következzen a rész, amit két kedvenc olvasómnak, és állandó kommentelőmnek, Szilvinek és Annie Sawyernek szeretnék küldeni! Köszönöm, lányok, hogy vagytok nekem! :-)

xx, Amelia

 - Mégis mit csinálsz? - kérdezte fintorogva Bill. A kanapén ültünk, és éppen Doctor Who maratont tartottunk. Ő nem ismerte a sorozatot, és feltett szándékom volt ezen változtatni. Egy ember, aki nem tudja, ki Donna Noble? Ezt nem hagyhatom...

 - Halrudakat eszek. - vontam vállat, és egy újabb darabot mártottam a tejsodóba, aztán jóízűen beleharaptam.

 - Ez undorító.

 - Ez a 11. Doktor.

 - Akkor ő is undorító.

 - Hogy mondhatsz ilyet? Egy idő lord a legjobb dolog, ami valaha egy emberrel történhet... - fordultam felé felháborodva.

 - Tudod, mit? - kérdezte, és kivette a tálat a kezemből, aztán megcsókolt.

 - Mire készülsz?

 - Kiengesztellek. Úgy, ahogy a drága Doktorod nem tud! - mosolygott ördögien, és az ölébe kapott. Kuncogva fúrtam magam közelebb hozzá, erre a szobába cipelt, az ajtó hangos csapódással csukódott be mögöttünk.

*

 - Pattanjatok, indulunk! - rontott be Tom a füstölgő ajtaján az előadás után.

 - Mégis hova? - kérdezte Bill. Az ölében ültem, ő játszott egy hajtincsemmel, én pedig próbáltam leszedegetni magamról a körmöm alá száradt művért. 

 - Kaulitz, hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? Moulin Rouge! - jött Tom mögött Phil.

 - A Le Poéte után oda járunk a legtöbbet. Egy szót se! - intettem le Billt, mikor szólásra nyitotta a száját. - Tudod, baromi jó hely, és miután törzsvendég leszel, csak még jobb lesz.

Tom nemes egyszerűséggel kiemelt Bill öléből, és egyetlen vezényszóval mindenkit öltözni parancsolt. Megjátszott sértődöttséggel vonultam a saját öltözőmbe, amit Costanzával osztok meg, és szépen, komótosan húztam le a ruhám cipzárját. Elég ijesztő lehetek, mint két lábon járó, halott Júlia. A fehér esküvői ruhámon csimbókokban állt a csipkén az alvadt vér, a szemem alá karikákat festettek, hogy a tetszhalottiságom is élethűbb legyen, a hajamról nem is beszélve. Ezt nem lehet elintézni egy egyszerű lófarokkal, meg kell mosnom, nincs mese. Halkan dúdolva álltam a zuhany alá, és egy darabig csak áztattam magam, ekkor volt időm ténylegesen elgondolkodni az elmúlt négy hónapról. 

Mostanában olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser. Amióta kölcsönösen kimondtuk egymásnak azt a szót Billel, minden új mederbe érkezett. Bill szeme egyre jobban ragyogott, én pedig egyre jobban féltem. Olyan, mint amikor a Labirintusban David Bowie üveggömböket fújkod Sarah felé, aki elkábult a baracktól, és hallucinál. Én is ott álltam az egy ilyen gömbből transzformált szappanbuborékban, és bármelyik pillanatba 13-at üthet az óra, és nekem elfogy az időm. 

Megráztam a fejem, és inkább vidám számokat kezdtem dúdolni, hogy elfelejtsem ezeket a hülyeségeket. Damien folyamatos hadjárata, hogy visszaszerezzen, ha egyáltalán bármikor is az övé voltam, elég kétkedővé tett, és nem tudtam, Bill meddig fogja ezeket bírni. Talán beszélnem kellene az ex-Rómeóval, hogy szálljon le rólam.

Halvány sminket tettem fel, egy egyszerű piros, pánt nélküli ruhát vettem fel, és késznek nyilvánítottam magam a Moulin Rouge-ra.

 - Hol van Phil? - kérdezte Bill. A színház hátsó kijáratánál álltunk harci díszben, és a világ leghiúbb emberére vártunk.

 - Piperészkedik. Mindig ezt csinálja. Ő van legjobban besózva, aztán miatta késünk mindenhonnan. - világosította fel Greg. Costanza mellett állt, feltűnően közel, akinek eszében sem volt arrébb menni, és inkább Tom társaságát keresni. Úgy tűnik, jól elvannak, és talán végre Costanza talál egy értelmes embert.

 - Nahát! Bevonul a győztes sereg! - rikkantotta el magát Tom, és mind tapsolni kezdtünk, Phil pedig színpadiasan meghajolt előttünk. 

 - Na mi lesz? Mindig rátok kell várni? - kérdezte vidáman Phil, aztánn taxit fogtunk, és nemsokára már egy whisky-s pohárral a kezemben szemlélődtem a Rouge-ban, Billel az oldalamon.

Az este viccesre sikeredett, király Making of lenne belőle a következő DVD-n. Phil és Tom bevetették magukat, igazából, már a pénztárnál azon versenyeztek, ki tudja elcsábítani a jegyszedő lányt, akin feltűnően kevés csipke volt, amit még Bill is végigmért, de szerintem nem próbálkozik többet, azt hiszem, a könyökömmel levertem az egyik veséjét. És akkor még visszafogtam magam. 

Benn aztán elszabadult a pokol. Én is sokat ittam, ahogy mindenki, talán Bill és Costanza volt a legjózanabb.

 - Ki az a pár kisfiú a színpadon? - kérdezte Bill. 

 - Fogalmam sincs, de nem rosszak! - mosolyogtam, és a színpad felé emeltem a poharam. Csodálkozom, hogy egyáltalán beengedték ide őket, de tényleg jól játszottak.

 - Nem tetszik nekem az a gyerek... - csóválta a fejét ingerülten. - Folyton téged bámul.

 - Jézus, csak nem vagy féltékeny egy tinédzser fiúra? Azt hiszed, őt választanám bármikor? - majdnem félrenyeltem az italom.

 - Nem, de attól még rád nyomulhat.

 - És akkor elküldöm. Kezdjen inkább a saját korcsoportjába. - forgattam a szemeim. Ekkor már nekem is feltűnt a fiú, de úgy csináltam, mintha nem venném észre. Nem akarok összeveszni ilyen butaság miatt Billel.

 - Irritál a göndör feje.

 - Befejezted?

 - Srácok, mennünk kéne! - lépett mellénk Costanza.

 - Mi történt?

 - Philék. Hát ismered őket, teljesen eláztak, és kiszúrtuk a sajtót. El kéne vinni őket innen.

 - Egyáltalán mit keres itt a sajtó? - kérdeztem.

 - Miattuk jöttek. - bökött Constanza fejével a színpad felé. - Aztán megneszelték, hogy itt vagyunk, és már mi vagyunk a fő célpont.

 - Menjünk. - bólintott Bill.

Bill Tomot, Greg Philt kapta a hátára, és angolosan távoztunk a hátsó ajtón. 

 - Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? - fordult vissza Costanza a sarokról. - Utól érnek, és holnap a címlapokról integethetnek magatoknak.

 - Aha, oké. Cipelj te, egy Georg Michaelt danolászó benga állatot! - fújt Greg.

 - Azt hiszem, nem ittunk eleget. - mormolta Bill füle mögül Tom.

 - Azt hiszem, bőven eleget ittatok! - mondtam ingerülten, és hazakacsáztunk hozzám, mivel én laktam a legközelebb.

6. díj :-)

Helló, halihó!

Utáljatok, kövezzetek meg, holnap résszel jövök, de ma egy díjjal... Nagyon örülök neki, még akkor is, ha már kaptam, mert egy számomra kedves személytől kaptam, akinek nagyon szeretem mindkét blogját, és rengeteg megjegyzést, kedves szót kapok tőle, az egyik leghálásabb olvasom! ;-)

xx, Amelia

A díjért egy hatalmas köszönöm Szilvinek!! :-) ♥

1. Ha megkaptad a díjat, készíts róla egy bejegyzést, és tedd ki a fent látható képet!
2. Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen öt személynek kell továbbadnod!
4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat visszafelé nem lehet adni! (Annak nem adhatod, akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat.)

KÉRDÉSEK:

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?
Virág, és Virinek, vagy Coconak becéznek.

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
One Direction - Little Things, Bonnie Tyler - Total Eclipse to the Heart

3. Félsz a sötétben?
Eddig is nagyon tojtam, de most már nézem a Pretty Little Liars-t is, és azóta pláne. Köszi, ABC Family... :-)

4. Szerelmes vagy valakibe?
Igen, az ágyamba. Szívem szerint minden időt csak vele töltenék, és mindig nehéz az elválás. Tökéletesen kiegészítjük egymást, és amit csak lehet, együtt csinálunk, bár sokszor nem lehetünk kettesben a lakótársaim miatt...

5. Mi volt a legcikibb dolog, ami eddig életedben történt veled?
Ide mindig mást írok, mert egy csomó volt, de jelen pillanatban nem jut eszembe semmi... Elég béna vagyok, már senki nem lepődik meg rajtam. 

6.  Gondolatban öltél már meg valakit?
Nem elég nagyok a temetők...

7. Szerinted a péntek 13.-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?
Mindig mást, bár nem emlékszem, hogy különösebben megszívtam volna ezeken a napokon, ugyanolyan, mint a többi péntek.

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
Lehetnek apróságok, de igazság szerint elég fiatalok, és az mellett, hogy a szüleim, mindent meg is beszélünk, elég közvetlen a kapcsolat közöttünk, ebben szerencsés vagyok. :-)

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?
Miután a fiú osztálytársam tudja kívülről a What Makes Me Beautiful-t? Kétlem, hogy bármi is ciki lenne... :-D

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?
Igen, és el is ájultam, és most is félek a tűtől, és a vértől is. 

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?
Kiadatnám a könyveimet, és jótékonykodásra használnám a nevem. Próbálnék az maradni, aki vagyok, de ez nyilvánvalóan lehetetlen lenne. 

12. Szoktál álmodozni?
Ezt is együtt csináljuk általában az ágyammal. Amúgy rengeteget, igazán akkor jön az ihlet, ha látod a fejedben a képet, vagy ha nem is egy adott fejezetről fantáziálok, a saját képzelgéseimet is fel tudom néha használni.

13. Járnál Chase Crawforddal?
Nem értem a kérdést. Ki ne járna vele? Visszatérve a 11. kérdéshez... Ha esetleg összefutnánk valami gálán, esetleg, khm...

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/lány, neveik?
Kettőt. Fiú, és lány. Soma és Blanka. Érdekes, hogy nemrég ejtettünk meg egy beszélgetést a barátnőimmel a kritikán aluli névadásokról, és vicces dolgok jöttek nekünk is.

15. Adni, vagy kapni jobb?
Szeretem az emberek arcán látni, amikor boldoggá teszi őket a dolog, amit tőlem kapnak, lehet ez akár egy apróság is, vagy csak egy kedves gesztus. De jobban szeretem, ha ez az öröm az én arcomon van. Aki nem ezt mondja, mazochista, vagy hazudik. Kapni igenis jó!

16. Titkom?
Van, és marad is. De ha már senki nem ír ide semmit, akkor majd én megtöröm a jeget. Amikor 13 évesen szerelmes voltam Orlando Bloomba, volt egy hatalmas poszterem róla a szobámban. Amikor öltöztem, vagy vetkőztem, mindig elbarikádoztam magam, mert mivel a kamerába nézett, olyan volt, mintha szugerálni, és zavarban voltam. Ja, és minden reggel indulás előtt megpusziltam.

17. Bakancslista:
Jézus, már a felére sem emlékszem, miket írnék ide...
1. Londonban élni, és a BBC-nek dolgozni-
2. Baromi jó gyakornoki állást szerezni.
3. Fenntartani a kapcsolatot a barátaimmal.
4. Leküzdeni a tériszonyt és a klausztrofóbiát.
Meg még jó sok minden...

 Akinek küldöm:
 - Annie Sawyer
 - Annamária Berényi
 - Mini Dodó
 - Alice Ano