Chapter 4.

• Mit gondolsz, menni fog? – kérdezte Bill Tomtól.
• Hagyd már ezt! – vágta dühösen a mosdókagyló szélére fogkeféjét Tom. – Szerinted azért hívott fel maga Gérard Presgurvic mert matinét terveznek holnap délutánra, és te leszel a fő attrakció?  
•   Csak nézz rám! Én nem vagyok Rómeó! – lökte el magát az ajtófélfától Bill, és a tükörbe      meredt.
• Oké, elismerem, nem vagy egy Di Caprio, de ha nem te lennél Rómeó nem hívtak volna! Ez életed nagy lehetősége, és az utolsó pillanatban akarsz megfutamodni?
• Táncolnom is kell majd…
• És?
•  Nem ugrálhatok csak úgy kényem-kedvem szerint, ahogy én akarok, ezek koreográfiák, Tom!
•  Ugyan már! Nem hiszem, hogy keringőznöd, és piruettezned kell, éppenséggel Damien Sargue sem a tánctudásáról volt híres.
• Köszi szépen, hogy felhoztad! A hangja viszont, mint az aranypor, mindenre tapad, és varázslatossá tesz mindent, ami él és mozog! Én maximum egy gyenge érc utánzata vagyok. – sóhajtott az ifjabbik Kaulitz.
• Jesszus, te tényleg totálisan becsavarodtál! Más egyéb kifogás, hogy ne kelljen részt vállalnod a világ egyik legjobb musicalében? – nézett idegesen Tom az öccsére.
• Fleur.
• Mi van vele?
• Azt hiszem, nem kedvel.
• Még életetekben nem is találkoztatok. Hogy tudna utálni?
• Hallottam a telefonba. Ott volt Gérarddal. Nem volt éppen rózsás kedvében, amiért a nagybátyja engem kért fel. Igazából kifejezetten bunkó megjegyzéseket tett.
• És? Mit foglalkozol vele? Csak munkatársak lesztek, az életben nem kell nyáladzanotok egymással. Bár, én szívesen megtenném… - révedt el Tom szeme. – Ó, az a csaj, Istenem. Bárcsak egyszer elgyakorolhatnám vele a nászéjszakát, itthon, édes kettesben, ügyesen takaró lepedők nélkül…
• Te nem vagy komplett. Üdv újra Tom Kaulitz, Mr. Megdugok mindenkit, aki él és mozog a galaxisban. – forgatta szemeit Bill, de Tom leintette.
• Nem érted! Ő nem csak egy futó kaland az ember életében. Ha egyszer ott van, ott is marad! Nála talán csak Angelina Jolie tökéletesebb, de lássuk be, Brad örökre elmarta a kezeimből.
• Úgy érted, Fleur Presgurviccal el tudnád képzelni az életed egy szakaszát? – hitetlenkedett Bill.
• Persze, miért is ne? Álompár lehetnénk. Két tökéletes, híres ember, akik együtt vannak, és remekül mutatnak egymás mellett. Csak gondolj bele, milyen tökéletes gyerekeink lennének! – mondta Tom, majd elindult a szobája felé. – Ne szarj! És szerezd meg nekem Fleur számát! – kiabálta vissza a folyosó végéről, mire Bill egy jól irányzott rúgással dühösen becsapta az ajtót.

Hogy is ne lehetne Fleurrel hosszú távon tervezni?  Az a nő tényleg tökéletes. Eszébe jutott az első előadás, amire elmentek. A menedzserük parancsa volt, négyüknek semmi kedve sem volt csokornyakkendőbe vágni magukat, és elmenni egy musicalre. Ez nem az ő műfajuk, nincs is rajta mit szépíteni. Aztán elkezdődött az előadás. Azon az estén debütált Fleur Presgurvic. Csodálatosan beleillett a környezetbe, mintha oda született volna. Úgy egészítették ki egymást Damiennel, mint zsák a foltját, és ha ezek a képsorok leperegnek Bill előtt, milkalila gőze sem volt róla, hogyan tudná ezt ő ugyanígy megtenni. Damien és Fleur abban a két órában tényleg szerelmesek voltak, tényleg ők voltak Rómeó és Júlia, a két rakoncátlan, a halálhoz túlságosan is fiatal szerelmes, akik eddig elnyomott szexualitásukat felszínre hozva a másik segítségével, oltári nagy baromságot csinálnak. Ez a két ember gyakorlatilag egymás drogjai. Egymás nélkül nem tudnak élni, és mivel a XV. századi Itália még csak nem is sejtette az elvonó fogalmát, egyenes arányosság volt, hogy ezek ketten meghalnak. Két szerencsétlen narkós, akik nem tudnak mit kezdeni anyag nélkül. Mégis a színpadon olyan volt, mintha ez a légből kapott diákszerelem lenne a világ legnagyobbika. Az a két ember olyan bájt és tökéletességet kölcsönzött a karaktereknek, hogy Shakespeare is sírva fakadt volna, ha ezt látja. Persze a többiek főleg azt látták, hogy szemtelenül lengén öltözöttek a táncoslányok, és Júliát ők is vinnék egy körre. Bill azt látta, hogy a színpadon egy igazi Verona van, igazi emberekkel, igazi érzésekkel, gondokkal. Megjelentek előtte a város mindennapjai, a két család zsörtölődése, és természetesen a szerelem. 

Utoljára akkor érzett ilyet, amikor halálosan rajongott Nenáért. De hogy felnőtt emberként is így magával ragadja valaki, de inkább valami, a hisztérikus ragaszkodás, és a birtoklási vágy hogy Fleur az övé legyen. 

*

• Szóljon, ha kezdhetjük, Monseur Kaulitz! - intett Bill felé a nagybátyám. Egy kisebb próbaterem lett végül a meghallgatás színhelye. A nagybátyámmal, Redhával, Gérarddal, és a csonka világ királyaival egy hosszú asztal mögött ültünk. Én próbáltam a lehető legszenvedőbb arcomat magamra varázsolni, és halálosan unottan lóbáltam a lábam és firkáltam az előttem lévő papírra. Bill a terem közepén állt, meglepően emberi külsővel. Egyetlen piercing és smink nélkül állt feszengve. Egy fehér inget és egy egyszerű fekete nadrágot viselt, nyílván a meghallgatás miatt vágta magát ekkora díszbe. Ha nem utálnám, azt mondanám, kifejezettem jól nézett ki ebben a szerelésben, és ahogy az utóbbi időben felszedett izmai kirajzolódtak a ruha könnyű anyagán át... Jézus! Billt stírölöm. 
• Azt hiszem, mehet. - mondta Bill halkan. Ilyenkor a mikrofonba kell beszélni, öreg... 
• Greg! Kérhetnénk egy kis zenei aláfestést? - fordult Redha az említett felé, mire az a zongorához battyogott, bíztatóan bólintott Billnek, és leütötte a "J'ai Peur" első akkordjait. Nem hittem a fülemnek. Bill tökéletes volt. Mind a három és fél perc alatt azon imádkoztam, hogy végre egyszer csússzon el, és énekeljen félre, vagy csak egy kicsit essen ki a ritmusból, de semmi ilyesmi nem történt. Éppen ellenkezőleg! Minden a legnagyobb rendben ment, és akármennyire szerettem volna az ellenkezőjét, Bill a lehető legjobb választásnak bizonyult. - Köszönjük! Pár percet várnál odakinn, amíg mi egy kicsit diskurálunk? - mosolygott a rendező Billre, mire az biccentett, és remegő térdekkel kiment.
• Na mit mondtam? Tökéletes! - mosolygott elégedetten Gérard. Ilyenkor meg tudnám fujtani. Egy dolog, hogy két hétig, mint egy fogyatékosnak, egyedül kellett játszanom Júliát, de hogy most idehozza ezt a ripacsot, és elvárja, hogy tapsikoljak örömömben, hogy vele játsszak, az már sok.
• Azt hiszem megegyezhetünk benne, hogy tényleg profi! - helyeselt a nagybátyám druszája, így az állás 2:0, Bill javára. 
• Ő Rómeó, ennyi. - dőlt hátra a székében Phil. Ezzel elvesztettem még egy cinkost. Kétségbeesett birkaszemekkel fordultam Greg felé.
• Mindent jól csinált. Egy tized másodpercet sem késett, intonált a zongorához. Kétség kívül az egyik legjobb énekes, akivel eddig dolgunk volt. - Greg is elveszett. Mind beették ennek a bájgúnárnak a hiteles "beszartam, de megmutatom, hogy mindent tudok, csak figyeljetek!" megjelenését. 
• Fleury? - fordult felém Gérard.
• Megteszi. - vontam vállat, mire Gérard a szemeit forgatta, és mivel éreztem, hogy vita lesz belőle, inkább nem fűztem hozzá semmit a mondandómhoz.
• Greg, menj már ki Billért, légyszíves! Azt hiszem, nem ártana neki is szólni, a holnapi próbáról! - mosolygott Phil, mire Greg felpattant, és egy diszkrét ordítással kiszólt Billnek. Ő még mindig ideges volt, és szívem szerint be is etettem volna, hogy sajnáljuk,      de a szerep mégsem az övé, de nem tettem meg, mielőtt még a többiek keresztre feszítenek. 
• Bill, üdvözöllek a csapatban! Tárta szét a karjait Redha, aztán szépen lassan mindenki csatlakozott az örvendezéshez, hogy van egy új Rómeónk. 

Tőlem csak egy halvány "Gratulálok" telt, és a lehető leggyorsabban iszkoltam kifelé a teremből. Hangos fékcsikorgatás jelezte, hogy kihajtottam a parkolóból, és szinte repültem haza a kis SMART-tal. Otthon mindent a földre dobáltam az előszobában. Első utam a konyhába vezetett, hogy enni adja Lestatnak, de nekem nem volt étvágyam. A fürdőbe vágtáztam, és megengedtem a fürdővizet. Telenyomtam habfürdővel és fürdősóval, aztán tuti ami tuti, gyújtottam egy nyugtató gyertyát is. Hatalma sóhajjal ereszkedtem a vízbe, ahol továbbra is a ma délutánon, és ennek következményein kattogott az agyam. Hogy jön ez a nyikhaj ahhoz, hogy csak így átvegye Damien szerepét? Ki ő mégis? A német Scooby-csapatban biztos ő volt az ász, és a tinilányok egy emberként kapták le a melltartójukat, ha meglátták, de ez a való világ. Ez munka, nem holmi ficánkolás a színpadon, néhány túltengő tesztoszteronos árja előtt... És, ha Damien vissza akar jönni? Mi van, ha Bill megveti itt a lábát, és nem engedik vissza Damient? Ebbe bele sem merek gondolni. Damien... Mindig is különleges helyen volt a szívemben. Mit rizsázok magamnak; belezúgtam. Tudom, ez nagyon ciki ennyi idős fejjel, és pont a társadba, de nem tehettem róla. Már akkor oda voltam ért, amikor még csak a jelmezeiket terveztem. Amikor először vettem róla méretet, tudtam, hogy köztünk valami egészen különleges kapocs van. Ahogy a keze végigsimított az enyémen, amikor leengedte, mintha parazsat szórtak volna a karomra. Aztán megkaptam a szerepet. Úgy működtünk együtt, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Mint az öntőforma, és a tökéletesen beleillő gyurmadarab. Tudtam, én mit érzek iránta, de azt sosem tudtam eldönteni, hogy ő hogy áll hozzám. Egyszer úgy viselkedett, mintha a kishúga lennék, akit óvni kell, egyszer meg telerakott minden mozdulatot és mondatot kétértelmű kifejezésekkel, amiket Nostradamus sem fejtene meg. Igazából, ezekkel nem is foglalkoztam. Ha ő nem kezdeményez, én minek égessem le magam? Csak a darab rovására ment volna. És most jön Bill "túltetovált" Kaulitz, hogy mindent tönkre tegyen. Most már esélyem sincs megtudni, hogy Damien hogy viszonyul hozzám. Olyan elemi erővel utáltam ezt az embert, hogy az még engem is megrémisztett. Elvette tőlem Damient, és az esélyt, hogy szerelmes kamaszként vihogjak egy kávézó teraszán, kéz a kézben egy félspanyol baritonnal. Elvette tőlem a boldogságom. 

*

• Na? Hogy ment? - rontott rá a bátyja Billre, mikor az belépett a bejrati ajtón. Tomot a másik két jómadár követte, akik ugyanolyan várakozásteljesen néztek rá. Ő csak sóhajtott, és a szobába vonult, becsapva maga után az ajtót. 
• Bill! Minden rendben? - nyitott be csendesen Gustav az ajtón, és egy gondterhelt pillantást vetett az ágyon hanyatt heverő barátjára.
• Utál. - mondta Bill.
• Ki? - nézett értetlenül rá Georg, és mind a hárman a sarokkanapéra telepedtek. 
• Fleur. Egyszerűen zsigerből gyűlöl. - könyökölt fel hirtelen Bill, és a szavak ömleni kezdtek belőle. - Énekeltem, mindent beleadtam, d semmi. Mintha meg se hallotta volna! Azt hittem, ha majd minden tökéletes lesz, és nem hibázom, akkor majd megenyhül, és a kezdeti ellenszenve is elszáll, de nem! Csak még erősebb lett. Úgy nézett rám végig, mint egy kibelezett békára. Unottan firkált a füzetébe, és nem is érdekelte, hogy mit csinálok...
• Na és? Színészkedni tud, a darab menni fog, csak éppen a valóságban nem lesztek öribarik. - vont vállat Tom, és beleharapott a szendvicsébe, amit azóta szorongatott, mióta öccse hazaért. 
• Ez nem ilyen egyszerű... Ha nincs meg köztünk az összhang, fújhatjuk az egészet... - sóhajtott Bill.
• Talán, csak hiányzik neki Damien, és fél, hogy a helyébe lépsz. Ez neki is új lesz, egy kicsit őt is megérthetnéd! - vágott közbe Gustav. - Na jó, tudod mit? Mi most szépen itt hagyunk, te pedig kialszod magad, és holnap tiszta lappal indítasz a próbán! - pattant fel, és kivezényelte a többieket a szobából. 

Amikor Georg halkan betette maga mögött az ajtót, Bill sóhajtott, és a párnájába fúrta az arcát. Csak Fleur megvető tekintetét látta maga előtt. Hogy lehet, hogy ennyire utálja őt? Nem is ismeri... Pedig ő már mindent eltervezett. Fleur első látásra belészeret, ahogy ő annak idején, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. És ha Gustavnak igaza van. Mi van, ha tényleg hiányzik neki Damien? Ha nem csak színészkedés volt, amit a színpadon csináltak, és a lány tényleg szerelmes az ex-Rómeóba. Hirtelen olyan elemi erővel tört fel benne a féltékenység és az ellenszenv Damien irányába, hogy ő is meglepődött. Világos volt számára, hogy Damien az oka annak, hogy Fleur megveti. Elvette tőle a boldogságát.