Új sztori??

Nem bírom, muszáj megkérdeznem... Még köszönni is elfelejtettem. Ez a töredék hónapok óta kallódik egy általam nyitott blogon, de a mai napig képtelen voltam rávenni magam, hogy folytassam, vagy bármit is kezdjek vele. szóval, most indítok egy közvélemény kutatást (igen, hajnali egykor, mert holnap csak fél háromtól van órám, szóval egész délelőtt tespedhetek, ha úgy akarom). Egy szavazást is indítok, ide pedig be fogom másolni a prológust, valamint a "Novellák" menüpontba teszem, hogy elérhető legyen. Még nem döntöttem el, hogy mennyi zavazat, komment, gomb kell hogy folytassam, de érezni fogom, és időben szólok! :-)

xx, Amelia

" A Five Directiont öt nő meséli el, akik különböző viharos kapcsolatot éltek meg egy angol fiúbanda öt tagjával. Gondolataikat Amelia Spencer, egy ír újságíró tolmácsolja, így kerül napvilágra a tény, hogy híre emberek is olyan hétköznapi problémákkal találkoznak, mint a "halandó emberek", vagy még annál is nagyobbakkal."

Azért írom ezt a könyvet, mert megkértek rá. Valószínűleg soha nem vetnék papírra ezeket a történeteket, ha nincs az az öt nő, akivel megtörtént. Most sience fictionnak kellene következnie, helyette öt nő mesél életének azon szakaszáról, amikor életük összefonódott. 

A nevem Amelia Spencer. Dublinban születtem. Egész életemben azt várta a család, hogy majd belőlem is gyógyszerész lesz, és megöröklöm a külvárosi gyógyszertárat, melyet négy generációval ezelőtt alapított a családom Dublin külvárosában egy csendes, jómódú negyedben, ahol azóta is büszkén aranylik a cikornyás "Spencer Medicament" felirat a zöldre mázolt ajtó felett. Kicsi koromban rájöttem, hogy nem leszek vegyész. Kiskoromban imádtam a mesekönyveket, aztán ahogy nőttem, elkezdtem regényeket, verseket olvasni. Főleg angol klasszikusok kerültek a kezembe, és Keats Isabellája elolvasása után azt hittem, beőlem is hatalmas költő lesz, akire emlékezni fog generációk halma. Nem lettem költő. Ebben nincs tehetségem, így áttértem a prózára. Mikor úgy döntöttem, hogy önálló gondolkodással bírok, a szüleim elé álltam, és elmondtam, hogy irodalmat fogok tanulni. Botrány. Egy gyógyszerész dinasztia kakukktojása lettem. 

Néhány munka után rájöttem, hogy az újságírással fogok foglalkozni, ha bele gebedek is. Sikerült. Elismert lettem, és most mindenem megvan. Egy idő után annyira belefeledkeztem a publikálásba, hogy megfeledkeztem arról, mi is akart lenni az a tizenéves vörös hajú kislány. Hát író. Csakhogy nem volt témám.

Ekkor jött az életembe Mr. George Ashford, egy jómódú, nemes, aki hallott a munkásságomról, és megkért, hogy írjam meg a családja történetét hét kötetben, kizárólag a családja részére. Amikor elfogadtam, nem gondoltam volna, hogy a Mr. segít hozzá a legjobb témához, amivel valaha összehozott a vakszerencse. Mr. Ashford legkisebb lánya, Jane életének története bizonyult a legnehezebb mutatványnak. A lány fiatalkorát nehezen lehetett restaurálni, tekintve, hogy mikor én írtam róla, már rég nem volt lány, és eleinte idegenkedett attól, hogy elmesélje nekem, mi is történt.

A nevek nem valódiak, az enyém sem. Ha azok lennének, nem biztos, hogy kiadhattam volna ezt a könyvet. Öt nő mesélt nekem fél éven keresztül az életük legszebb és egyben legkeserűbb korszakáról. De miről is? 

Adott egy fiúbanda. Híresek, majdnem annyira, mint a Beatles. Britek, persze az is lehet, hogy nem, kedvesek, közvetlenek, és hatalmas hisztéria övezi őket. Ezért is nem beszélhetek a valódi nevekkel. Így nevezzük az együttest One Directionnak. Hatalmas ováció, és tinédzserek seregei követik minden léptüket.

Helyszínnek Londont választottam. New York annyira elcsépelt, Marakesben pedig valljuk be, nem találkozunk minden sarkon a Backstreet Boys reinkarnációjával. London tökéletes. Bevallom, hajlottam is erősen a város felé. A Doctor Who óta olyan különleges misztikum övezi, hogy az ember akaratlanul is megnevezi helyszínének.

*

Elsőként Jane Ashford története került a tollamba. Egy London belvárosában található kis kávézóban találkoztam vele, majd két hónapig, hetente háromszor. Az első pár alkalommal egy kicsit magáról mesélt. Az őse az a Frederic Ashford volt, akivel Jane Austin majdnem házasságra lépett. Szóval már híres ősöket is felmutahatott az első tíz perc után, később pedig még ennél többet is mondott. 
Jane már gyerekkorában tudta, hogy ki lesz egyszer a férje. Egy lord, bizonyos Darcy. Néhányszor tényleg azt éreztem, hogy egy Austin regényből csöppent az asztalhoz, modern, felturbózott változatban. Igazi arisztokrata volt, a szó legszebben értelmezhető értelmében. Hullámos barna haja minden szála, hatalmas barna szeme, egyenes, tekintélyt parancsoló vonásai, és porcelán bőre ordította, ki is ő valójában. 
Jane elmondta, hogy neveltetését soha nem tudta levetkőzni, még akkor sem, amikor tizenhét évesen gondolt egyet, és Pembroke hall-i birtokukról meg sem állt egészen Londonig. Szinte minden újdonság volt neki, és nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Beiratkozott egyetemre, hogy végre valóra váltsa álmait, és tanult csillagász lehessen, de a társaság csak nem akart nyitni felé. Heves vérmérséklete, és szenvedélyes természete azonban meghozta idővel a barátokat is. Központi személyiség lett, de a szerelem elkerülte. Alapvetően úgy vettem ki a szavaiból, hogy nincs ellenére a romantika, de nem lelkesedett túlságosan a nyáladzós-tenyérhordozós férfiakért. Ebben az sem segített, hogy ha valaki megtudta, ki is ő valójában, azonnal a pénz járt a fiúk eszébe. A beszélgetések során észrevettem, hogy olvasott lány, és szinte minden témába bele tud úgy nyúlni, hogy kellemes órákat beszéljen róla. Talán nem meglepő, hogy példaképének az eszes, és tanult Jane Austint, és a nőiesség fogalmát, a szenvedélyes, és hajthatatlan Coco Chanelt nevezte meg. Ilyen is Jane, egy csodálatos, tanult nő, hihetetlen múlttal.

*

Elizabeth Dashwood sem bizonyult könnyebb történetnek. A törzsgyökeres londoni lánnyal pláza zsúfolt éttermében találkoztam egy hónapon keresztül. Lizzynek szólíttatta magát, és a bevásárlóközpont egy butikjában dolgozott, melyet ő alapított, és maga volt az egyik eladó. Elmesélte, hogy nem mindig volt ilyen sikeres. Néhány évvel ezelőtt ugyanebben a központban dolgozott eladóként, és kabalaként. Nem állította, hogy szegény családból jött, de a munkára szüksége volt, hogy kicsit kiszakadjon a középosztály alsó rétegéből. Ez mára sikerült. Sikeres üzletasszony, de a tulajdonságait nem vetkőzte le, amik mindig is jellemezték. Volt alkalmam megfigyelni. Csevegett, mindig jókedvű volt, és mindenhez volt hozzáfűznivalója. Akár egy forgószél. Elmondta, hogy abban az időszakban, amit mesélt nekem, egyetemre járt, és művészetet tanult. Ennek megfelelően az életmódja is szabadelvű volt, kalandvágyó, lelkes, és nagyszájú. Sokszor példálózott híres festőkkel, és idézett tőlük, mint például Dalí, vagy Picasso. Lizzy-t azonnal megkedveltem, az egész lénye annyira könnyed volt, hogy legszívesebben én meséltem volna el, mi történt velem az elmúlt tíz évben.

*

Harmadik alanyom Caroline Austin volt, egy vidéki lelkész lánya. Caroline vallásos neveltetést kapott, és elmondása szerint sokáig el is hitte, hogy csak az lehet jó, amit a szülei akarnak. Vagyis, az édesapja.  Édesanyja, csendes, belenyugvó természete nem sokat kavart az állóvízen, az apja irányított mindent. Akkor kezdett kételkedni, mikor a bátyja fellázadt, és elviharzott egy útitáskával a szülői házból. Elmesélte, hogy szenvedélyesen szerette a bátyját, ő volt a világ közepe, és amikor egyik napról a másikra elment, összedőlt minden. Apja nem foglalkozott semmivel, próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, csak azt tartotta szem előtt, hogy mindenki a tökéletességet lássa a családban, lévén, hogy lelkész, azt hitte, vele kell példálóznia. Elhatározta, hogy a nagyvárosba megy tanulni, hogy kiszakadjon apja fogságából. Minden új volt neki, de hamar feltalálta magát. Visszafogott stílusa mellett, okos zöld szemeivel úgy nézett rám,  mintha ismerne. Ez volt a második alkalom, hogy úgy éreztem, nem is én vagyok a kérdező. 

*

Lisa Tyler valójában nem is a saját történetére helyezte a hangsúlyt, ő azt mesélte el, hogy mentette meg  tíz évvel ezelőtt a banda egyik tagját. Ő volt az egyetlen, akit hazainak érezhettem, ír származása miatt. Nyugodt kék szemeivel, és gyönyörű vörös hajával egy kicsit irigykedtem is rá. Nekem sosem sikerül igazán megzabolázni a hajam, és nagyjából a zöld húsz árnyalatából tevődik össze a szemem színe. Másfél hónapos találkozásaink alatt mindig megdöbbentett a szemeben bujkáló ösztön, hogy segítsen másokon. Egy rehabilitációs központban dolgozik terapeutaként, anonim drogosok között. Már diákmunkát is itt vállalt, persze kisebb csoporttokkal, de ugyanekkora hatásfokkal. A betegei közül még senki sem szokott vissza a szintetikus anyagokra. Ehhez párosult nyugodt viselkedése is, még a legintimebb kérdések sem hozták ki a sodrából, végig higgadt és segítőkész volt. 

*

Utolsó alanyom, Lacey Smith, aki nagyjából öt évvel lehetett fiatalabb nálam, kicsit meglepett azzal, hogy szinte felnőtt fia van. Tekintve, hogy nekem nincs se gyerekem, se boldog házasságom, csak egy hullámzó kapcsolatom, és egy perzsamacskám. Elmesélte, hogy a fia, Will igazi szerelemgyerek volt, csak korábban érkezett, mint azt remélte. Középiskolába járt, váratlan volt, és akkor roppant össze a világ, mikor Will édesapja meghalt autóbalesetben. Egyedül maradt egy alig pár hónapos kicsivel, és fel kellett adnia az álmait. A családja természetesen támogatta, bár szülei elváltak. Az édesapja feltétel nélkül felajánlotta minden segítségét, az édesanyja azonban nem. Fiatalkori álmait próbálta a lányra erőltetni, hogy nagy táncos lehessen. Lacey-ben meg is volt minden adottság, vidám barna szemei és csillogó barna haja még rá is tettek egy lapáttal, a tehetsége mellett. Ezzel kontrasztba állítva a fia kék szemeit, és szőke haját, amit az apjától örökölt, a mai napig elszorul a lány szíve. Erős volt, csak néha remegett meg a hangja, természetesen csak a büszkeségtől, mikor Willről beszélt. Kicsit irigykedtem is, talán nekem is gyerek kéne?

*

Ez az az öt nő, akik vállalták, hogy mesélnek nekem a One Direction tagjairól, akiket a csúcson ismertek meg. Azok a történetek következnek, ahol nem a fenyegetések, és az utálkozó rajongók hada volt a legnagyobb probléma.