Friendship - Chapter 7.

Hellóóó!!Ígérem minden kommentre visszaválaszolok, de annyira belelendültem a dologba, meg találtam pár nagyon király gif-et, amit alig várok, hogy felhasználhassak! :-)
Szóóval következő fejezet, itt vagyok! ;-)

xx, Amelia
Kommentelni, pipáni ér!!

-         Mert? – a szeme tele volt kérdésekkel, és várakozással. Most mégsem mondhatom meg, hogy félek tőle… Pedig ez az igazság.

-         Nem lehet, mert valakivel alakul valami… - hazudtam szemrebbenés nélkül. Pár percig csak hümmögött, valami olyasmit motyogott, hogy nem érdekli, aztán felpattant, néhány fontot dobott az asztalra, és köszönés nélkül kiviharzott a kávézóból. Na, jó, ezen kicsit meglepődtem. Egy: mi az, hogy nem érdekli? Ember, lekoptattalak… Kettő: csak így itt hagy? Mégis kicsoda ő? A pofám leszakad… Kriminális hidegvérrel szürcsöltem tovább a kávém, amikor egyszer csak felcsendült a Doctor Who főcímdala a táskámban. Megint? Mi van ma, telihold, hogy mindenki engem zaklat ismeretlen számról? – Halló? Georgina Jackson. – sóhajtottam bele unottan.

-         Georgie? David említette, hogy jobban szereted, ha így hívnak, remélem nem baj. – mosolygott a vonal túlsó végén egy kellemes hang. Amikor pár pillanat múlva tudatosult bennem, hogy kivel beszélek, legszívesebben ugrálva tapsikoltam volna, de visszafogtam magam.

-         Igen, jobban szeretem. Miért keresel? – kérdeztem negédes hangon.

-         Csak gondoltam jobban megismerhetnénk egymást, ráérsz valamikor? – remélem ez annak a jele, hogy akkorát nem is hazudtam Harrynek.

-         Persze. – köszörültem meg a torkom, elfojtva egy sikolyt. – Igazából éppen egy kávézóban ülök a Trafalgar tér mellett… - reméltem, hogy ráharap.

-         Értettem, nem mozdulj. – nevetett fel. – 10 perc és ott vagyok! Addig kérnél nekem egy hosszú kávét, feketén? Nem szeretem, ha túl forró…

-         Persze! – mosolyogtam a telefonba. Elköszöntünk egymástól, aztán vártam. A gyomrom mogyorónyira zsugorodott, és idegesen intettem a pincérnek. Ami a legszebb az egészben, hogy ugyanazt kérte, mint én. Ezt biztató jelnek vettem. Bezzeg Harry tejeskávéjában több cukor volt, mint koffein, és még tejszínhabot is kért. Tökéletes bomba a szívnek, és az infarktusnak is kedvez. Miért is hasonlítom Harryhez?

-         Szia! – mosolygott pontosan 12 perccel később Robert, és lehuppant

 Harry székére. Kicsit vicces, hogy ő ma a második barna, göndör hajú, zöld szemű srác, akivel kávézom, de lényegesen jobban örültem az utóbbinak. – Sokat késtem?

-         Nem, nem hiszem. – hazudtam mosolyogva. Valójában félpercenként az órámat néztem, amit azzal lepleztem az ötödik perc után, hogy híreket olvastam. Rendben, egyet sem jegyeztem meg. – Honnan jött, hogy ismerjük meg egymást? – kérdeztem, és próbáltam a lehető legtermészetesebb hangot megütni.

-         Már régóta szerettem volna összefutni veled, de egyelőre még nem volt közös programunk. Pedig akkor biztos leszólítottalak volna egy autogram ereéig. – jaj, ne. Jaj, ne! Csak azért jött, hogy a könyvről beszéljünk? Most nagyon utálom a Future Galaxy-t. Oké, neki köszönhetek mindent, de mindenki csak azt az átkozott könyvet látja bennem. Mosolyt erőltettem magamra, és próbáltam a bögrémre koncentrálni. Pár másodpercig ő is így tett, aztán megint megszólalt. – Nem is mesélsz róla valami kulisszatitkot?

-         Nem Taylor Swift Jenessa atyja, ezt elárulhatom. – vontam meg a vállam, és ebben a pillanatban ugyanúgy elhagytam volna a kávézót, ahogy nemrég Harry. Megint Harry, hát elegem van!

-         Ó, értem. Nem is hittem el, hogy így vágnál vissza, vagy, hogy egyáltalán visszavágnál. Nem tűnsz ilyen alattomosnak. – hatalmas szemeit rám emelte, és úgy kezdett vizslatni, hogy a víz kivert. Nem dobbant meg túlságosan a szívem, amit sajnáltam, ezek szerint nem lesz mindent elsöprő szerelem köztünk, de azért zavarba jöttem.

-         Nem is akartam visszavágni, nem süllyedek le az ő szintjére.

-         Ne is beszéljünk róla! – csapott finoman az asztallapra. – Mesél magadról! Miért költözik el az ember a mindig pezsgő New Yorkból, hogy az esős Londonban éljen?

-         Azért Londont sem vádolhatod bágyadtsággal… Amúgy a kiadónak nagy szerepe volt a költözésben. És a Doctor Who-nak. Én írom a kritikát minden részhez, és sokkal kényelmesebb innen. És szeretem Londont. Imádom a pörgést, de ha beleszületsz NY-ba, akkor azért meg ehet unni. Persze, halál érdekes, a város, ami soha nem alszik, de tudod, én nagyon szeretek aludni… - néztem a szemébe, ami vidáman csillogott.

-         Ez mindent megmagyaráz. Én örülök, hogy itt vagy. - szemeit az enyémbe fúrta, amitől csak még jobban zavarba jöttem. Annyi tapasztalatom már volt, hogy tudjam, ő nem barátkozni akar. Egy kicsit bepánikoltam, és hirtelen azt se tudtam, mit csináljak, de megembereltem magam. Mintha mi sem történt volna, csak természetesen. Álltam a tekintetét, aztán megrebegtettem a pilláim, és megint a poharamra fókuszáltam. Aduász, ha így folytatom lesz ennek a kávézásnak folytatása. Nem azért, mert nagyra tartom magam, de tisztában vagyok az adottságaimmal, és a képességeimmel. Nem egy olyan hódításom volt, ami csak a hecc kedvéért valósul meg, mert elérhetetlennek tűnt. Ivyékkal gyakran fogadtunk ezekre a skalpokra, és hát… Általában én nyertem. Mindig nyerek!

-         Most mesélj te. Mit csinálsz mostanában? – próbáltam elővenni a legcsábosabb hangom. Most már én is beszállhatok a flörtbe, hogy tudom, ő is ezt csinálja.

-         Én csak egy színész vagyok a sok közül… - csóválta a fejét vidáman, de a szeme nem sajnálatot tükrözött. Éppenséggel.

-         Ugyan már! Oké, akkor mesélj Rupertről. Úgy értem, milyen megint együtt kampányolni valamiért?

-         Hiányzott. Hatalmas fazon! Örülök, hogy megint összefújt minket a szél, jól tudunk együtt dolgozni. – kicsit groteszknek éreztem, hogy a filmjük 2009-es. Mi is volt még akkor? Ja, igen, a legjobb barátnőm hátba szúrt egy összecsavart kottával. – És hogy kerültetek egy kampányba Daviddel?

-         Felhívott, nagyjából olyan váratlanul, mint te. Aztán igazából csak közölte, hogy fénykép lesz. Kicsit meglepődtem, de örülök, hogy így alakult. – hopp, ez egy újabb fogás. Belement a játékba, zöld utam van. Neki is.

*

-         Harry? – ordibált ki a nappaliból Louis.

-         Én vagyok!

-         Már meg is jöttél?

-         Nem, ez csak a gondolataim kivetülése, amit itt látsz, ne hagyd magad átverni. –mosolygott csúfondárosan a fiú, és lehuppant a kanapéra társa mellé.

-         Hogy ment? – eresztette el a füle mellett Louis a megjegyzést.

-         Rosszul.

-         Mi történt?

-         Először még azért is bocsánatot is kértem, hogy lefikáztam Taylort, mert láttam, hogy nem tetszik neki. Aztán próbáltam a tudtára adni, hogy szeretném jobban megismerni, és nem éppen a legjobb barátja szeretnék lenni. Erre közölte, hogy kavar valakivel.

-         Mi van? Dehogy is… Egy szóval sem említette, hogy lenne valakije. Pedig minden nap beszélünk.

-         Hát, akkor nagyon úgy tűnik, hogy ügyesen elhallgatta előled.

-         Lehetetlen… New York óta nem volt semmi komoly az életében. Felhívjam Eleanort, hogy tud-e valamit?

-         Nem. Őt most én akarom megszerezni! – fordult Louis felé eltökélten Harry.

-         Szóval tényleg akarod?

-         Miért is ne?

-         És, ha kibékül Taylorral?

-         Akkor kibékül, nekem nem kell attól még puszipajtásnak lennem. Taylor nem normális…

-         Látod, hogy még mindig védi. Szerintem nem tenne jót, ha közölnéd vele, hogy ívből teszel a barátnőjére. – közölte tárgyilagosan Louis.

-         Nekem Georgina kell, nem Taylor! – szegte fel dacosan a fejét Harry.