Friendship - Chapter 15.

Hey, sweeties!

Nem akarok ömlengeni, lenne miért, és mindenkinek nagyon köszönöm, aki mellettem áll, de most nem vagyok kész erre a szövegre. Azok az emberek, akik nélkül ez a fejezet nem került volna fel, tudják maguktól is, és lássuk be, nagyon rossz vagyok a beismerésben, főleg, ha nem hiszem el.
Ó, és üzenem a "hagyjuk" pipálónak, hogy örülnék egy építő kritikának, hogy mi nem tetszik neki! Aki találkozik vele, adja át neki.

xx, Amelia

Kommentálni, pipálni ér!

Egy hete jöttünk haza a sátrazásból, azóta nem láttam Robertet. Az utóbbi néhány napban nagyon fura… Válaszol az SMS-ekre, és telefonon is beszélünk, de úgy érzem, valami nincs rendben. Valamit titkol előlem. És mindennek a tetejében Ivy visszament Los Angelesbe, Taylor pedig továbbra is küldözgeti az átkozott leveleit.

-           Georgie? Itt vagy? – kérdezte Niall. Vagy huszadszorra vesztettem a videojátékban, és ennek normális esetben nagyon kéne zavarnia… De ma valahogy nem vagyok formában.

-           Bocs, csak nem tudok figyelni... – sóhajtottam, és magam mellé dobtam a konzolt.

-           A könyv? – nézett rám aggodalmasan Liam.

-           Nem, dehogy. Remekül haladok vele.

-           Robert? – kérdezte Louis, bár inkább kijelentésnek tűnt, mint kérdésnek.

-           Valami nem stimmel. Napok óta olyan, mintha valamit titkolna előlem, és ez baromira bosszant.

~*~

5 perc és kezdünk. Kifejezéstelenül bámulom az öltöző tükrében a tükörképem. Az elmúlt napok kiszipolyoztak. Először is a Robert-ügy. Rendben van, hogy nem akar velem beszélni, csak mondja meg miért! Az újságok az állítólagos eljegyzésünkről zengenek ódákat, valójában pedig alig beszélünk… És különben is, az a gyűrű generációk óta a családomé, csak kiesett a kő belőle, és most javították meg. Másodszor, amikor Liam rákérdezett, hogy nem-e a könyvvel van baj, elültette a bogarat a fülembe. Végigolvastam, ami eddig kész, aztán elolvastam az előző könyvem, és rájöttek, hogy a második rész egy határ szerencsétlenség. Idétlen cselekmény, hanyagul kidolgozott részletek, elnagyolt baromságok. Egy mozdulattal töröltem ki az egészet, és kezdtem újraírni, csakhogy az nem olyan egyszerű. Negyed oldal kész, ha nem számolom a címet, és két napja csak bámulom a villogó kurzort. Egy szemétkupac közepén ülök a laptoppal, körülöttem energia italos üvegek, csoki papírok, üres, vagy félig üres kávésbögrék, és azt hiszem, tegnap láttam egy jegyzetfüzetet, de ez nem biztos. Nem alszom, lépten-nyomon elbőgöm magam, és wc-re is rendszeresen elfelejtek elmenni, aminek a vége az, hogy sprintelnem kell három üveg energiaital után… A szemeim alatt igazából nem is táskák vannak, hanem hatalmas kofferek, amibe be lehetne passzírozni egy elefántot. Johnny néha megjegyzi, hogy elfelejtek valamit a kötelező teendők közül, de ezeket leszámítva a székhez vagyok ragadva, és nem is szándékozom felkelni egy darabig. Bár, az is megfordult a fejembe, hogy hagyom az egészet a francba. Nem lenne egy Georgina Jackson-féle tett, de hát változtatni kell néha…

Jó, ezt elnapolom. Ma látom először Robertet a sátrazás óta. Szerettem volna kicsit beszélni vele az elmúlt hétről, és arról, hogy miért kerül, mert lássuk be, ezt teszi. Mi változott aközött, hogy szerelmes szavakat suttogott a sátorban, és hogy visszament forgatni? Láttam én már pár pálfordulást, nem egy velem is megtörtént, de miért most? Hogy mosolyogjak így természetesen, amikor semmi sincs rendben közöttünk? Talán David mellé kéne ülnöm…

-           Szia, Georgie! – lépett mellém a színfalak mögött Rob, és egy

-           érzelemmentes csókot nyomott a homlokomra. Éppen szóvá akartam tenni, amikor szóltak, hogy mi jövünk, és David hátulról kicsit megtolt, hogy induljak. Mosolyogva léptem ki, ujjaim Robertéi között pihentek, mögöttünk David és Rubert integetett vidáman. Az én műmosolyom abban a pillanatban lefagyott, amikor megláttam, ki a műsorvezető. Daniel Wilson. Mi a francot keres itt? Összefogott ellenem az univerzum. Most, most kérem a Doktort mindennél jobban, hogy landoljon a TARDIS-szal, és vigyen innen! Davidék kezet fogtak vele, én pedig adtam két puszit, és próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék totál zavarban. Dan úgy látom, teljesen nyugodt, vidáman nevet a közönség felé, megvárta, míg mind a négyen lehuppantunk a narancssárga kanapéra, ő pedig a saját székébe egy asztal mögött. Tipikus talk-show. Egyik oldalamon David, a másikon Robert, aki automatikusan átkarolta a derekam.

-           Örülök, hogy eljöttetek! – harsogta Dan, így sikerült lecsitítania a közönség ovációját. – Hogy jött a kvartettetek ötlete?

-           Én hívtam fel Georgie-t, hogy csináljuk együtt a kampányt. – kezdte David. – Aztán csatlakozott Robert és Rupert, akik szintén a Red Nose Day keretein belül működnek együtt. És összefújt minket a szél.

-           De nem véletlenül… - somolygott Robertre Dan. Csak én láttam, hogy ez a mosoly kicsit sem őszinte.

-           Nem, valóban nem volt véletlen. Amikor megtudtam, hogy Georgie Daviddel dolgozik, első dolgom volt felhívni Davidet, hogy adja meg Georgie számát, hogy végre találkozhassunk. A többi már történelem… - mosolygott Rob, és egy puszit nyomott a halántékomra.

-           Ha már itt tartunk… Mi igaz abból, hogy eljegyeztétek egymást?

-           Semmi. Hiszen, alig egy hónapja vagyunk együtt… Jól megvagyunk, de egyelőre nincs tervben a házasság. – válaszolta Rob.

-           Egyelőre? – húzta fel a szemöldökét Dan, és egy kicsit kiesett a szerepéből. – Ilyen könnyű beilleszkedni Londonba, Georgina? – kérdezte látszólag könnyen, de a szavai tele voltak maró gúnnyal.

-           Könnyű egy olyan helyre beilleszkedni, ahol szeretik az embert! – vágtam rá mosolyogva, ugyanazzal a leplezett gúnnyal.

-           Nem is hiányzik New York? – dőlt előre a székében, és barna szemeit az enyémbe fúrta.

~*~

Még sosem éreztem magam ilyen szemétnek. A limóban ülve számtalanszor végigjátszottam a fejemben a monológot, amit Dannek fogok mondani, az mellett érvelve, hogy elköltözöm Londonba. De most, hogy itt állok a brooklyni háztömb alján, már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy menni fog.

Ő annyi mindent tett értem. Lemondott az apja által felkínált pozícióról, és nekiállt megvalósítani az álmát, hogy tévés legyen. Brooklynban. Kételkedem a sikerében, de ezt soha nem vágnám a fejéhez. Ő annyi mindent tett értem és a kapcsolatunkért, és én cserébe csak annyit teszek, hogy elengedem a fülem mellett a szüleim megjegyzéseit kettőnkről, és felvállalom, hogy együtt vagyunk. Már csak nyilvánosan kéne megjelennünk, de bevallom, ezt én húzom, halasztom.

-           Georgie! Már azt hittem, ide sem érsz… - Dan szinte feltépte az ajtót, és mielőtt bármit is mondhattam volna, forrón megcsókolt. Meg sem szakította a csókunkat, úgy lépkedtünk be a lakásba. Kicsit eltoltam magamtól, és mély levegőt vettem.

-           Elköltözöm Lodonba. – hadartam egy szuszra.

-           Mi? – döbbent meg, és az eddig a háta mögött tartott kezéből kiesett egy hatalmas rózsacsokor.

-           Sajnálom… - az első könnycseppek leperegtek az arcomon, de őt nem hatotta meg, idegesen kezdett fel-alá járkálni a szobában.

-           Menj el. – mondta színtelen hangon. Nem állt meg, csak közbeszúrta.

-           Hogy? – kérdeztem sírva, de ő rám se nézett. Nem mozdultam.

-           Menj el! – fordult felém hirtelen, és úgy ordított rám. Még soha nem emelte fel a hangját. Ez jobban fájt, mintha megütött volna.

Sarkon fordultam, és sírva futottam ki a lakásból, az ajtó hangos csattanással csukódott mögöttem, és még mielőtt kiértem volna az utcára, hallottam, hogy a csokrot nekivágja az ajtónak.

~*~

-           Hiányzik, de mindenki megértette, hogy itt a helyem! – mondtam határozottan. Ezzel Dan leszállt rólam, és csupa átlagos kérdést tett fel a kampánnyal, és a terveinkkel kapcsolatban.

-           Mi a franc bajod van egész héten? – kérdeztem a taxiban Robtól.

-           Ezt ne itt beszéljük meg… - suttogta fojtott hangon. Tüntetőleg az ajtó felé fordultam, és amíg be nem csukódott mögöttünk Rob lakásának ajtaja, hozzá se szóltam.

-           Tessék, most csak ketten vagunk! Hallgatlak! – fordultam felé a nappaliban, le sem véve a kabátom, vagy a cipőm, pedig a magas sarkú irtózatosan szorított már…

-           Georgie… - kezdte zavartan Robert, és megállt előttem. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog következni.

-           Kérlek, Robert, ne állj, mint egy birka, hanem bökd ki, akármennyire is fog fájni, de tudjam, hogy miért nem veszel emberszámba az elmúlt héten!

-           Nem, nem igaz! Én akarok veled foglalkozni, de képtelen vagyok…

-           Hogy? Megcsaltál? – hallgat. – Remek. – sóhajtottam, és az ajtó felé indultam, de a csuklómnál fogva visszatartott.

-           Ne menj el… Beszéljük meg! – könyörgő szemei az enyémbe fúródtak. Szemeimet elfutották a könnyek, de kicsavartam a csuklóm az övéből.

-           Ennek itt vége, Robert.