Chapter 5.

Reggel úgy keltem, mint akin átment egy úthenger. Inkább négy úthenger. Az éjszaka borzalmasan aludtam, és minden egyes felriadásom után ugyanaz az álom szökött vissza. Billel és Damiennel állok egy szakadék szélén, mind a fellépő ruháinkban vagyunk, és éppen könyörgöm Billnek, hogy ne tegyen semmit, és hagyja életben Damient. Ennek ellenére ő lelöki a szakadékba, gonoszul nevet, a derekamnál fogva megragad és durván megcsókol. Itt ijedek fel.

Kikecmeregtem a meleg ágyból, és a konyhába csoszogtam. Majd egy jó erős kávé felkelt, és elfeledteti velem ezeket a szörnyű képeket. Szóval már a tudatalattim is tisztában van vele, hogy Bill Kaulitz tönkreteszi az életem. Fogtam a The Who-s bögrém, és a nappaliba vonultam, hogy megnézzem a reggeli híradót. Lestat azonnal az ölembe telepedett, és csendesen figyeltünk a képernyőre, csak néha egy-egy dorombolással jelezte a jelenlétét. Aztán a bulvárhírek lesokkoltak: egy kép Damien-ről és egy ismeretlen nőről, ahogy édes kettesben andalognak Párizs utcáin kézen fogva, nevetgélve. Könny szökött a szemembe, dühösen felpattantam – Lestat nem kis felháborodására - , és meg sem várva a következő hírt, rögtön kikapcsoltam a tv-t. A bögrémet a mosogatóba dobtam, és a fürdőbe vonultam. Minél előbb le szerettem volna mosni magamról a tegnapi rémálmokat, és a reggeli folytatását. A forró víz alatt állva nem is igazán értettem, min háborodtam fel ennyire. Végül is, soha nem volt közöttünk semmi. Mégis úgy éreztem, mintha átvert volna. Keserű sóhajjal hagytam el a fürdőt, és a gardróbomhoz mentem, hogy valami kényelmes ruhában nekiindulhassak a mai próbának Bill Kaulitzcal. Tulajdonképpen már nem is tűnt annyira borzasztónak, tekintve, hogy Damien tökéletesen boldognak tűnik nélkülem. Akkor nekem miért kellene várnom rá? Persze, az Istenért sem vallottam volna be, hogy gyakorlatilag semmi akadálya, hogy Bill legyen Rómeó, tekintve, hogy néhány apró dolog még mindig taszított. Egyszerűen nem éreztem, hogy menni fog. Most minden színészi képességemre szükségem lesz, ha igazán jól akarok szerepelni. Billel valószínűleg fele olyan könnyű sem lesz, mint volt. Itt tényleg játszanom kell majd, nem pedig a zsigeri érzéseimre hagyatkoznom. Végül egy kék melegítőnadrágot vettem fel, hozzá tartozó pulóverrel, és egy fekete toppal. Felkaptam a kedvenc cipőm, és a sporttáskám, hagytam némi macskatápot és vizet Lestatnak, aztán lebattyogtam a garázsba. Éppen öt percet késtem próbáról, sajnos a reggeli dugót én sem tudom kikerülni.

-         Nahát, Fleury, te itt? – mosolygott gúnyosan Greg, mire válaszra sem méltattam, egyszerűen ledobtam a táskám egy sarokba, és elkezdtem bemelegíteni.

-         Oké emberek, szerintem kezdjünk! – tapsolt össze Redha, és ünnepélyesen a terem közepére állt. Általában csak bedózerol a terembe, és szakzsargonokat vakkant, de ugye most be kellett mutatni Billt. Ő a rendező-koreográfus mellett állt, egyszerű szürke melegítőnadrágban és fehér atlétában. Ezt direkt csinálja vajon? Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy férfias, és megállja a helyét? Szép próbálkozás, de továbbra is tartok tőle, hogy nem fog menni neki. Nálam legalábbis nem vetette meg a lábát. – Először is szeretném bemutatni a Palais de Paris új Rómeó Montague-ját; Bill Kaulitzot! – trombitált körbe a terembe Redha, mire mindenki egy emberként tört ki. Tapsoltak és fütyültek, én meg csak álltam megsemmisülve, és lustán tapsot imitáltam két mutatóujjammal.

-         Neked meg mi bajod van? – sasszézott mellém a legjobb barátnőm, Costanze, az egyik Capulet táncos.

-         Mégis mi lenne? Nézz csak rá! Ő nem Rómeó, csak egy gyenge kínai másolat. Ó, bocsánat, japán...

-         Ne legyél már ennyire szigorú hozzá! Adj egy esélyt, talán tényleg olyan jó, mint ahogy azt a nagybátyád mondja.

-         Mi a pálya hölgyeim? – lépett hozzánk Tom, és félig kihúzta mindkettőnk hajából a hajgumit.

-         Eszednél vagy, Capulet? – rivalltam rá, majd nekiálltam újracopfozni a hajam. – Amúgy meg éppen sopánkodom, mekkora határ szerencsétlenség a kékek új üdvöskéje.

-         Hagyd már, szerintem jó fej! – védte meg Tom, mire én olyan szemeket meresztettem rá, mintha éppen azt vallotta volna be, hogy azért olvas női magazinokat, mert homokos. – Most mit nézel így? Tegnap páran beültünk inni egyet a Le Poéte-ba, és ha már amúgy is a bandában van, meghívtuk Billt is. Igazából vicces, és egészen tűrhető fazon. Szerintem neked is le kéne pacsiznod vele! A ti érdeketekben…

-         Soha… - fújtam ki a levegőt, és elfordultam mindkettőjüktől. Mindenki ellenem van?

-         Un jour! – ordította Redha. – A többiek addig csöndben készüljenek a bál jelenetekre.

-         Ne már… - sóhajtottam, és beálltam a helyemre. Ha nem a színpadon próbálunk, akkor csak azzal szemléltetjük, hogy Rómeó és Júlia nem találkoznak a dalban, csak hasonló érzésekről énekelnek, ettől kettejük duettje - az első közös -, hogy távolabb állunk egymástól, és még véletlenül sem nézünk egymásra. Ez menni fog, nem nézni Billre.

Greg és El eljátszották a szokásos csipkelődésüket, ahol Lady Montague a fiát keresi, Benvolionak pedig gőze nincs róla, hol van. Ekkor valaki benyomta a hátam mögött a magnót, és felhangzott az ismerős akkordsor. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz Mr. Tele vagyok tetoválással.

Énekelni kezdett. A hideg futott végig a hátamon, és kis híján elkéstem a saját versszakomat, annyira letaglózott. Hihetetlen volt! Annyira tökéletesen énekelt abban a harminchárom másodpercben, hogy az már nekem fájt. Hát ezt mégsem hagyhatom! Mindent beleadtam a saját szólómba, és ha igazán őszinte akarok lenni, azon voltam, hogy leénekeljem a refrénnél. Nem sikerült. Egyenrangú fél volt, egyszerűen képtelen voltam, csak egy pillanatra is jobb lenni. A legrosszabb pedig az volt, hogy ahogy énekeltünk, és becsuktam a szemem, Veronát láttam. Ne már! Nem lehet tényleg jó… Hála az égnek. Elhallgattam, és hagytam, hogy elmondja Greg és Bill a párbeszédét, én pedig odafutottam a tükörhöz bemelegíteni. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla, hogy ennyire megy neki. Ha nem küzdenék ellene, tökéletesek lehetnénk, de így csak gyenge utánzatai vagyunk annak, amit a közönség elvár. Ezt Redha szóvá is tette, bólogattam, mintha nagyon megfogadnám a tanácsait. Itt még nem kell szerelmesnek lennem, csak el kell mondanom, mennyire szeretnék az lenni. Csak ez most éppenséggel nem ment. Éppen reggel törték össze a szívem, hogy várhatják el tőlem, még, ha profi is vagyok, hogy százszázalékosan teljesítsek, ha egyszer most minden új. Bill, Damien nője, a szörnyű álmok, a barátaim bratyizása Billel, minden ellenem van. Billt persze megdicsérték… Hát hogy ne? A tökéletes Bill Kaulitz! Hogy én mennyire utálom…

De most eljött az én időm. Ha nem csal az internet, Bill nem tud táncolni, és ugye a bálon neki is kell, aminek a világon én örülök a legjobban. Nem állítom, hogy én profi vagyok, bár sokáig balettoztam, az iskolában tanultunk társastáncokat, aztán, amíg az egyetem engedte akrobatikus balettoztam. Szóval nem számítok zöldfülűnek, de azért mégiscsak profikkal vagyok körülvéve, akik nálam sokkal jobbak. Mindenki a helyére állt, és Phillék nekiálltak a szövegüknek. Annyira boldognak tűntek, hogy végre van kivel játszaniuk, és ahogy láttam, egyáltalán nem bánták, hogy Bill az a valaki. Elindult a zene, és ugyanezt láttam a táncosokon is. Elvégre most megcsillant a reménysugár, Billel újra régi fényében ragyoghat a darab! Nem volt kedvem senki lelkesedésébe se belegázolni, és amúgy is imádom a bálos részeket.  Már attól jó kedvem lesz, amikor Tom belém karol, és együtt táncolunk néhány akkordra. Annyira imádom! Teljesen lökött, de ha rólam van szó, beindul a védekező reflex, mintha a bátyám lenne, és meg akarna védeni mindentől, ami engem ér. Ez jól esik, bár nem vagyok egy elveszett teremtés. Mintha tényleg ő lenne Tybalt, én pedig Júlia, csak éppen szerelem nincs a dologban.

Bill… Nem volt rossz ebben sem. Egyáltalán nem. Tényleg bot lába van, de nem is kell igazából semmit csinálnia ütemre, csak össze-vissza cirkál a táncolók között, Gregék meg jókat röhögnek rajta. Nekem kicsit több dolgom van, de mivel erre koncentráltam, még az is ment, amikor a másodperc tört részéig vele „táncolok”. Észre sem vettem, hogy ő az, mire leesett, addigra pedig már el is hallgatott a zene, hogy egy új indulhasson. A dal, ahol első látásra egymásba szeretünk. Vagyis, Rómeó Júliába, ahogy meglátja, aztán persze a lány is belé, némi hatásszünettel. Annyira a zene hatása alatt voltam, és annyira lekötött, hogy végre nem a magnónak énekelek, vagy éppen senkinek, hogy örömmel játszottam. Nem számított, hogy Bill az. Persze, jobban örültem volna Adrien Brodynak, vagy az áruló Damiennek, de jelen pillanatban magával húzott a varázslat, amit minden egyes próbával átél az egész társulat. Azt hiszem, ezt hívják Veronának. Illendően tartottam a távolságot, és ahogy Bill a közelembe került, menekültem volna, de kénytelen voltam játszani. Azt hiszem, egész jól ment, és rajtam kívül senki sem vette észre, hogy undorodom tőle. Talán csak ő. Ő biztosan. Ahogy a szemembe nézett, én az övében vágyat láttam, ahogy az egy tisztességes Rómeóhoz illik, az enyémben viszont csak az űzött vad tekintete látszott, és hogy minél előbb szabadulni szeretnék innen. Ebben a pillanatban ő is feladta, bár tökéletesen játszott, a továbbiakban akkora csalódottságot olvastam le róla, hogy egy kicsit meg is sajnáltam. Aztán jött a számomra legnehezebb rész, a csók. Egyre közeledett a vége, és én annyira azzal voltam elfoglalva, hogy minden sínen menjen, hogy eszembe se jutott, hogy meg kell csókolnom. Oké, rendben, ez egy színpadi csók, de mégis annyira féltem tőle, mintha legalábbis az első csókom kapnám, és egyáltalán nem attól az embertől, akitől szerettem volna. Eszembe jutott, amikor Damien csókolt meg először. Jelét sem adta annak, hogy csak játszott. Emlékszem, mennyire féltem ettől a résztől, amikor tudatosult bennem, hogy meg fog történni, ráadásul nem is egyszer. Amikor először fölém hajolt, és egyre közeledett, úgy éreztem, valódi érzelmek vannak azokban a gyönyörű barna szemekben. Úgy csókolt, mintha sosem akarná, hogy vége legyen. És ezt akarom én eljátszani Billel? Lehetelten, még maga Meryl Streep is képtelen ekkora színészi játékra. Erre én még nem vagyok felkészülve. Az agyam rekordidő alatt próbált kifogásokat gyártani, hogy ne kelljen megtennem, mégsem a legkecsesebb módját választottam végül;ahogy Bill néhány centire volt tőlem, úgy tettem, mintha hatalmasat tüsszentetem volna.

-         Bocsi, csak belement valami az orromba! – hajoltam el gyorsan, és szipogni kezdtem, aztán a biztonság kedvéért még egy tüsszt kikényszerítettem magamból, és a táskámhoz futottam zsebkendőért.

-         Rendben, első szünet! – kiabálta Redha, és felénk fordult. –Annyira nem volt rossz, de kicsit több szerelmet kérek Rómeótól és Júliától! A következőben erre gyúrunk. A táncosok gyakorolják a Les rouis de monde-t és a C’est pas ma Faut Tommal, és a többiekkel, én addig kicsit különfoglalkozást tartok Fleuryékkel. Szóval, 10 perc múlva találkozunk, és senki kezében nem akarok cukros üdítőt látni!