Lestat

Helló, halihó!Egyszerűen nem bírom, és magamhoz hűtlenül felteszek egy novellát, még azelőtt, hogy értékelve lett volna. Nagyon rövid, és még sosem csináltam ilyet, de hát próba szerencse, és addig sem kell nélkülöznötök szerény személyem! :-)
SPOILER: Addig nem szeretnék új részt hozni, amíg egy kicsit átalakul az oldal. Vagyis ez azt jelenti, hogy szeretnék új hátteret és fejlécet, és még egy meglepetést, amit majd később mondok el! ;-)
Jó szórakozást addig, remélem ez a kis szösszenet is tetszik,
xx, Amelia

Megint Joanra kelek, ahogy a hajópadlón cuppog az alvás közben nyirkossá vált talpa. Nagyon jól hallom, hiszen, én szinte a földön fekszem. Ráérősen nyújtózkodom, minden szürke szőrszálam az égnek mered, és ha nem hallanám odalentről, a konyhából felszűrődő macskatápos zacskó sercegő hangját, vissza is gömbölyödnék, esetleg befeküdnék Joan ágyába. Ilyenkor reggel még meleg, hisz éppen, hogy csak kiszállt belőle. És nem utolsó sorban Joan illata van a világ legszerethetőbb, és legkedvesebb gazdájának illata. Lustán battyogok a konyhába, ahol már vár rám a reggelim és friss víz. Először a gazdám ölébe ugrok, aki mosolyogva a fülem tövét kezdi vakargatni.

-          Felkeltünk, lustaság? – kérdezi szeretetteljesen, mire én elégedetten dorombolok. – Ezt szereted, mi? De most engedj, a gazdinak fürödnie kell, hogy el ne késsen a munkából!

Már le is rakott. Kicsit sértetten vonulok a tálam felé, s ráérősen majszolok. Vajon ma mi történik? Megint egy eseménytelen nap, amit tölthetek heverészéssel, és a körmeim koptatásával? Vagy meg is rághatnék valamit! Nem, akkor Joan nagyon mérges lesz, és már ezerszer elmondta, hogy nem szabad se rágni, se kaparni. Talán, nézek egy kis tévét…

-          Jó legyél, Cat! Csak semmi rosszaság! – guggol le hozzám a gazdám, és meglapogatja a fejem, aztán becsukódik mögötte a bejárati ajtó.

A nap első felét heverészéssel, és felesleges nassolással töltöttem, Joan még nem tudja, de én már rájöttem, hogy kell kijátszani a tápos zacskót, amit a konyhapult alatt tart.

Éppen egy rövid délelőtti szieszta kellős közepén voltam, amikor kaparászásra lettem figyelmes az egyik ablak felöl. Sompolyogva ugrottam fel a belső párkány szélére, ahová kintről még nem lehet belátni. Egy fekete kandúr kaparászta az ablak kilincsét, rövid játék után pedig felkattintotta, és fejével fellökte az ablakot, és lassan bekúszott alatta.

-          Helló, szépségem! – dorombolta elismerően.

-          Mit keresel itt? És egyáltalán, ki vagy? – fújtam rá, felpúposított hátamon felállt a szőr.

-          Lestat. – felelte nemes egyszerűséggel, mintha egyértelmű lenne.

-          És miért nem vagy otthon?

-          Tudod, elég nagy az otthonom. Fogalmazzunk úgy, hogy enyém a világ, inkább te vagy az én vendégem. – mosolygott a bajsza alatt.

-          Nincs gazdád? – kérdeztem meglepetten.

-          Volt.

-          Hol van?

-          Elment.

-          Nem vagy valami beszédes…

-          Nem minden témában. – rántott vállat, és körülöttem kezdett sompolyogni.

-          Mit akarsz itt? – kérdeztem, némi félelemmel a hangomban.

-          Elég régóta figyellek a járda másik oldaláról.

-          Hogy?

-          Tényleg. Eleinte csak kedvtelésből csináltam, aztán elkezdtél érdekelni.

-          Elég lett volna, ha felhajítasz egy követ, nem kellett volna feljönnöd, hogy ezt elmondd. Vagy nyávoghattál volna.

-          Nem túl hatásos. A drámai belépők híve vagyok.

-          Azzal, hogy halálra rémítesz?

-          Félsz tőlem?

-          Nem ezt mondtam.

-          De megijedtél! – nevetett gonoszan.

-          Nem ugyanaz. Amint megláttalak, tudtam, hogy nincs mitől félnem. Amúgy is, előbb, vagy utóbb a gazdám hazajön, és téged innen kidob! – mondtam diadalittasan. Egy kicsit füllentettem, Joan csak délután jön haza…

-          Addigra belém szeretsz.

-          Persze. Akkor fogok beléd szeretni, amikor az egérkirályba!

-          Gyere velem!

-          Megőrültél? Hogy összekoszoljam a szőröm?

-          Ne gyulladj be, csak gyere velem! – biztatott, majd felugrott a párkányra, és felém fordult. – Na, jössz? – hezitáltam, és zavartan köröztem az asztalon. Pár másodperccel később győzött a kíváncsiságom, és a párkányra ugrottam Lestat mellé.

-          Te megőrültél? Hogy akarsz lejutni a harmadik emeletről? – eddig eszembe se jutott, hogy jöhetett fel, de ahogy lenéztem csak a betont láttam, és macska létemre bevallom, megijedtem.

-          Csak csinálj mindent úgy, ahogy én! – kacsintott Lestat. Ügyesen ugrált a párkányokon, én pedig minden mozdulatát próbáltam másolni. Iszonyúan élveztem, és mire a betont érintették mancsaim, boldogan fújtattam Lestat mellett.

-          Tetszett, mi?

-          Elment.

Lestat magabiztosan kacskaringózott az emberek lába között, én pedig azon pánikoltam, nehogy valamelyikük a farkamra, vagy valamelyik mancsomra lépjen. Néhány perc után lelassított, és én a piacon találtam magam.

-          Mit csinálunk itt? – kérdeztem kíváncsian.

-          Halat eszünk!

-          Mégis hogyan? Nincs pénzünk!

-          Ezt bízd csak rám. – mondta Lestat, és már el is tűnt a tömegben. Mire észbe kaptam, már két sült hallal a szájában somfordált vissza, egyiket ügyesen a lábaim elé ejtette.

-          Viccelsz? Én ezt nem eszem meg… A földön van! – nyávogtam kényesen, mire felvonta egyik szemöldökét. – Rendben, sajnálom… Köszönöm. – sóhajtottam, és majszolni kezdtem a halat. – Ez finom!

-          Gondoltam, hogy tetszeni fog! – csillant fel zafír szeme vidáman, és ebben a pillanatban sokkal szebbnek láttam, mint bármikor rövid ismeretségünk során. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor valóban beleszerettem. Már akkor megfogott, amikor betoppant a nappali ablakán, de ebben a pillanatban tudtam, hogy ez az a macska, akivel én az életemet le akarom élni. Joan mellett remek éetem volt, de mindig is hiányzott valami. Egy kandúr, ezt kár is tagadni. De hogy lehet egy ember tudomására hozni, hogy magányos vagy? Hát nagyon nehezen, és én sajnos nem jöttem rá, hogy mi lenne a megfelelő mód. És most itt van Lestat. A titokzatos fekete kandúr, akiről szinte semmit nem tudok, mégis eljöttem a biztonságot jelentő otthonomból, csakhogy halat ehessek vele a földről… Ez nem rám vall, azt hiszem, ez a szerelem első látásra, macska módban.

-          Ki az új barátod, Cat? – lépett be meglepetten Joan az ajtón. Csak egy hízelgő nyávogással válaszoltam, és dorombolva kezdtem a lábai között kőrözni. – Azt szeretnéd, ha velünk maradna? – újabb nyávogás, és azt hiszem, Joan végre megértette.

Lestat velünk maradt, és végre igazi család lettünk. Az életem teljes lett.