II. ÉVAD - Chapter 1.

Hey Leute!Szóóval *dobpergés* elkészült a II. évad első fejezete. Bevallom, ez egy kicsit összecsapott, mert nagyon be voltam sózva, hogy feltegyem az új dizájnt. Kérlek, legyetek elnézőek, a második fejlécem, az első pedig, ami a Watson és Spott lelőhelyén található, hát... közel sem profi. De nagyon igyekeztem, tényleg vagy 2 napom van benne. (Tudom, ez ciki...) :-D
Szóóval, nem pofázok feleslegesen, jó szórakozást!

xx, Amelia

U.i.: Még van egy meglepim, de arra még várni kell... ;-)

Három hónap. Ennyi telt el Bill első szereplése óta és az óta, hogy hivatalosan is egy pár vagyunk. Boldog vagyok. Tényleg! Azok a gondolatok, amik eleinte túl groteszknek tűntek, mind-mind megtörténtek. Kézen fogva sétáltunk a Szajna partján, moziba jártunk, fetrengtünk a kanapén, és egy kis hisztéria után hajlandó volt velem párszor megmászni a tornyot is.

-         Boldog vagy. – mondta Rella egy csütörtök reggel.

-         Miért ne lennék? – mosolyogtam rá a bögrém mögül. – A darab tökéletes, a barátom tökéletes, az életem tökéletes.

-         Nem is tudom… Nem gondolsz Damienre?

-         Hazudnék, ha ezt mondanám, de egyáltalán ne úgy gondolok rá, ahogy te gondolod.  – ráztam a fejem. Nem egészen három hete jött ki Damien lemeze, és az első videó klipje. Elég egyértelmű üzenet volt, amit csak én nem voltam hajlandó értelmezni. A történet szerint egy lány után fut, átszelve vizet-földet, mégsem kaphatja meg. Egészen véletlenül a lány sziluettje – mert csak ennyi látszik -, pontosan úgy néz ki, mint én. Persze én ezt tagadom, de mindenki más számára nyilvánvaló. Amióta hivatalosan is együtt vagyunk Billel, egyre többször keres, hív, az interjúiban kétértelműen fogalmaz, és az utóbbi időben rászokott a hagyományos levélre is. Az elsőt kívülről tudom, ez volt a legmeggyőzőbb:

„Drága Fleury!

Tudom, hogy nem vagy rám kíváncsi, de mindent meg akarok magyarázni. Gregéktől tudom, hogy boldog vagy, és kiegyensúlyozott, ezért merek írni. Sajnálom, hogy nem veszed fel a telefont, és nem hagyod, hogy az életed része legyek!
Tudom, hogy nem szereted Billt. Látlak titeket, de nem látom köztetek azt a szikrát, a szenvedélyt, ami közöttünk a kezdetek kezdete óta volt. Te nem szereted őt, csak el akarsz engem felejteni, mondjuk ki. Neked sikerült. Nekem csak a zeném maradt, ami egytől egyig a te emlékedet őrzi. Hallottad már az albumot? Amikor nálad voltam, csak egy dalt mutattam, de valójában egy CD-nyi csokor őrzi és meséli el a szerelmet, amit irántad érzek. Kimondtam! Szeretlek! Ezt csak akkor mondtam ki magamnak, amikor elveszítettelek.  Mintha évek teltek volna el, mióta utoljára nálad jártam. Gyönyörű a kék pöttyös ruhád. Nem értettem, miért támadtál nekem, azt hiszem, én mindig őszinte voltam veled, és soha egy pillanatra sem vertelek át. Hogy is tehettem volna, mikor szeretlek?
Nem érzem, hogy itt van vége a mi történetünknek…”

És így tovább. A levelet megmutattam Billnek, ahogy mindegyiket, nem akarok előtte titkolózni. Az arcáról semmit nem olvastam le, de éreztem, hogy fáj neki. Még, hogy nincs köztünk szenvedély? Jó vicc… Néha még én is meglepődtem, milyen szinkronban, milyen tökéletesen passzolunk. A kezem beleillett az övébe, a testem minden kérdésére válaszolt, és hogy őszinte legyek, kettőnk közül én voltam az, aki nehezebben tudta türtőztetni magát. De Bill hajthatatlan volt. Addig nem akar velem lefeküdni, amíg azt nem hívja szeretkezésnek. Amikor rákérdeztem, hogy honnan tudja, hogy mi lenne, ha nem is próbáljuk meg, felfújta magát, és fél napig tartott, míg kiengeszteltem.

-          Hát, te tudod. Képzeld, én vágom az új R&J DVD-t! – mosolygott Rella. Bár már nem lakott nálam, gyakran jött át egy reggeli kávéra, mint kiderül, csak két sarokra lakik tőlem.

-          Ez remek hír! – tapsikoltam boldogan, amikor két erős kar futott körbe a derekamon, és valaki belecsókolt a nyakamba. – Jó reggelt! – mosolyogtam, mint egy szerelmes tinédzser, annak ellenére, hogy még soha nem mondtam Billnek, hogy szeretem. Ez volt a kettőnk közti néha felbukkanó feszültség forrása, de féltem kimondani. Éreztem, de annyira tökéletes volt ez a álom hónap, hogy úgy éreztem, ha kimondom, az egész kipukkan, mint egy szappanbuborék.

-          Jó reggelt! Szia, Rella! – mosolygott Bill.

-          Csináltam reggelit, itt is hagylak titeket, turbékoljatok, nekem találkozóm van a nagybátyáddal. – hadarta Rella, majd felkapta a cuccait, egy puszit nyomott az arcomra és Billére, és elviharzott.

-          Néha úgy érzem, miattam megy el folyton. – sóhajtott Bill, és letelepedett a mellettem lévő bárszékre.

-          Ez butaság, bír téged, csak ideges. Ő vágja az új DVD-nket.

-          Komolyan? Ez jó! Beindul a szekere. – mosolygott Bill és maga elé húzott egy adag rántottát. – Mit csinálsz ma?

-          Veled leszek.

-          Igen? És ezt kivel beszélted meg? – húzta fel játékosan az egyik szemöldökét. – Szabadnaposak vagyunk, még ezt is veled kellene töltenem?

-          Természetesen!

-          Csak egy okot mondj! – ó-ó… Most jön az a rész, amikor ki kell mondanom. De komolyan a reggeli fölött várja ezt? Nem túl romantikus…

-          Egyet? – kérdeztem vissza, mire várakozásteljesen bólintott. – Mert… Ó, az Istenért, mert szeretlek! – csattantam fel, az ő válasza egy száz wattos mosoly volt, leugrott a székről, felkapott, megpörgetett, mint a filmekben, aztán megcsókolt.

-          Kimondtad! – mondta önelégülten, én pedig elnevettem magam.

-          Azért ne bízd el magad…

-          Pedig éppen azt teszem. – mosolygott, és mélyen a szemembe nézett. A szeme fokozatosan sötétült, és azt vettem észre, hogy akaratlanul is átkulcsolom lábaimat a dereka körül.

-          Szóval ma itthon maradunk… - suttogtam pár milliméterre a szájától, amire ő rögtön lecsapott.

A szobában óvatosan lefektetett az ágyra, és apró csókokkal hintette be a testemet mindenhol, ahol nem volt rajtam hálóing. Nem, mintha a kék selyem sokáig zavarta volna… Egy határozott mozdulattal tűntette el rólam, így rajtam már csak egy francia bugyi volt. Zavart, hogy rajta még mindig atléta, és pizsamanadrág van, de ezen hamar változtattunk. 
Ezek után sajnos arra kell rájöjjek, hogy még soha nem szeretkeztem senkivel. Kimondva elég kiábrándító, de így van. Bill olyan gyengéd volt velem, és figyelmes, mintha saját maga nem is igazán érdekelné, csak, hogy én jól érezzem magam. De még mennyire jól éreztem magam!

-          Oké, beismerem, erre érdemes volt várni. – fúrtam bele a fejem Bill mellkasába.

-          Erről beszéltem. Nem akartalak csak megdönteni, te ennél többet érdemelsz. – simogatta a vállam.

-          Miért érdemeltelek meg? – sóhajtottam.

-          Hogy érted ezt? – kérdőn nézett rám, én pedig szemmagasságba tornáztam magam.

-          Azt érzem, hogy egész testtel kell óvnom, ami kettőnk között van. Olyan hihetetlen, hogy ennyire boldog vagyok, hogy olyan, mintha nem érdemelném, csak mutatóba egy kicsit belekóstolhatok.

-          Ez butaság, ugye tudod…

-          Nem tudom. Én még soha nem voltam ilyen felhőtlenül boldog! Még a színpadon sem, a szakmámban sem, otthon sem, semmikor… Nekem ez nagyon új!

-          Ugye tudod, hogy ez most sokkal szebb, mintha csak annyit mondanál, hogy szeretsz?

-          Mondjam megint? – nevettem.

-          Ez sokkal több, amit most mondtál.

-          Tudod, ha összeszedem magam, rettentő romi vagyok!

-          Összeromboltad a pillanatot. – nevetett Bill is. – Üdv újra, Fleur Presgurvic egoizmusa!

-          Ez nem igaz! Ez csak jön! – húztam fel az orrom játékosan, ő pedig megcsókolt. – De azért szeretlek! – egyre könnyebben megy.

-          Akkor nincs több kisebbségi komplexusos, nem érdemlem meg a boldogságot kirohanás? – kérdezte, és idézőjelet rajzolt az egyik kezével.

-          Nincs. – ráztam a fejem, ő pedig magához húzott.

-          Szeretlek.