2013. március 16., szombat

Novellaverseny 3.0 - Miss Ashford szeretője

Szervusztok kis pajtások!
A helyzet, hogy túl vagyunk a 3000 látogatón, ami fantasztikus, és hét rendszeres olvasóm van, ami szintén nagyon király! Köszönöm mindenkinek, hogy érdeklődik, vagyis hogy egy kicsit negatív lehessek, nem igazán érkezik komment, sőt, pipa sem igazán, és ez really hurt! Komolyan. De nem adom fel, mert tádám... Nyertem egy novellaversenyt!!! Ez annyira jól esik! El sem hiszitek, mekkora adrenailn löket, mikor elismerik, amit csinálsz, ez hihetetlen... Szóval köszönöm Dorkának a díjat, hihetetlenül örültem neki! :-)

xx, Amelia











-          Jane, kicsim! Siess, Mr. Darcy már vár rád! – kiáltott anyám a szobámba, ahol az utolsó simításokat végeztem magamon.
-          Jövök már! – kiabáltam vissza, és felkaptam egy apró fekete szaténtáskát, mibe a legszükségesebb dolgaimat szórtam be. A táska tökéletesen passzolt a szatén fekete hosszú ujjú ruhámhoz, ami kicsivel a térdem alá ért. Arany karkötőket, egy apró fülbevalót, és egy medálos láncot viseltem még, amin a családom címere volt. A lábamon egy fekete magas sarkú volt, a hajam eredeti hullámaiban omlott le a vállamon, smink gyanánt pedig egy vörös rúzst, és némi szemhéjpúdert kentem fel.

Darcy éppenséggel a vőlegényem. Vagy tíz évvel idősebb nálam, és valójában nem is szeretem, de ez nem kívánságműsor. Nekem sajnos nem adatott meg, hogy ahhoz menjek férjhez, akit szeretek, akit én választok. Jane Ashford ilyet nem tehet, ráadásul pár hónap múlva kétszer ennyi birtok lesz a nevemen, amit akkor már úgy írok, hogy Mrs. Jane Darcy. Kedvelem Darcyt, de a szerelemhez sokkal több kell, bár azt hiszem, ő szeret. Vagyis, nem úgy viselkedik velem, mint a többi potenciális kérőm, akik eddig sorban álltak a kezemért. Ő más. Figyelmes, kedves, és zöld szemeiben olyan mérhetetlen boldogság van, amikor rám néz, hogy azt képtelenség szavakba önteni. Mindent megad nekem, és én mégsem viszonzom feleannyira sem az érzéseit, mint kellene. Tisztelem, és tudom, hogy mindenem az övé, de ehhez a frigyhez én csak a hozományommal, és azzal a beleegyezéssel tudok hozzájárulni, hogy nem akadékoskodom vele.

-          Ma is gyönyörű, Jane! – mosolygott rám a lépcső alján Darcy. Viszonoztam a gesztust, és elfogadtam a felém nyújtott jobbját.
-          Maga sosem fukarkodik a dicséretekkel, Mr. Darcy! – néztem fel rá, zöld szemei azonnal belefúródtak az én mogyoróbarna szemembe. – Mondja, hova visz ma este?
-          Ez maradjon az én titkom. – nevetett. – Talán annyival megelégszik, hogy a városban maradunk. És újra esdekelve kérem, hogy szólítson Andrewnak!
-          Rendben, Andrew.

Rövid autóút után Darcy London egyik legelegánsabb étterme előtt parkolt le. Udvariasan kisegített a fekete Volvoból, és az étterembe vezetett. Ismerősként üdvözölte a személyzetet, és azonnal egy kétszemélyes asztalhoz vezettek minket. Meg sem lepődtem, hogy ismerős itt. Rendben, mi is gyakran járunk ide, de mindig lenyűgöz a hely. Igazi arisztokrata puccparádé, de gyönyörű minden elnagyolt részletében. Az aranyozott stukkók, a hófehér selyem abroszok, a csokornyakkendős pincérek, a levegő Chanel °5 illata, a bársonyborítású székek és nem utolsó sorban az élőzenét szolgáltató vonós négyes.

-          Hogy telt a napja? – kérdezte érdeklődve Darcy, szemeit érdeklődően rám emelte. Megvártam, míg a pincér mindkettőnknek tölt a legdrágább pezsgőből, majd diszkréten elvonul. Egy ideig csak figyeltem az italomból lázasan szökő buborékokat.
-          Nos, elég unalmasan… Egy mezőgazdasági gyűlésen voltam apámmal, ahol az új kukoricaaratási eszközöket ismertették. Valójában nem értem, miért kellett ott lennünk, mi nem is termesztünk kukoricát… - csóváltam a fejem, Darcy pedig elnevette magát.
-          Én termesztek kukoricát, Loughburgban. Az apja azért rángatta el, hogy tudjon mit kezdeni majd a gazdaságban, és ne legyen miden idegen a számára.
-          Ó, ezt nem tudtam.
-          Még sosem kérdezte, mit művelek a földeken.
-          Mindig akadt más témánk.
-          Ez igaz. – bólogatott.
-          És folyton csak engem beszéltet, szinte semmit nem tudok magáról, Andrew. – mondtam tettetett szemrehányással hangomban, amin mind a ketten jót derültünk. Ittam egy kortyot a pezsgőből, és ez volt a vesztem. Ahogy felnéztem Darcy zöld szemeiből, a terem másik oldalán ülő kék szempár azonnal rátalált az enyémre. Ettől a pillanattól kezdve nem volt menekülésem, sarokba szorítottak. A szemekhez egy tökéletes arc tartozott. Telt ajkak, határozott vonások, szőke haj. Olyan elemi erővel vett le ez az idegen a lábamról, amilyenre Darcy soha nem lesz képes. Ha középosztálybeli tinédzser lennék, azt mondanám, szerelem volt első látásra. Vagyis, az én részemről. A fiú csak nézett, de semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből. Vagy azért, mert túl messze volt tőlem, vagy, mert tényleg rettentően jól tudja titkolni az érzéseit. Még sosem láttam itt azelőtt, és volt egy sanda gyanúm, hogy nem az én köreimből jött. Kifogástalan a megjelenése, de a tartásában nincs az a veleszületett fennköltség, ami sajnos még bennem is megvan.
-          Jane, jól érzi magát? – kérdezte aggodalmasan Darcy.
-          Persze, miden rendben csak egy pillanatra elgondolkodtam, ne haragudjon. – néztem rá bocsánatkérően, bár tudtam, hogy már azelőtt megbocsátott nekem ezért, minthogy kértem volna.  – Ha megbocsát egy pillanatra, kimegyek a mosdóba.
-          Hogyne. – azonnal felpattant, és csak akkor ült vissza, amikor betoltam a székem.
-          Rendelne helyettem is? Azt hiszem, már kívülről tudja. – csak minél előbb szabadulni akartam innen. Az a fiú veszélyes. Látszólag fiatalabb is nálam. Jobb, ha még csírájában fojtom el, amit esetleg iránta érezhetek. Leszegett fejjel kanyarogtam a mosdó felé, de az ajtóban beleütköztem valakibe. – Elnézést… - hebegtem, amikor felnéztem, és ugyanazzal a kék óceánnal találtam szembe magam, mint nem egészen két perce az asztaloknál.
-          Jó estét! – búgta mély baritonnal, ami most sokkal szebb zenének bizonyult, mint kinn a vonósok Mozart etűdjei. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam; Matt Adams.
-          Örvendek, de ha nem bánja, szeretnék a mosdóba menni. Nem akarom megvárakoztatni a kísérőmet.
-          Maga gyönyörű. Gondolom rögtön észrevette, hogy elbűvölt. – igazából nem, de inkább nem kötöttem az orrára.
-          Sajnálom, Mr. Adams, nekem erre nincs időm. – próbáltam kikerülni, de nem engedett.
-          Muszáj megismernem magát!
-          Bocsásson meg, talán nem fogalmaztam világosan, nem vagyok egyedül! – még sosem voltam ennyire zavarban. A szívem a torkomban dobogott, az arcom pedig lassan a rúzsom színét veszi fel.
-          Nem akarok kellemetlennek tűnni, de úgy érzem, nekünk találkoznunk kellett! – mondta határozottan, és behúzott egy sarokba, ahol csak halvány világítás fénylett.
-          Éppenséggel kifejezetten kellemetlen! – sziszegtem, és ránéztem a csuklómra, amit az ő erős, de puha ujjai fogtak közre.
-          Sajnálom, nem vagyok hozzászokva, hogy a nők nem alélnak el a nevem hallatán.
-          Honnan kéne ismernem? – néztem értetlenül.
-          Talán mindenhonnan… Az utóbbi időben a csapból is én folyok, a bandámmal együtt. Azt ne mondja, hogy még sosem hallott a Massive Feverről. – nézett kicsit csalódottan. Hogy ne hallottam volna? Az új Beatles. Ők még az én rétegeimbe is elértek az utóbbi pár hónapban, de legkisebb gondom is nagyobb annál, minthogy holmi fiúcsapatokat figyeljek gyerekes rajongással.
-          Sajnálom, hogy kiment a fejemből. Természetesen tudom, hogy létezik az együttes, de félek, nagyobb feladatokat kell megoldanom, és időmből még nem tellett, hogy magukért vesszem el. – mondtam gúnyosan, de ő továbbra is áhítattal nézett rám.
-          Maga más. Más, mint a többiek. Hisz ön a szerelem első látásra teóriában?
-          Nincs lehetőségem, hogy higgyek benne.
-          Pedig éppen ez történt velünk. – szólásra nyitottam a szám, ujjait a számra tette. – Meg se próbáljon ellenkezni!
-          Azt hiszem, magának megártott a bor, vagy a pezsgő… Fiatalnak tűnik az ilyen komoly vacsorákhoz.
-          Nem sokkal fiatalabbnak, mint maga. – csak próbálja elhitetni velem, hogy ő is a huszonnegyedik évét tapossa, és itt esek össze nevetőgörcsben. – Találkoznom kell magával, de nem itt, nem most! Holnap jöjjön Big Ben bejáratához, ott fogok várni magára, pontban este hatkor. – ennyi volt, elviharzott. Innentől csak foltokban emlékszem az estére, Darcy szóvá is tette, hogy szótlan, és szétszórt vagyok, amit ideiglenes rosszulléttel magyaráztam, mire azonnal hazafuvarozott, még a desszertet sem vártuk meg.

Másnap reggel gyomorgörccsel ébredtem. Elmenjek? Ne? Úgy érzem, ha nem mennék, valami olyan dologról maradnék le, ami megváltoztatja az életem. Ezt nem kockáztathatom. Még akkor sem, ha nem lehetünk együtt. Igaza volt, ez szerelem volt első látásra, de joga van tudni, hogy nincs jövőnk. Nekem pedig nincs kedvem feleslegesen idegesíteni magam, hogy úgy járjak, mint anyám, és már a harmincas éveim elején felkeresni egy pszichológust… Talán mindkettőnknek jobb lesz, ha itt befejezzük. Ő falhatja a nőket rock sztár módjára, én pedig ülhetek a kukoricagyűléseken, és gyerekeket szülhetek Darcynak. Darcy… A nehezítő tényező, azon felül, hogy Matt középosztálybeli sztárocska, akit felemelt a média. Hogy jönnék én ahhoz, hogy átverjem a világ legönzetlenebb és legodaadóbb emberét? Lehetetlen.
Egyhangúan végeztem a napi teendőim, ami apámnak fel  is tűnt, és többször rám szólt, hogy ne viselkedjek úgy, mintha valamelyik ősünk szelleme lennék, aki visszajár. Nem tehettem róla. Minden gondolatomat kitöltötte egy bizonyos tengerkék szemű Matt Adams, aki pontban hatkor vár a Big Bennél.
Idegesen kapkodtam a fejem, és vagy százszor megnéztem az órám, de azon már vagy fél órája hat óra volt. Egyszer egy szőke fej bukkant elő a tömegből, napszemüvegben, hanyag eleganciával közeledett felém.

-          Hát eljött! – mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra.
-          Jane.
-          Hogy?
-          A nevem. Jane Ashford. – mondtam, és a jobbomat nyújtottam neki.
-          Ezzel megvolnánk. Most már tegezhetem. Jane, gyere velem! – nevetett, kézen fogott, hogy esélyem se volt tiltakozni, és egy kék BMW-hez vezetett, kinyitotta az anyósülés felöli ajtót, aztán behuppant mellém.
-          Hová megyünk? – érdeklődtem, és ahelyett, hogy féltem volna, hogy egy vadidegen autójában ülök, és Isten tudja, mit tervez velem, talán elrabol, olyan biztonságot éreztem mellette, mint még soha.
-          Hozzám. Ott nyugodtan beszélhetünk.

-          Mesélj magadról! – fordult felém a fekete bőrkanapén. Mind a kettőn kezében egy pohár vörösbor volt, a térdünk összeért, ahogy elém fordult. Elpirultam. Remek…

-          Mit mesélhetnék? Csak olyan vagyok, mint a többi kékvérű felsőosztálybeli… Birtokaim vannak, hatalmas házaink, a legjobb iskolákba jártam, nevelőnőm volt, és tagja vagyok a golfklubnak.
-          Nem hangzik túl érdekesnek… Nem illesz oda. Benned annyi élet van, és a szemed csk úgy ragyog. Nem tudlak elképzelni egy gyűlésen, vagy hasonló… - csóválta a fejét, és átható kék szemeivel tanulmányozott közben.
-          Pedig így van, gyűlésekre is járok. És veled mi a helyzet?
-          Átlagos tinédzser voltam, amíg nem jelentkeztem három barátommal az X Factorba, amit megnyertünk, és most mi vagyunk Anglia kedvencei. Igazi habcsókos sikertörténet. Nem túl fantáziadús. Nem jövök se nehéz körülmények közül, se nem fogyatékos az egyik családtagom. Egyszerűen csak szeretek énekelni, és ezt a többi embernek megmutatni. – hirtelen elhallgatott, és kivette a kezemből a poharat hogy az övé mellé tegye az üveg dohányzóasztalon.
-          Mit csinálsz? – kérdeztem.
-          Megcsókollak.
-          Nem lehet. – toltam el gyengéden.
-          Miért nem?
-          Menyasszony vagyok. – nem így terveztem, hogy elmondom, de kinn van. Így még esélye van észbe kapni, mielőtt valami olyat teszünk, amit nem lenne szabad.
-          Nem érdekel! – oké, ennyit a tiszta gondolkodásról. Vadul csapott le ajkaival, nyelvével azonnal bebocsátásért imádkozott, és amikor a nyaka köré fontam a karjaim, ujjaimat a hajába mélyesztve, nemes egyszerűséggel felkapott, és a hálóba cipelt.
-          Nem tehetnénk ezt! – suttogtam a szájába, de elvesztem, esélyem sem volt leállítani magunkat. ott csókolt, ahol ért, a ruhák fénysebességgel tűntek el rólunk.

-          Sosem bocsátom meg magamnak, hogy boldog vagyok. – mondtam a mellkasába, amikor már a fehér takaró alatt feküdtünk, testünket egymásba fonva. A hajamat simogatta, és amint kimondtam a mondatot, egy csókot adott a fejemre.
-          Nem te döntöd el, hogy mi a sorsod… Ahogy én sem. Te az enyém vagy, és én a tied.
-          Nézz rám! – tornáztam fel magam ülésbe. – Jane Ashford vagyok, huszonnégy éves, Andrew Darcy, Netherfield és Loughburg birtok tulajdonosának menyasszonya, és már most szeretőm van…

8 megjegyzés:

  1. Szia!
    Megérdemelted az első helyet! És remélem legközelebb is jelentkezel! Legyen egy kemény ellenfele a többieknek! :D
    Ez is egy eszméletlen jó rész lett!
    Ha már itt vagyok, gondolom közlöm, hogy kész a kritika! http://criticwall.blogspot.hu
    Puszi
    xoxo

    VálaszTörlés
  2. Szia,
    örülök, hogy ez a véleményed! Tényleg baromi jól esik! :-)
    A kritikát sajnos nem látom, vagyis hogy van, igen, de ezek közül egyik sem az enyém... Vagy én vagyok vak, és nem találom...

    xx, Amelia

    VálaszTörlés
  3. Men a règebbi bejgyzèsekhez! Tied a 10-es kritika!:-) :-)
    Xoxo

    VálaszTörlés
  4. Á, most olvastam. Ez valami hihetetlen jó! Most nem tudom eldönteni, hogy szándékosan használsz ilyen kifejezéseket, mert oda illik, vagy egyszerűen csak ez a stílusod, de nagyon oda illett! Azt hiszem ebből nagyon érdekes kis sorozatot is ki lehetne hozni, mert valahogy... nem tudom. El tudnék még képzelni még 1-2 részt, ami leírja, hogy milyen nagy szakadék van a két réteg között, és miért nem működhet ez így. Vagy épp ellenkezőleg, ilyesmi. Annyira tetszik:D

    Ja és gratulálok az első helyhez! Megérdemelted!:D

    ~xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik a novella!
      Azt hiszem, a stílusom ilyen, mert nem igazán agyaltam azon, hogy milyen szavakat kéne használnom, egyszerűen csak jön. Hogy sorozat lehetne-e? Ezen még nem gondolkodtam, de nem ez az első szösz, amire valaki azt mondja, hogy folytatás kéne, ez elgondolkodtató... :-)

      xx, Amelia

      Törlés
    2. Természetesen úgy értettem, olyan jó, hogy olvasnék még róla. De ez így is értelmes. Szóval nem úgy értettem a folytatást, ahogy szokás. Minden benne volt, ami kellett, csak ugye a jóból néha kevés, ami van. Az ember meg mindig többet akar:D

      Törlés
    3. Gondolod, hogy ebből jó ötlet a több? :-) (nincs egyszemöldök felhúzós fej. :-) )

      Törlés