ÉVADZÁRÓ: Chapter 15.

Hát ez is eljött, az évadzárás... Nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig fogom bírni, és ennyit írni, de köszönöm nektek, akik olvasnak, hogy eljuthattam idáig a kis csapattal. Egy új rendszeres olvasónk is van, Szilvi Illés személyében, akinek blogját, az "I love him forever"-t megtaláljátok a bloglistában. *lábjegyzet: én szeretem a blogját ;-)

Nem is szaporítom a szót, jöjjön a rész!

xx, Amelia

Ui.: Most lehet, hogy egy kicsit nagyon szünet érkezik, tudom, abból volt bőven mostanában, csak éppen meg kell írnom pár novellát, és teljes gőzzel azokra akarok koncentrálni.

-         Mi volt ez Billel? – szegezte nekem a kérdést Costanza a büfében. Csak kotortam a salátám, és próbáltam értetlen fejet vágni.

-         Mégis mi lett volna? Játszottuk a szerepünket. – vontam vállat.

-         Ó, hogyne, persze. És egyébként én gyúrtam a spanyolviaszt csillámpóni szőresszenciából!

-         Miért, akkor szerinted mi történt? – sóhajtottam, és fáradtan ránéztem szőke barátnőmre.

-         Még nem tudom pontosan. – rántotta meg a vállát. – Vagy nagyon zavart, hogy Sallyvel jók, és ezért mindent beleadtál, vagy akartad, hogy megcsókoljon. De inkább az utóbbira saccolok…

-         Ez nevetséges! Miért akarnám, hogy megcsókoljon? – horkantam fel.

-         Mert tetszik neked. – húzott mellém egy széket Tom, és leült rá.

-         Hallgatóztál?

-         Nem, csak süt rólad. Ugyan, édes, valld be magadnak! Bill, ha összeszedi magát, végső soron tényleg nem rossz parti.

-         Neked adom. – forgattam a szemeim.

-         Felesleges, ő már választott helyetted is! – bökött fejével az ajtó felé. Bill éppen belépett, és szégyenlős mosollyal felénk indult.

-         Costanza, hogy is van az új lépés a bál nyitójeleneténél? Nem magyaráznád el az egyik próbateremben? – fordult az említett felé Tom.

-         De, szívesen! Menjünk! – mosolygott rám sunyin Costanza, és elsunnyogtak Tommal. Ezért még kapnak.

-         Hova mennek? – lépett az asztalhoz Bill.

-         Próbálnak egy lépést, amit Tom nem ért. – sóhajtottam. – Valójában pedig nagyon rossz kifogással itt hagytak minket kettesben.

-         Leülhetek? – kérdezte óvatosan, mire bólintottam, ő pedig leült Costanza helyére. – Az a csók…

-         Nézd Bill… - a szavába akartam vágni, de folytatta.

-         Talán, neked nem jelentett semmit, és csak színpadi volt, de nekem ennél sokkal több.

-         Ezt nem itt kéne megbeszélnünk. – néztem körbe idegesen. Néhány asztal kíváncsian figyelte a jelenetünket, mire Bill felállt és a jobbját nyújtotta.

-         Mi az?

-         Megbeszéljük. – mondta egyszerűen.  Óvatosan helyeztem kezem az övébe, és hagytam, hogy vezessen. A tetőre mentünk.

-         Le akarsz lökni? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         Szeretlek.

-         Tessék?

-         Amióta először láttalak a színpadon, három éve. Nem tehetek róla. – nevetett erőltetetten, és a szemembe nézett. Tényleg szeretett, a szeme mindent elárult.

-         De én…

-         Nem, tudom. És nem is várom, hogy most rögtön omolj a nyakamba. Én csak annyit kérek tőled, hogy engedd meg, hogy megpróbáljam. Adj egy esélyt annak, hogy bebizonyítsam, mennyire tudok a Te Rómeód lenni! – közelebb jött, orra csak centikre volt az enyémtől. Sután bólintottam, ő elmosolyodott, és egy finom csókot nyomott a számra.

-         Segítek neked! – mondtam halkan, és én is mosolyra húztam a szám. A Tommal történt incidens óta tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem közömbös Bill. Ez talán a világ legnagyobb pálfordulása, elismerem.  De annyira akartam, hogy jóba legyünk a darab miatt, hogy egyszer csak megtörtént. Megkedveltem.

*

-         Mindenki kész? – dörzsölte össze tenyereit Gérard a színpadon. A függöny mögül lehetett hallani a nézők zsibongását, akik még kihasználták a műsor kezdéséig fennmaradó öt percet a beszélgetésre. Az egész társulat a színpadon állt, teljes harci díszben. Én az első, rózsaszínes ruhámat viseltem, mellettem a Rómeóvá maszkírozott Bill. Idegesen toporgott mellettem, mire bíztatóan megszorítottam a kezét. Megeresztett felém egy gyenge mosolyt, és ő is a nagybátyámra szegezte a tekintetét, aki az utolsó instrukciókat vakkantotta, felváltva Redhával, és a másik Gérarddal. Egy utolsó csatakiáltás, és mindenki a helyére vonult.

Kék fény-vörös fény, fényáradat. Verona! Mindenki boldogan játssza újra a szerepét, mintha az a két hónap kihagyás nem is létezett volna. Megint egy valódi város képei jelennek meg a színpadon. A Herceg fenyegetőzései, a köztéri csetepaté. Anne vígan haláloskodik, Verona ódákat zeng, a gyűlölködő család asszonyai újra szitkozódnak. Benvolio pimaszkodik, Lady Montague helyre teszi.
 És jön… Un jour! Egy jól bejáratott, öreg motoros Júlia, és az új Rómeó. Tökéletesen játsszuk, hogy mennyire szükségünk van a szerelemre. Megint a régi tollpárnámat szorongatom, és várom a csodát.  Bill énekelni kezd – teljes totális ováció, a közönség imádja! Megkönnyebbülten kezdek el én is énekelni, a nehezén túl vagyunk, önfeledten kezdem játszani a kislányból lett mártírszerelmes szerepét.
 És a megújult világ királyai? A nézők őrjöngenék, imádják a megújult triót.  Mercutio huncutul flörtöl, incselkedik, Benvolio barátságosan játszik, mint egy cica a gombolyaggal, Rómeó pedig ügyetlenül ismerkedik a gyengébbik nemmel a csalódás után, Róza után. Egy kis játékos csetepaté, és Rómeó legféltettebb félelmei, rémálmai, amik nem is olyan alaptalanok.
Aztán, a bál. Önfeledt zene, tánc. Imádom, hogy újra Tybalttal táncolok, és mindenki arcán ugyanazt az örömöt látom a maszk alatt. Hibátlanul rontjuk el az életünket Rómeóval, hogy az később túl korán véget érjen.
És, az első baki. Az erkélyjelenet. Az az igazság, hogy a ruhámat nem éppen egy kovácsoltvas erkélyre terveztem, így többször kellett észrevétlenül kirángatnom a szélét egy-egy kiálló korlátdarabból. Az egyik ilyen megmozdulásom nem sikerült hibátlanul, és fejbe vertem az éppen felmászó Billt. Ő fel se szisszent, csak mosolygott, én pedig gyengéden végigsimítottam a kis piros folton, a homlokán.
Lőrinc barát képtelen terve, Mercutio és Benvolio gonosz játéka a Dajkávval, és annak üzenete Rómeónak; Júlia eljön.
Az esküvő. Az oltárnál egy naivan szerelmes Rómeó és egy játékosan imádó Júlia. Suttogott ígéretek, ki nem mondott imák, lopott csókok, köztük az első hitvesi csók. Vége az első felvonásnak.

Egy szusszanásnyi idő, aztán a függöny újra felgördül. Benvolio és Mercutio felesleges fenyegetőzései, Rómeó és Júlia már férj és feleség. Tybalt gyűlöletes párbajterve, ami célt téveszt. Mercutio halála, Tybalt követi, Rómeó elmegy. A második baki. Bill megbotlott az egyik mantovai táncosban, és majdnem orra bukott, de szerencsére sikerült úgy előadnia, mintha csak ólomlábakon menne, és ennyire nehéz a járás. A nézők nyilván észre sem vettek semmit. Apropó, baki. Tom eltüsszentette magát, amikor ő már elvileg halott volt, és a darabbéli kedvese fölötte hajolt. Csiklandozta az orrát a lány haja.
Az életmentő méreg Lőrinc baráttól, a félreértett üzenet, és Rómeó halála, végül pedig szerelméé. A két család szövetségre lép halott gyerekeik kihűlő teteme felett, és a legvégén a bevonulás.
Talán, ezt szeretem az egészben a legjobban. Ez az a pillanat, amikor közvetlen megköszönhetem a közönségnek az odaadó tapsot. Amint egy kicsit lecsillapodott a tömeg, Greg bemutatta a társulat tagjait, a legvégén Billt és engem. Kézen fogva futottunk középre, rajtam még mindig a véres esküvői ruha volt. A szám körbefutott az arcomon, és ezzel nem voltam egyedül. Mellettem Bill önfeledten integetett, és a közönség felé tapsolt, jelezve, hogy ez az ő érdemük is. Greg felkonferálta a nagybátyámat, aki a szokásától eltérően nem üres kézzel, hanem egy mikrofonnal érkezett, és nem a két Lady, hanem közém, és Bill közé furakodott.

-         Merci! – nevetett a mikrofonba, mire a közönség eszeveszetten tapsolni és ujjongani kezdett.  – Köszönjük, hogy újra bizalmat szavaztak nekünk, és két hónap kihagyás után is teltház van! Ez az előadás nem jött volna létre, ha nincs ez az ember! – veregette meg Bill vállát. – Kedves közönségünk, szeretném önöknek bemutatni a Palais de Paris új, és teljes értékű, immár főállású Rómeó Montagueját, Bill Kaulitzot! – konferálta fel Billt, aki előre lépett, és mélyen meghajolt, aztán visszakocogott mellém, s kezet fogott Gérarddal.  Elénekeltünk két ráadás számot, aztán a függöny legördült.

-         Te jó ég! Ez leírhatatlan volt! – lépett be lihegve Bill a füstölgő ajtaján.

-         Mégis mit vártál? Ez a Roméo et Juliette! – néztem rá, majd elnyomtam a cigarettám.  – „Ó, Bill, miért vagy te naív? Dobd el hitet, s ha nem teszed meg, ülj a közönség közé, és te e leszel hülye soha többé”

-         Köszi. – fintorodott el, én pedig hozzásasszéztam, és egy puszit nyomtam a szájára.

-         Siessetek! Tíz perc múlva kezdődik a fogadás! – kukucskált be az ajtón Eleonore, azaz Lady Montague.

*

A fogadás a szokásos bájolgás volt a darab egykori és mostani szereplőivel, támogatókkal, a színház tagjaival, és néhány meghívott vendéggel. Kivételesen a sajtó is engedélyt kapott az itt tartózkodásra, és ahogy beléptünk Billel, egy újságíró le is támadott, szememet alig tudtam nyitva tartani a vakuk folyamatos villanásától.

-         Bill, milyen volt élesben felvenni Rómeó szerepét?

    -     Csodálatos! El sem tudom mondani, milyen érzés, amikor egy másik embert játszol, és több ezer ember mégis magadért szeret. – mosolygott Bill.

    -    Fleury, neked milyen volt az új felállásban szerepelni?

     -     Remek, talán megtarthatjuk Billt. – nevettem, és megszorítottam az említett kezét, aki egy puszit nyomott a homlokomra.

    -    Még mindig csak munkakapcsolatról van szó kettőtök között?

-         Egy kicsit változott a helyzet… - mondta zavartan Bill.

  -  Úgy néz ki, a szereplőváltás nekem is hozott egy Rómeót.  – mondtam magabiztosan, majd megköszöntem az interjút, és az elképedt Billel az oldalamon a többiek felé tartottam.

- Szóval kaptál egy Rómeót, mi? – mosolygott rám hamisan.

-         Remélem, hogy így is marad!