Chapter 6.

Halihóó! Rá kell szoknom, hogy egy kis bevezetést írjak. Újabban megszállt az ihlet, és nyílván Lana Del Rey számai, de ennek örömére 4 napon belül ez a harmadik rész, amit felteszek. Ez boldoggá tesz, és az is, ha végre érkezik néhány komment.
Csók, adieu, Amelia

-         Fleury, egyetlenem! Csak egy kicsit csinálj úgy, mintha tényleg szerelmes lennél ebbe a fiúba! – fordult felém Redha.

-         Szerintem azért annyira rossz nem volt… Sajnálom, hogy a végén nem akartam beletüsszenteni a fejébe, legközelebb, ha ez kell, megteszem. – vontam vállat, és kortyoltam egyet a vizemből.

-         Én ezt értem, drága, és semmi baj nem volta játékoddal. De hol a Fleur Presgurvic-féle tűz? Semmit nem áttam abból, amiért téged a közönséged szeret! Azt akarom, hogy amikor újra indulnak az előadások, ugyanaz legyél!

-         Redha, talán később menni fog, nekem is fura még egy kicsit a helyzet. Ahogy bizonyára Fleurnek is. – okoskodott bele Kaulitz.

-         Köszi Bill, bíztató a talánod. Nekem menni fog, neked talán!  - mosolyogtam rá gúnyosan, mire ő megrökönyödve nézett.

-         Rendben, azt hiszem megvan a probléma forrása. Házi feladat, mind a kettőtöknek! – nézett szigorúan Redha, mire én felsóhajtottam, Bill meg figyelt, mint a jó gyerekek.  – Közös program, csak ti ketten.

-         Hogy mi? – futott ki a vér az arcomból. – Most ugye csak viccelsz, Red!

-         Eszem ágában sincs. – vont vállat. – Muszáj valahogy kicsit jobban összeszoknotok. Menjetek enni, vagy vidámparkba. Nem érdekel. Én csak egy tökéletes párost akarok látni. Kaptok 3 próbát, ha addig nem sikerül, nagyon dühös leszek, és Fleury, te pontosan tudod, mit jelent ez! – nézett rám jelentőségteljesen egyetlen, drága rendezőnk, és én pontosan tudtam, mire gondol. Az első ilyen élményem akkor volt, amikor még csak néző voltam, és éppen újrakezdték a próbákat. Valahogy Damien és Cécilia nem volt régi. Már nem tudtak úgy együtt működni, ahogy régen. Redha nekik is ultimátumot adott, és amikor kiderült, hogy Damiennek ég egy szalajtott táncossal is jobban megy a flörtölés, elszakadt a cérna. Én még életemben nem láttam ennyire idegesnek valakit. Redha tajtékzott, mindenki más pedig állt megsemmisülve. Én ki akartam somfordálni, de az a rengeteg harag megbénított. Céciliáék akkora fejmosást kaptak, hogy attól a próbától kezdve a sajtó is azon csámcsogott, hogy nem-e álltak össze, olyan jól megy nekik a színpadon. Én ezt nem szerettem volna, nem lehetek ennyire rossz, hogy le kelljen ordítani a hajam…

-         Rendben. Megcsináljuk. – sóhajtottam szívszorítóan, és Billre néztem. – Mit gondolsz, menni fog?

-         Azon leszek. – bólintott elszántan, és őszintén reméltem, hogy ezt a gyakorlatba is át tudja ültetni.

-         Remek! Akkor talán vegyünk át néhány prózai részt! – csapta össze a tenyerét Redha, és folytatódott a próba.

Este holtfáradtan értem haza, és egyszerűen csak arra vágytam, hogy lefekhessek a kanapéra, valami vacsorával. Gyorsan összeütöttem egy salátát, és a távirányító társaságában letelepedtem a tv elé.

-         Hiába nézel így, nincs falat! – mondtam Lestatnak, aki a lábamnál somfordált, és szívszaggató nézéssel próbált kiimádkozni belőlem némi csirkehúst.  -  Lestat, felesleges… Amúgy sem bírja a gyomrod a fűszereket! – hirtelen megszólalt a telefon, ez vetett véget a macskámmal való társalgásnak. – Halló, itt Fleur Presgurvic!

-         Halló, Fleur! Én vagyok az, Bill. Bill Kaulitz. – mintha ismernék más Billt, akinek ennyire jellegzetes hangja van…

-         Mit szeretnél? Még nem feküdtem le, kicsit korai a jó éjszaka kívánása. Vagy máris nem bírod nélkülem? – bevallom, kicsit bunkó voltam, de nem tehetek róla, zsigerből jön.

-         Igazából csak szeretnélek megkérdezni, hogy mikor érsz rá a feladatunkra. – elment a füle mellett a piszkálódásom. Ez tetszik, nem adja fel.

-         Nos, holnap nincs próbánk, talán el is mehetnénk valahova.

-         Az remek lenne. – ez mosolyog?

-         Akkor találkozzunk 11-kor az Eiffel toronynál, a nyugati oldalon.

-         Rendben!

-         Oké, akkor holnap. Adieu. – meg sem vártam a választ, rögtön bontottam a vonalat. Már itthon sem hagy békén? De legalább nem valami hülyeséggel keres. Nekem ki is ment a fejemből a Redha által beiktatott randiözön legalább ő gondolkodik kettőnk helyett is. – Na jó, legyen neked gyereknap! – sóhajtottam, mikor visszaültem a kanapéra, és az utolsó húsdarabot Lestat felé tartottam, aki az ujjamat meg sem harapva ügyesen eltűntette.

Fogalmam sem volt, mit kezdjek Billel. Most üljünk be valahova? Vagy legyek jó kislány, és vezessen körbe a városban? Hát honnan tudjam, mennyit tud, és mennyit nem… Aztán rájöttem, hogy ez azért mégiscsak az ő dolga, ő a férfi. Vagy mi. Elnyúltam a kanapén, hasamon a most már elégedetten doromboló macskával, és újra a tv-re koncentráltam.

Másnap reggel ugyanabban a pózban keltem, ahogy tegnap elaludtam. Ha a ’70-es években lennénk, a hatás kedvéért bejátszana gondolom a hangyaháború a tv-n, de az feketén bámult rám. Szóval tegnap még volt annyi eszem, hogy beállítottam, hogy kapcsoljon ki. Lestat meg sem akart mozdulni, úgyhogy egyszerűen letettem, és első utam a fürdőbe vezetett. Fél tíz még van időm elkészülni. Amúgy sem számítok nagy műsorra, kétlem, hogy kiöltözöm a nagy Bill Kaulitznak.  Úgy döntöttem, engedek magamnak egy fürdőt a zuhany helyett, és amíg a víz folyt, megetettem a macskát. Jóleső borzongás futott át rajtam, ahogy beültem a forró vízbe. Vajon milyen lesz Bill? Ha tegnap jól láttam, és mivel nem vagyok vak, nyilván jól láttam, ő örül ennek a kis házinak. De miért? Lehet, hogy mazochista. Elvégre egész próbán azon voltam, hogy leszóljam, megfúrjam. Nem értem, akkor miért ennyire lelkes. Vagy csak Redhának és Gérardéknak akar bizonyítani, hogy ő az igazi? Ezt kétlem. Ő még nem Rómeó. De magamnak halkan megsúgom, hogy jó úton jár felé. Jesszusom, amikor először megláttam, nem akartam elhinni, hogy ezt a rakás szerencsétlenséget akarja Gérard. Milkalila fogalmam sem volt, honnan kukázhatta, bár, ha jó mélyen keresek az agyamban, eszembe jut, hogy említette, hogy hozzá jár dalolászni. Ez nem jelenti azt, hogy ide kell hurcolnia, és Rómeót csinálnia belőle… Ahogy a mondás tartja, szarból nem lehet várat építeni. Csakhogy, mint kiderült, Bill nem szar.

Teljesen kiáztak az ujjaim, mire a memoárom végére értem fejben, kiszálltam, és a konyhába mentem valamit enni. Néhány bundáskenyeret gyártottam, és eggyel a kezemben a gardróbba vonultam összeválogatni a mai fellépő ruhám.  Egy halál egyszerű fehér inget, s egy farmert vettem fel, de a biztonság kedvéért egy magas sarkúval dobtam fel, hátha Bill kiöltözött. Nagyon ciki lenne, ha túlságosan elütnénk. Mire felöltöztem, és mindennel kész voltam, még mindig túl korán volt ahhoz, hogy elinduljak, így rácsörögtem Costanzara.

-         Helló, édes!  - hallottam a vonal túlsó végén a barátságosan csilingelő hangot.

-         Semmi különös, éppen arra várok, hogy végre elteljen vagy tíz perc, és elindulhassak felszedni Billt az Eiffel toronynál.

-         Milyen Billt?

-         A mi szemünk új fényét… - forgattam a szemeim. – Mégis milyen Billt, hány Billt ismersz?

-         Mégis minek veszed fel? Meg akarod ölni a torony lábánál? Vagy egy elhagyatott sikátorban?

-         Jesszus, ne örülj ennyire, hogy haverkodunk…

-         Önszántadból? – hallottam a hangján, hogy erősen kételkedik ebben.

-         Persze, hogy nem! – méltatlankodtam. – Mégis mit gondolsz rólam, hogy csak úgy leállnék, holmi jött-ment Bill Kaulitzal? Jézusom, dehogy… Redha utasítása.

-         Szóval ultimátumot kaptatok. Ennyire nem győztétek meg?

-         Isten a tanúm, hogy én mindent megpróbáltam, tényleg!

-         Aha, gondolom. – sóhajtott Costanza.

-         Igenis így volt! Én sem akarom, hogy vége legyen a darabanak, és ha ez kell hozzá, akkor pajtiznom kell Kaulitzal…

-         Főleg a csóknál koncentráltál, igaz? – kérdezte. Ismert annyira, hogy az előbbi kirohanásom csak színjáték volt, vagyis félig. Nem akartam, hogy vége legyen a Rómeó és Júliának, csak éppen semmi kedvem nem volt Bill Rómeóvá avanzsálásához asszisztálni.

-         Gondolod, hogy mindjárt az első próbán önszántamból megcsókolom, mi? Azért nem egy Adrien Brody…

-         Szóval hova mentek? – váltott témát Costanza.

-         Fogalmam sincs, ez már legyen az ő dolga. Annyira csak ismeri már a várost, hogy valami normális helyre vigyen.

-         Be vagy szarva Redhától, igaz? Csak ezért mész el vele.

-         Nehogy megsajnáld már, szerencsétlen kétballábast…

-         Jaj, hagyd már, majd belejön! – korholt meg Costanza. – Különben is! Nem tudom miért vagy vele ilyen ellenséges, hiszen szerelmespárt kell játszanotok!

-         Nem tudom… Egyszerűen egy nagyképű seggfejnek tartom. Nem is értem, mit esznek rajta az emberek.

-         Talán, hogy jól néz ki, kedves, és közvetlen?

-         Mindjárt Elvis reinkarnációja, nem?

-         Ugye tudod, hogy nagyon gonosz vagy…

-         Tudom, és így szeretnek.  – mosolyogtam a telefonba. – Jól van, bébi! Elindulok, felszedem Teréz anyát, és ki tudja, talán nem rúgom bokán egyszer sem…

-         Kérlek, ne add teljesen magad, és csak egy kicsit próbálj nyitni felé!

-         Rendben. Megígérem. Este elmesélem, mi volt! Csók!

-         Adieu, egyetlenem. – egyszerre tettük le a telefont. Kicsit elhúzódott, aminek az lett a vége, hogy majdnem tíz percet késtem a találkáról…