Novellaverseny + W&S

Helló-belló!

Helyzet: megint nem egy fejezet, hanem egy újabb novella következik, ami különdíjat kapott. Talán az eddigi leghitelesebb darab, a kedvéért megnéztem egy filmet, és Harry stílusát s tanulmányoztam, és hiába, vagy nem hiába, azért örülök a különdíjnak is, jó érzés, amikor elismerik a munkádat!

És egy kis spoiler, amit Watson és Spott oldalán találtok. ;-)  *katt*

xx, Amelia

Moments....

Vic Higgins:

-        Ms. Higgins, nem tartom jó ötletnek, hogy abbahagyja a kemoterápiát! – mondta határozottan az orvosom, Dr. Johnson.

-        Nézze, nem a véleményére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy mennyi időm van így még? - dőltem hátra a bőrfotelben. - A bátyám májusban diplomázik, most augusztus van. Ott leszek a diplomaosztóján?

-        Semmit nem ígérhetek... - csóválta a fejét. - Lehetnek akár hetek, hónapok.

*

Kiléptem az orvos irodájából, ügyet sem vetettem anyámra, aki a váróban ült, és rám várt. Utánam futott, de egyszerűen kicsavartam a kezem az övéből. Már rég megszoktam, hogy mindenki sajnál. Egyedül baktattam Vegas utcáin, meglepően kevés járókelő társaságában. Mintha mindenki otthon ülne a kanapén, és az én szánalmasan rövid életem hosszát számolná vissza. Két és fél éve ugyanaz a forgatókönyv. Eleinte csak egy influenzának indult, aztán kiderült, hogy leukémiás vagyok. Először nagyon megijedten, és megszállottan meg akartam gyógyulni. Viseltem, hogy havonta két hetet kellett kórházban töltenem a kemoterápia miatt, hogy a hajam kihullott, hogy az életem teljesen kicsúszott a kezeim közül. Azt hittem, legyőzöm, de nem. Az elkeseredettség oda vezetett, hogy eldöntöttem, inkább töltöm fájdalom nélkül az utolsó időszakot, mintsem kezelésről kezelésre járjak. Azelőtt minden olyan szép volt. Az iskola menő bandájába tartoztam, jó tanuló voltam, az emberek szerettek. Szörnyű, amikor az ember már nem a kedves csillogást látja a másik szemében, hanem a szánalmat. Ez a legborzasztóbb. Mintha egy porcelánbaba lennék, aminek repedés van az arcán, és ha bárki hozzányúl, összetörik. Teljes életet akarok élni, döntöttem.

-        Tudod, hogy aggódtam? Összeeshettél volna az utcán! - torkolt le rögtön anyám, mikor hazaértem.

-        Akkor valaki nyilván telefonált volna a mentőknek. - vontam vállat unottan, és a szobámba vonultam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem. Levettem a szekrény tetejéről a bőröndöm, és véletlenszerűen ruhákat, és egyéb apróságokat kezdtem beledobálni.

-        Hova mész, Vic? - kérdezte egy vékony hang az ajtó felől.

-        Londonba. - fordultam mosolyogva Samantha felé. Ő a kishúgom. 9 éves, izgága, és ha ő nem lenne, rég belesüllyedtem volna a depresszió legmélyebb bugyraiba.

-        Philhez? - kérdezte kíváncsian.

-        Igen, hozzá.

-        A mama mit szól hozzá?

-        Nem számít. - ráztam a fejem, és összehúztam a bőrönd cipzárját. Leemeltem az ágyról, puszit nyomtam a kislány feje búbjára, és elindultam a földszintre.

-        Hova készülsz? - kerekedett el anyám szeme.

-        Londonba. Philhez.

-        Hogy? - nézett meglepetten.

-        Jól hallottad. A kemónak vége, az iskolába felesleges visszamennem, hát elmegyek. Még sosem voltam Angliába, és ha most nem megyek, nem hiszem, hogy lesz még rá lehetőségem. És, ha most megbocsátasz, mennem kell.

-        Ezt nem gondolhatod komolyan! Hogy szállnál repülőre?

-        Attól félsz, meghalok a turbulenciától? - nevettem fel keserédesen.

-        Ne viccelődj ezzel, kérlek! Jogom van megmondani, mit tehetsz, és mit nem! Az anyád vagyok!

-        Nem sokáig. - zártam le a vitát, és kihúztam a bőröndöt a bejárati ajtón. Tudtam, hogy nem jön utánam, ez az aduászom, a halál.

Amilyen gyorsan csak tudtam, leintettem egy taxit. A sofőr segített a csomagommal, bemondtam a címet, és indultunk a reptérre. Szerencsére egy csendes sofőrt fogtam ki, nem egyet azok közül, akik csak azért beszélgetnek, hogy szóval tartsák az utast, így pluszköröket téve a magasabb díj miatt. Homlokomat a hideg üvegnek támasztottam, a reptérig még legalább tíz percem van gondolkodni. Először is fel kell hívnom a bátyámat, Philt, hogy érkezem. A mobilom otthon maradt, de gyáva visszasunnyogás lenne visszamenni érte, és amennyire szerencsés vagyok, az orrom előtt menne el a gép. Majd felhívom egy fülkéből a reptéren. Londonban. Akkor már esélye sem lesz nemet mondani. Tudom, ez gerinctelen lépés tőlem, de amint tudok, szerzek egy albérletet, hogy ne kelljen a nyakán lógnom. Szerencsére annyi eszem volt, hogy a hitelkártyámat magammal hozzam. Igazából nem akarom rátukmálni magam Philre. Ő diplomázik, csak útban lenne a haldokló húga. Csak egyszerűen képtelen vagyok itthon maradni, ahol mindenkiről lesüt, mennyire szánakoznak rajtam. Nem megy, új környezet kell.

Kifizettem a taxist, és az egyik jegypénztár felé vettem az irányt. Legkorábban negyven perc múlva indul gép, addig ellézengek a büfében, veszek néhány újságot. Jó volt láthatatlannak lenni. Itt senki nem tudta, hogy ki vagyok, és hogy milyen az egészségi állapotom, vagyis, ami megmaradt belőle.

*

-        Öhm, Phil? - tekergettem zavartan a telefon zsinórját. Már egy angol, tradicionális piros fülkében ácsorogtam.

-        Vic! De jó hallani a hangod! Mi újság? - szólt bele vidáman a bátyám.

-        Londonban vagyok.

-        Hol vagy? Mit keresel itt?

-        Abbahagytam a kemót, és eljöttem. Elegem van ebből az egészből. - legördült az első könnycsepp az arcomon.

-        Mondd meg, pontosan hol vagy, azonnal indulok! - mondta Phil kétségbeesetten.

-        A reptér előtt.

-        Ne mozdulj! - köszönés nélkül tette le, és csak néhány percet kellett várnom, mikor felbukkant a tömegből ismerős vörös haja. Az arcán egy kevés félelem és rengeteg aggodalom keveréke látszódott. - Vic, az Istenért! Miért jöttél el Vegasból?

-        Nem bírtam tovább! - fúrtam sírva a vállába a fejem, ő pedig szorosan magához vont, és vigasztalóan kezdte simogatni a hátam.

-        Jól van, gyere szépen, menjünk haza. Otthon majd megbeszéljük, hogy legyen a továbbiakban. És mindenképpen fel kell hívnunk anyát, hogy minden rendben, és épségben itt vagy. Oké?

-        Oké.

Phil a belvárosban lakott, egy kétszobás albérletben, az egyetemtől nem messze. Ő és egy csoporttársa lakott a lakásban, ez látszódott is rajta. Anya természetesen irtó pipa volt, de beletörődött a döntésembe. Phil, bár nem mutatta ki, aggódott, és látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Elmagyaráztam neki, hogy a megtakarításaimból a fennmaradó időmben fizetni tudok egy albérletet – amit eleinte egész testtel ellenzett -, és, hogy már másnap átjelentkezek egy kórházba. Bár tisztában volt vele, hogy működik a betegségem, és hogyan kell mindezt kezelni, még sosem kellett élesben csinálnia. Én nem is akartam, hogy belefolyjon, de ragaszkodott hozzá.

Másnap első dolgom volt kórházat, egy állandó nővért, és albérletet keresni. Phil csak a kórházba tudott velem jönni az órái miatt.

-          Kicsit jobban is figyelhetnél! – hallottam egy távoli hangot, amikor elsötétült minden. Éppen egy lakásközvetítőhöz tartottam, amire még előző este googleztam rá, de az állandó pótkerekem közbeszólt. Erőtlenül rogytam össze, véletlenül nekiütköztem valakinek, de akkor már teljesen mindegy volt, csak elhúzott magával a sötétség, én pedig hagytam magam. Amikor először kinyitottam a szemem, először a fehér plafont láttam meg, jobbra pedig a világ legszebb smaragd szempárjával találtam szembe magam. – Hála az égnek! Jól vagy?

-          Semmi bajom, csak egy kicsit elszámolta a testem magát. –tornáztam magam ülésbe. – Igazán nem kellett volna ezért kórházba hoznod, elég lett volna lelocsolni vízzel.

-          Igazán nincs mit, szívesen segítettem. – húzta el a száját.

-          Kösz. Hogy hívnak? – kérdeztem vontatottan, még egy adag kábulattal.

-          Harry. Harry Styles.

-          Ó, hát persze, hogy nem ismertem fel rögtön a megmentőm. – mosolyogtam gúnyosan, mire ő a szemét forgatta.

-          Egy kicsit lehetnél velem kedvesebb is. Még most is ott fekhetnél…

-          A járdán? Mégis, ki hagyott volna ott? – húztam fel az egyik szemöldököm. – És, ha jól emlékszem, már köszönetet mondtam, de javíts ki, ha tévedek.

-          Reménytelen vagy. Itt is hagyhatnálak. – nyomatékosan elindult az ajtó felé.

-          Ne! – kiáltottam után. – Kérlek… Sajnálom, nem vagyok éppen a toppon. Ha innen kiengednek, esetleg meghívhatnálak egy kávéra. Ha nem akarod, persze nem kell, nem erőszak a disznótor!

-          A kávé remekül hangzik. –mosolygott Harry.

-          Tulajdonképpen, neked nincs próbád, vagy valami hasonló? –kevergettem a teámat. Egy csendes kávéházba ültünk le, távol a kíváncsi szemektől. Hangulatos hely volt, bár az ember ide nem vadidegennel, hanem inkább a szerelmével, vagy egy olyan emberrel ül be, akit nagyon le akar nyűgözni.

-          Szóltam a többieknek, hogy veled vagyok. – vont vállat.

-          Szóval leléptél?

-          Miért olyan fontos ez?

-          Nem kell őrizned, mint egy fekete gyémántot… - forgattam ma sokadszorra a szemeim Harry miatt.

-          Csak aggódom, talán baj? – nézett szúrós szemmel, amire az én válaszom egy vállrándítás volt. – És, gyakran történik ez veled?

-          Micsoda? Hogy egy megagiga-popcsillaggal beszélgetek egy csendes és romantikus sarokban? Igazából nem túl gyakran, szóval szólhatnál az érdekemben a többieknek.

-          Nem erre gondoltam, – rázta a fejét nevetve, göndör tincsei vidám táncot lejtettek közben. – hanem az ájulásra.

-          Igazából már nagyon régen fordult elő, egy kicsit meg is lepett.

-          Miért van olyan érzésem, hogy ez nem a teljes, őszinte válasz?

-          Talán, mert paranoiás vagy. – feleltem. Nem volt kedvem elmesélni a haláltusámat. Évek óta az első ember, aki nem azért beszélget velem, mert kötelezőnek érzi, hanem mert akar. Ez ijesztő, és szinte már el is felejtettem, mennyire jó.

-          Terhes vagy?

-          Nem. Nem lehet gyerekem. – inkább nem részleteztem, miért.

-          Ó, sajnálom.

-          Semmi baj, - legyintettem. – már túl vagyok rajta.

-          Örökbe is fogadhatsz! – próbált vidítani.

-          Ahhoz talán kéne egy megbízható támasz is, talán egy férj, hogy gyereket vállaljon az ember, bármilyen formában. Szerintem. – nyomatékosítottam. Láttam rajta, hogy várna folytatást, de inkább felvetettem az albérletkeresésem, hogy szabaduljak Harrytől.

-          Van egy kis weekend ház a hátsókertünkbe. Beköltözhetnél, ha akarsz. – zavarban van? Mi van?

-          Nem, köszönöm, nem hiszem, hogy az én árkategóriámba van. – ráztam a fejem.

-          Kössünk alkut! – csúszott feljebb a széken. – A ház teljesen üres, csak egy konyhabútor és egy mosógép van benne. Elmegyünk az IKEA-ba, megvesszük a legolcsóbb bútorokat, amiket még ki tudsz fizetni, és elállok háromhavi lakbértől. Mit szólsz?

-          Rendben. – bólintottam. Három hónap nekem annyi idő, mint másnak három év. Lehet, hogy meg sem érem, hogy fizetnem kelljen.

Harry ragaszkodott a fizetéshez, bár csak egy teáról volt szó, kicsit kellemetlenül éreztem magam miatta. A világ leghosszabb, de az utóbbi évek talán legjobb délutánját töltöttük együtt. Tartotta magát az árakhoz, és szerencsére nem erőltette sokáig, hogy bármelyiket kipótolja.

-          Ez olyan, mintha egy felhőn feküdnék… - sóhajtottam elégedetten egy kétszemélyes ágyon. Nem engedhettem meg, de muszáj volt kipróbálnom. Álmaim ágya volt, fehér, a legpuhább matraccal, amit valaha gyártottak, és gyönyörű nonfiguratív faragással az ágytámlán.

-          Megvesszük? – huppant le mellém Harry.

-          Láttad te az árát? Inkább legyen, amit először próbáltunk. – feltornáztam magam, és a pénztár felé vettem az irányt.

-          Bocs, csak beszéltem egy eladóval, hogy amiket megveszünk, hozzák rögtön utánunk. – kocogott mellém, majd beálltunk a pénztárhoz.

-          Ez lenne az! – tárta ki előttem a fehér ajtót Harry. egy kicsi lakásba léptem, apró előszobával. Egy nappali egy apró konyha étkezővel kapott még helyet a földszinten. Az emelet hasonlóan kicsi volt, egy hálóval és egy pici fürdővel.

-          És ezt öt embernek szánták? – kérdeztem meglepetten. Nekem tökéletesen elég, de ha ide öt hormontúltengéses fiút zárnak be, akkor az egyenlő lehet a világvégével.

-          Tetszik azért?

-          Ez tökéletes! Nem tudom, hogy fogom neked valaha is meghálálni… - mosolyogtam a lehető legmelegebben Harryre.

-          Igazából… Nekem lenne ötletem. – vakarta meg a tarkóját.

-          Mit kéne tennem? Takarítsam a medencétek? – húztam fel a szemöldököm.

-          Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem este vacsorázni. – hadarta egy szuszra. Oké, ezen meglepődtem. Harry Nőcsábász-elérhetetlen Styles elhívott vacsorázni.

-          Te randira akarsz hívni?

-          Próbálkoztam.

-          Nem lehet. – suttogtam lesütött szemmel.

-          Mert híres vagyok? Nem tetszem neked?

-          Nem erről van szó.

-          Akkor miért nem? – erőltette a témát.

-          Mert nem, és kész.

-          Tudni akarom, miért. – kötötte az ebet a karóhoz.

-          Harry köszönöm, hogy beköltözhetek, és hogy segítettél az utcán, hogy bevittél a kórházba, hogy vásároltál velem, de nekem ez most nem fér bele. Nem tudok az életembe egy plusz főt betenni, pláne nem egy olyan embert, aki miatt folyamatosan aggódnom kellene. Nekem nincs energiám ehhez. – remélem, ezzel a monológgal leszáll a témáról.

-          Miért kéne értem aggódnod?

-          Mit értetlenkedsz, könyörgöm? – kiáltottam kétségbeesetten.

-          Rendben. Most nemet mondtál, de ez nem egy végleges nem. Addig nem nyugszom, amíg be nem bizonyítom, hogy én kellek neked, és te pedig nekem! – mondta határozottan, és kiviharzott a kisházból.

Egyedül maradtam a kétségeimmel és a csomagolással. Eleinte el tudtam foglalni magam vele, aztán rájöttem, hogy nem fog menni, egyre gyakrabban kellett leülnöm pihenni. Felhívtam Philt, lediktáltam neki a címet, és nemsokára már együtt szereltük a polcokat. Először hezitáltam, hogy beszámoljak-e neki a Harryvel történt kis közjátékról, aztán rájöttem, hogy ameddig Jenny, a legjobb barátnőm utánam nem repül – őt anya kérte meg, hogy jöjjön, mert ő tényleg tudja, mit hogyan kell csinálni, ha úgy adódik -, addig az egyetlen nagy és okos bátyámnak is mesélhetek.

-          Harry elhívott vacsorázni. – mondtam, mikor már a berendezett nappaliban ültünk egy pohár narancslével és csak pihegtünk a tv előtt. Én főleg a betegség miatt merültem ki, Phil pedig a tényleges fizikai munkától.

-          Tudja? – fordult felém a bátyám várakozó tekintettel.

-          Nem.

-          Elmondod neki?

-          Nem akartam, de ha itt fogok lakni, egyszer úgy is összefut a nővérrel, vagy valahogy rájön.

-          El kell mondanod neki, megérdemli.

-          Tudom.

A következő két hétben határozottan jól ment Harry kerülése. Úgy tűnik talált magának mást, akinek bebizonyíthatta, hogy ők a „kettétört Jin és Jang”. Már a beköltözésem másnapján meglátogatott a zenekar többi tagja, lefutottuk a kötelező köröket, és ha lenne még plusz tíz évem, azt mondanám, még akkor is biztos minden héten beszélnénk telefonon. Mind a négy emberből valami olyan szintű barátságosság áradt, ami ledöntötte a jócskán legyengült immunrendszerem. Megérkezett Jenny is, az utolsó két vérvizsgálatom kielégítő lett, szóval minden tökéletes volt, azt leszámítva, hogy továbbra is haldokoltam.

-          Hahó! – jött Harry hangja a bejárat felöl. Épp a kád szélén ültem, és egy fürdőlepedővel próbáltam felfogni az orromból ömlő vért, több-kevesebb sikerrel. A konyhában éppen répát szeltem a salátába, amikor elcsöppent az orrom, és éppen annyi időm volt azelőtt, hogy ömleni kezdett, hogy felszaladtam a fürdőbe. Jenny dolgozik, valakinek kenyérkeresőnek is kell lennie kettőnk közül, Phil pedig iskolában van. Egyikőjüket sem riadóztathattam, de nem volt erőm a mentőket hívni, túl gyenge voltam már a vérveszteségtől.

-          Harry? Jesszus, ne gyere fel! – akármennyire is szükségem volt rá, nem akartam, hogy így lásson, de fordítva értelmezte, amit mondtam, és hallottam, ahogy a lépcsőn jön felfelé.

-          Édes Istenem, Vic! – rogyott mellém, és egyik kezével azonnal a törölközőt vette át, a másikkal pedig tárcsázott a zsebéből előhalászott telefonba. – Louis? Kezdjetek nélkülem, a kórházba viszem Vicet! – és már le is csapta.

-          Harry, ne…

-          Gyere szépen. – suttogta megnyugtatóan, majd az ölébe kapott. Mellkasánál a hófehér ing pirosra festődött a véremtől, ahogy a fejem lehanyatlott, ő pedig gyorsan robogott velem a kocsihoz. Minden ajtót nyitva hagyott, de nem volt erőm ezen gondolkodni. A kórházban azonnal kikaptak a kezei közül, és egy ágyra fektettek. Nagyjából ezzel egy időpontban vagy tíz nővér és egy orvos kezdett körülöttem szorgoskodni, Harryt kérdésekkel bombázva.

-          Nem tud rá válaszolni, nem tudja…

-          Ne beszélj, drágám! – csitított egy nővér.

-          Mit nem tudok? – kérdezte hátulról Harry.

-          Az utolsó vizsgálatom eredményei kielégítőek voltak, két hete és egy napja fejeztem be a kemoterápiát, és a fehérvérsejtjeim száma is megfelelő. Az utóbbi időben semmiféle antibiotikumot nem kaptam, és nem volt sem megfázásom, sem más vírusos megbetegedésem. – nyökögtem, és az orvos feje fölött Harryre sandítottam. Sóbálványként, falfehéren állt a kórterem közepén.

-          Most elégetjük az orrában az ereket és gyógyszeres kezelést kap. Volt már hasonló? – kérdezte barátságosan az orvos, Dr. Tennant, ahogy azt a névtáblájáról leolvastam. Csak igent intettem a fejemmel, és már toltak is.

-          Hova viszik? Ide hozzák vissza? Vele maradhatok? – eszmélt fel Harry, és hisztérikus hangon faggatta az orvosom.

-          Itt maradhat természetesen, Smith nővér majd megmutatja, hova hozzuk vissza a barátnőjét. – valahogy most ne tartottam fontosnak, hogy közöljem, Harry csak a főbérlőm, két hete nem is láttam, és semmiféle érzelmi kapcsolat nincs közöttünk. Erőm sem volt rá. Harry szintén nem tiltakozott, csak addig kísért, amíg engedték neki, aztán engedelmesen követte a nővért.

-          Hazamehetsz, ha gondolod. – mondta barátságosan Phil Harrynek. Az első hangfoszlány volt, amit meghallottam, de erőm még nem volt, hogy reagáljak. Szóval még itt van. Életem gyönyörű zöld szemű megrontója itt gubbaszt mellettem, gyanítom, hogy még mindig a patchwork-ös ingjében, amiben behozott.

-          Maradni szeretnék. – mondta határozottan Harry, valahonnan közvetlenül a fejem mellől. – Azt hiszem, felébredt. – megszorította a kezem, és az ő meleg mosolya volt, amit először láttam. Gyakrabban is kelhetnék erre, bár, ez lehetetlen gondolat. – Szia.

-          Szia. – nyifogtam erőtlenül. Phil mellém lépett és puszit nyomott a homlokomra, Jenny az ágyam előtt próbálta kipislogni a szeméből a könnyeket.

-          Azt hiszem, mi most egy kicsit magatokra hagyunk. – suttogta Phil, és kivonszolta a barátnőmet is.

-          Sajnálom, hogy ezt át kellett élned. – fordultam Harry felé.

-          Mi ez az egész, Vic?

-          Beteg vagyok.

-          Ha nem mondod, észre sem veszem. – fintorodott el, mire elmosolyodtam, de ő komoly maradt. – Szóval? Mit nem akarsz elmondani? Miért nem akarsz engem?

-          Mert nem akarnál egy ilyen defektessel, mint én, együtt lenni a hátralévő időben…

-          Mi az, hogy a hátralévő idő? Vic, mondd már el, könyörgöm! Az ájulást még bevette a rendszer, de az ég szerelmére, csupa vér volt minden… - láttam, ahogy megelevenedik előtte a kép, ahogy előttem is. Kívülről ez még rosszabb látvány lehetett, mint nekem. Egyszer csak a fürdőbe lép, én meg ott kuporgok egy csatatér kellős közepén, ahonnan már a halottakat elvitték, csak a tócsák maradtak, amiket még nem szívott be a föld. Ja, nem, ez mind belőlem jött.

-          Leukémiás vagyok. – suttogtam csukott szemmel. Harry még jobban megszorította a kezem, és egy idegen könnycsepp, az övé cseppent a csuklómra.

-          Meddig leszel még velem?

-          Nem tudom. Tényleg.

-          Talán, ha újra elkezdenéd a terápiát… - nézett rám reménykedve.

-          Ezt te nem érted. A kemó szörnyű, és csak ideig-óráig segít. Fájdalmas, és csak megkeserítené a megmaradt időmet.

-          Ha lenne valami más mód…

-          Nincs. Az anyám az elmúlt két és fél évet azzal töltötte, hogy utánajárt mindennek, még akkor is, ha nem tehettük volna meg. De semmi.  Meg fogok halni, Harry. – szorítottam vissza a kezét.

-          Nem teheted ezt velem. Most találtalak csak meg. Nem várhatod, hogy beletörődjek, hogy el is hagysz! – csattant fel. Tipikus. Kiakadnak az emberek, ha arról beszélsz, hogy elhagyod őket. Nem mintha nekem lenne más alternatívám is.

-          De hát két hete rám se nyitottad az ajtót! – fújtam felháborodva.

-          Mert megterveztem a tökéletes randevút. Ha éppenséggel tudni akarod, azért mentem ma hozzád, hogy ha kell, erőnek erejével elvigyelek oda. Most éppen azon kéne ülnünk, nem pedig azon sakkozni, mennyi időt töltesz velem… - idegesen törölte ki a szeméből a könnycseppet, de én elvettem a kezét. Már én is sírtam. Ő tényleg bizonyítani akart nekem.

-          Mi a tökéletes randink? – kérdeztem meghatottan.

-          Csak nem képzeled, hogy elmondom… Ha innen kijössz, elviszlek, ígérem.

-          Harry…

-          Nincs semmiféle Harry! Veled akarom tölteni az időmet, és ha te mégsem velem szeretnéd, akkor sajnos el kell, hogy keserítselek.

-          Miért nem akarod megkímélni magad ettől? – mutattam végig magamon.

-          Én csak a világ legtökéletesebb emberét látom. – simogatta meg az arcom. – Nem vagy épp az alkalomhoz öltözve, hogy szerelmet valljak, de ha nem teszem meg, nem hiszed el. Vic! Amióta megláttalak, csak rólad álmodom, gondolkodom, te jársz az eszembe, nem tudok enni, inni, figyelmetlen vagyok a próbákon, és hanyagolom a fiúkat is. Nagyon félek tőle, hogy valamit rosszul csinálok, de veled akarok lenni mindig. Melletted ébredni, este lefeküdni, reggel reggelizni, tévézni, beszélgetni, sétálni, vagy csak egyszerűen egymás mellett ülni, vagy feküdni. Mindig a kezedet akarom fogni, akkor is, ha rosszul vagy, és akkor is, ha nevetsz. Akkor is veled leszek, amikor már a legalapvetőbb dolgokhoz is segítség kell, merthogy én leszek az a segítség! – mély levegőt vett, és szemeit belefúrta az enyémbe, smaragd íriszeiből sütött az őszinteség. – Szeretlek, mindennél jobban!

-          Én is szeretlek. – sírtam automatikusan, és el is hittem. Még senki nem beszélt hozzám így. Ha lenne bakancslistám, az igaz szerelem megtalálását lehúzhatnám. Az elmúlt két hétben gyakran előfordult, hogy Harry felé kalandoztak a gondolataim, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ő ennyire komolyan gondolja a dolgot. Az én eszmefuttatásaim inkább csak álmoknak tűntek, amik soha nem valósulhatnak meg, nemcsak a betegségem miatt, hanem Harry neve miatt sem.

Reggel kiengedtek a kórházból. Az elkövetkező napokban Harry az árnyékommá vált, mindenhova követett, és akkor is segített, amikor már az idegeimre ment vele. A bátyámtól és Jennytől is tízszer annyi figyelmet kaptam, egyedül talán csak a wc-n lehettem, de akkor is éreztem, hogy Harry a közelben van. Meghatott a figyelmessége, és az is, milyen hamar kezelni tudta az állapotom.

Hetek óta nyúztam az állítólagos tökéletes randival, de ő mindig csak legyintett. Jóformán együtt éltünk, és úgy láttam, már nem is látja értelmét annak, hogy bármivel meglepjen, bár nekem minden vele töltött óra ajándék volt.

Egy szombaton megtört a jég.

-          Öltözz! Megyünk! – rontott be a nappaliba. Rajta egy fekete öltöny volt fehér inggel és egy fekete nyakkendővel.

-          Jézusom, hova akarsz vinni? Nekem nincs ilyen alkalmi ruhám… - néztem rá félve, de ő csak elmosolyodott.

-          Nem probléma, Jenny az ágyadra tette, pont a méreted! – mosolygott győztesen, én pedig morogva a szobába vonultam. Valóban várt rám egy doboz, benne a világ leggyönyörűbb ruhájával. Egy fekete magas derekú szoknya és egy fehér blúz bukkant fel a papírok közül. Mellette egy dobozban fekete cipő, szorosan a jobbján egy bordó bársonytokban pedig egy nyaklánc. Valóban az én méreteim voltak, és hogy egy kicsit egészségesebb arcom legyen kölcsönöztem Jenny sminkjei közül néhányat. Elégedett sóhallyal néztem bele a tükörbe, egy kicsit elmélázva az eredményen. Egy pillanatra a régi énem láttam, aki azelőtt voltam, hogy a szemeim alatt lila karikák lettek volna, és az egykor hosszú hajam helyett rövid szőke kuszaság lenne a fejemen. Sokkal egészségesebben nézett vissza rám fáradtkék szemem, és némi hezitálás után úgy döntöttem, ezt Harrynek is ideje láni.

-          Gyönyörű vagy. – suttogta meghatottan.

-          Köszönöm. – mosolyogtam zavartan, mire kézen fogott, és az autóhoz vezetett. Előzékenyen kinyitotta az én ajtómat, átkocogott a saját felére, és már indultunk is. – Tulajdonképpen hova viszel?

-          Egy koncertünkre. Vagyis, nem is igazán koncertre, mert ez kizárólag neked fog szólni.

-          Ez komoly? - néztem rá döbbenten, és arcomon azonnal körbefutott a szám. Elnevette magát, és megszorította a kezem. Csak akkor engedte el, ha váltania kellett, és amikor megérkeztünk. Egy kis klub lehet a hely, csendes, barátságos környéken, nyílván valami elitklub. Belépve először a rengeteg gyertyán akadt meg a szemem, aztán a fiúkon, akik a kis színpad közepén bárszékeken ültek, egy üres szék társaságában, ami nyílván Harryé. A színpad előtt egyetlen asztal volt két székkel, vörös selyemterítővel leterítve, közepén egy antik hármas gyertyatartóval, amiben három gyertya lángja lobogott vidáman. Harry az asztalhoz vezetett, ő pedig felült az üres székre. Csak szerelmes balladákat énekeltek, amit Niall egy szál gitárral kísért. A negyedik szám után az én saját bejáratú zöldszemű szörnyem lejött, s velem szemben helyet foglalt. Kihozták a vacsoráinkat, aztán csendben ettünk. Ahogy egyszer a színpad felé néztem, a fiúk helyén már csak üresség tátongott, és halk zene szólt a hangszórókból. Elgondolkoztam rajta, vajon én is ilyen észrevétlenül fogok-e eltűnni, ha egyszer csak vége lesz.

-          Min gondolkoztál el? – kérdezte kedvesen Harry.

-          Csak a szokásos depressziós témáim.

-          Vic, ma este ne. Ma csak mi ketten vagyunk, és a rövid, de annál intenzívebb szerelmünk!

-          Rendben! – mosolyogtam, és egy újabb adagot szúrtam a villámra.

Az este beszélgetésekkel telt, igazán kitett magáért az angolok elsőszámú popsztárja. Nem hittem volna, hogy az elmúlt hét gondoskodása után még kedve van hozzám, és hogy még ennél jobban is tudja bizonyítani, hogy mennyire szeret. Egy kicsit megijedtem. Mi lesz vele, ha nem leszek? Aztán az futott át az agyamon, hogy én ezért nem adok neki jóformán semmit, csak, hogy folyamatos figyelmet és törődést igényelek, bár az utóbbi időben egyre jobban éreztem magam. Olyan volt, mintha beteg sem lennék, csak egyszerűen annyira szerencsés, hogy majd minden percet a szerelmemmel és a barátaimmal tölthetek. És akkor elromlott minden…

-          Miért néz így? – kérdeztem gyanakodva a nővért, aki minden héten jár hozzám, hogy vért vegyen tőlem, és ellenőrizze az állapotom.

-          Az eredménye. Az utolsó nem bíztató. – csóválta sajnálkozva a fejét.

-          Most? Nem, az nem lehet… Boldog vagyok, és úgy érzem, egészséges! Nem halhatok meg, még nem! – csattantam fel, és felpattantam a székből. Idegesen járkálni kezdtem a nappaliban, ő rezzenéstelen arccal követett a tekintetével. – Mi jön most?

-          A szokásosnál is fáradékonyabb lesz, és hőingadozásai lesznek. Gyakrabban és gyorsabban fárad. Aztán kiesnek az órák, napok. Érzékelni fogja az időt, de annyira gyenge lesz, hogy nem fog tudni reagálni rá.

-          Fájni fog? – vágtam közbe, és visszaültem a helyemre.

-          Semmit nem fog érezni a morfiumtól. Váltakozni fog a valóság és az álom, aztán egyszer elalszik… - mondta csendesen az utolsó mondatot. Már nem tudtam sírni, csak felkészülni. Felkészülni arra, hogy mindent elveszítek…

Harry Styles:

November 30.

„Sosem tudtam naplót írni, és eddig nem is akartam. Ez igazából nem s napló. Próbálok leírni mindent, ami Vic utolsó napjaiban történt velünk. Mindig emlékezni akarok rá, és azt szeretném, hogy valahol kézzel fogható emlékeim legyenek, még ha ez a pár nap volt is életem legrosszabb és legnehezebb időszaka.

Vic állapota rohamosan, napról napra romlott. Olyan volt, mint egy vad ámokfutás. Ő semmit nem érzett, a morfium kivett belőle minden fájdalmat, és gyakran az éberséget is. Gyakran mesélt olyan dolgokról, amik meg sem történtek, csak álmodta. Az egyik legfájdalmasabb pillanat az volt, amikor elmesélte, hogy az utcán sétáltunk este, moziból hazajövet, amikor paparazzik kaptak le, így lett hivatalos a kapcsolatunk. Arra már nem emlékezett, hogy a sajtó már tud rólunk, és azt is tudja, hogy ő beteg, én bármennyire is próbáltam titkolni. Az orrvérzéses incidens után nyitott könyv lett a kapcsolatunk, bár én egész testtel próbáltam védeni a médiától, szerencsére sikerült is. Mégis, amikor arról beszélt, hogy lekaptak minket, azt akartam, hogy valóban megtörténjen. Hogy olyan számomra hétköznapi pár lehessünk, akik bujkálnak a fotósok elől, és azon veszekednek, hogy ki mit vesz a másiknak az ünnepekre. De nem. Mi az a pár voltunk, akiknek minden perc ajándék volt, és becsülnie kellett minden pillanatot, mert lehet, hogy nem lesz következő.

Vic szülei azonnal Londonba repültek, amikor gyengülni kezdett. Ragaszkodtam hozzá, hogy a mi házunkba költözzenek, így minél közelebb lehettek a lányukhoz. A kilencéves Samantha volt az egyetlen fénysugár ebben az időszakban. Édes csacsogásával, és folyamatos kíváncsiságával mosolyt csalt akkor is az arcomra, amikor már minden reményem elveszett.

 - Búcsúzz el tőle, kicsim! – tolta Vic ágya mellé Samet az apja.

De, ha pont az tesz neki rosszat? Lehet, hogy pont attól él még, hogy nem búcsúztam el tőle, és erre vár. Akkor soha nem búcsúzom el tőle, és mindig itt lesz! – makacskodott a kislány. Én az ajtónak dőlve figyeltem a jelenetet. Remegett a vállam a sírástól. Mind tudtuk, hogy ez Vic egyik, vagy éppen utolsó éjszakája. Nem kért estére morfiumot, iszonyú fájdalmai lehettek, de kedvesen mosolygott a húgára, és megsimogatta az arcát.

 - Harry! Ébren vagy? – suttogta Vic, hangjában idegességgel. Mostanában gyakran vannak hangulatingadozásai. Nem aludtam, addig sosem aludtam el, amíg valaki más nem volt vele, amíg csak én, egy percre sem tudtam lehunyni a szemem.

 - Persze, mit szeretnél? – fogtam meg a kezét. Jéghideg volt, és úszott a verejtékben.

 - Félek…

 - Nincs mitől, itt vagyok! – suttogtam, hangom elcsuklott a feltörő sírástól.

 - Nem akarok meghalni, nem akarlak elhagyni! – fúrta fejét a mellkasomba. Éreztem, hogy rázza a hideg, és a sírás.

 - Nem leszek egyedül, te örökre velem leszel!

 - Igen. Mindig. Örökre vigyázni fogok rád és segítek neked, hogy boldog légy. Együtt sikerülni fog, ugye?

 - Igen, persze, hogy sikerülni fog! – szorítottam magamhoz. Elhallgatott, és csendesen szuszogott. Még akkor is magamhoz szorítottam, amikor már nem hallottam a szuszogását. – Együtt sikerülni fog!”