Chapter 7.

Egy újabb bejegyzés, a héten a második. Lassan már úgy érzem, túlszárnyalom magam. :-) Bár, még mindig nincs egy fia komment, és egyéb cukiság, nem adom fel, most nagyon belejöttem, és a pozitív energiáim az olvasókat is vonzani fogják, érzem. :-) 
Ui.: Öszinte elnézést kérek a francia tudásomért,  de mentségemre szolgáljon, hogy a google fordító segített.

xx, Amelia

-         Sajnálom, Kaulitz! Telefonáltam… - kocogtattam meg a vállát, mire felém fordult. Hát… Ő sem esett túlzásokba, egy fekete farmer, egy lila kockás flaneling és egy lila baseball sapka volt rajta.

-         Talán hitelesebben hatna, ha a nevemen szólítanál…

-         Nem Kaulitznak hívnak? Esetleg Smith, vagy te vagy Max Payne? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

-         Azt hiszem, kezdetnek a Bill is megteszi. – forgatta a szemeit, és láttam rajta, hogy kicsit sérti a dolog.

-         Rendben, akkor Bill. – fújtam ki a levegőt, és színpadiasan a jobbomat nyújtottam felé. – Hívj Fleurynek, ahogy mindenki. A Fleur olyan hivatalos… És, mintha egy orchideát becézgetnél.

-         Nem szereted az orchideát? – fogatta el a kezem Bill, és felvette a csipkelődés fonalát. Újabb pont fejben Kaulitz. Akarom mondani, Bill. Ha így folytatja, még nem fogom utálni.

-         A bazsarózsa a kedvencem, aztán a kála. Ezek mindig vannak otthon.

-         Értem. – bólintott Bill.

-         És, hova megyünk? – kérdeztem, és kezem kihúztam az övéből. Csak most tűnt fel, hogy még mindig fogjuk egymás kezét. Zavartan néztem fel rá, ő pedig úgy viszonozta, hogy fogalmam se volt, mi játszódik le benne.

-         Arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk, megmászhatnánk a tornyot. – köszörülte meg a torkát Bill. – Tudom, hogy te már biztos ezerszer voltál, de én még soha…

-         Tessék? De hát nyílván koncerteztetek itt, vagy nem?

-         Igen, de erre soha nem volt idő valahogy.

-         Hát akkor ezt sürgősen pótolnunk kell! Na gyere, majd én elveszem a szüzességed! – csippentettem játékosan a tenyerembe az állát, mire ő szégyenlősen elmosolyodott.

Beálltunk a sorba, és amíg meg nem vettük a jegyeket, egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ez így nem lesz jó. Bár én azzal voltam elfoglalva, hogy Bill, aki már Isten tudja, mióta itt él, és előtte is volt már Párizsban, még soha nem mászta meg az Eiffel tornyot. Ez minden turista első dolga. Ez olyan, mint a Szabadság szobor New York-nak. Bár, ha szőrszálhasogató akarok lenni, akkor nekünk is van egy Szabadság szobrunk, igaz sokkal kisebb, de ha egyszer mi adtuk az amerikaiaknak, a mintát csak kitették.

-         Egy kicsit mesélj magadról! – fordultam felé, és próbáltam úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy vele csevegek.

-         Mit szeretnél tudni? – nézett rám kíváncsian. Nyílván meglepte, hogy ilyen nyílt vagyok.

-         Nem is tudom… Mi a legkínosabb élményed?

-         Muszáj ezzel kezdeni? – nevette el magát.

-         Ugyan már, Montague. Ha jól akarunk együtt játszani, akkor sok mindent tudnom kell rólad… Bizonyos fokú bizalomra szükségünk lesz. – néztem rá.

-         Hát jó. – sóhajtott. – 14 éves voltam…

-         Ez komoly? Miért mennyi vagy most? – vágtam közbe.

-         Huszonhat.

-         Hogy lehet, hogy két évvel öregebb vagy, és még mindig kölyök képed van, nekem meg alvómaszk kell, hogy ne legyenek karikásak a szemeim… - csóváltam a fejem, mire újra elmosolyodott. Tetszik a mosolya, olyan ártatlan, és őszinte. – Bocs, beléd fojtottam. Csak azt hittem, kicsit frissebb lesz. Szóval?

-         Szóval; 14 éves voltam, - itt jelentőségteljesen rám nézett, és hatásszünetet tartott, htha megint közbevágok. Időközben beálltunk a liftbe, ami elindult, egyenesen a torony tetejére. – amikor elhívtam végre az akkori nagy szerelmem. Rémesen izgultam, tekintve, hogy különcnek számítottam, ő pedig az iskola egyik menő lányának. Álmodni sem mertem arról, hogy eljö velem randizni, de igent mondott. Moziba mentünk. Minden nagyon szépen alakult, elmentem érte, amíg a mozihoz értem, jót beszélgettünk, aztán amikor a pénztárnál álltunk, észrevettem, hogy nincs nálam a tárcám. Halál ciki volt, de annyira be voltam sózva a készülődésnél, hogy teljesen kiment a fejemből. Pedig még a jövő havi zsebpénzem is kikönyörögtem, hogy bármit kérhessen. Hát ezt azért nehéz szépen megfogalmazva közölnöd… Szóval az utolsó csepp méltóságommal bevallottam, hogy nagyon be voltam tojva az este miatt, ezért hagytam otthon. Ő csak mosolygott, és végül is állta a mozit. Végül hagyta, hogy visszahívjam, de nem lett közöttünk semmi komoly.

-         Te tényleg hagytad, hogy szerencsétlen csaj fizessen? – nevettem el magam, a lift pedig éppen akkor állt meg a második szinten, ami után már a tető jön.

-         Mégis mit tehettem volna? Nem volt nálam egy figying sem… - mosolyodott el szégyenlősen Bill. – Most pedig te jössz!

-         Hát jó. – bólintottam, éppen, amikor megállt a lift. Kiléptünk, és a korlátnál kerestünk helyet magamnak. Egy ideig csak figyeltem az elém táruló látványt, és láttam, hogy Billt is leköti. – Ha valamit nem ismersz fel, csak szólj!

-         Rendben, de nem úszod meg, halljam a Presgurvic-féle ciki sztorit! – kacsintott Bill.

-         Hat éves voltam, amikor az unokatestvérem ballagására mentünk. Az ebéd finom volt utána, aztán, amikor hazajöttünk, annyira megszerettem az egyik kiscicájukat, hogy semmi áron nem akartam otthagyni. Hatalmas hisztit vágtam le, de végül a macska maradt. Azóta a családban minden egyes alkalommal előhozzák ezt a sztorit, és mindenki, ha valamit akar tőlem, cicceg, hogy ráfigyeljek.

-         Ez nem is igazi! A családon belüli nem érvényes, azzal én is tele vagyok. – csóválta a fejét Bill. – Gyerünk, lepj meg valami igazán ütőssel!

-         Ne már, az már kettő! – nevettem el magam, de belekezdtem a következőbe. – Akkor történt, amikor még csak a ruhákat terveztem az R&J-nek. Az első olyan ruhapróba volt, amikor a szereplőkre igazítottuk a ruhákat. Én, jó tervezőhöz híven ott akartam lenni, hogy a lehető legkevesebbet kelljen a varrónőkre bíznom. Éppen Tom ruháját próbáltuk, amikor Gérard értem kiáltott, és véletlenül beleállítottam Tom hátsójába egy gombostűt. Hatalmasat ordított, és vagy két hétig a közelembe is alig akart jönni, ha tűt látott a kezembe. Nagyon ciki volt, akkor találkoztam velük személyesen, és számomra hatalmas ikonoknak számítottak. Gérard annyit mesélt a társulatról, hogy szinte természetfeletti erőnek gondoltam a tehetségüket, és iszonyúan be voltam gyulladva az első találkozás előtt. Szóval nem elég, hogy a kezem úgy remegett, mintha muszáj volna, Gérard is megzavart. Egy ideig nem is mertem Tom közelében lenni, de amikor átruházódott rám a szerep, megtört, és végül ő lett az egyik legjobb barátom. Persze, azóta is gyakran a szememre veti a dolgot, de ma már csak nevetünk rajta. – mosolyogtam Billre, aki visszamosolygott rám. Egy pillanatra mind a ketten elhallgattunk, és már azt hittem soha nem is szólunk egymáshoz, de akkor ő megtört a csendet.

-         Mit szólnál, ha megnéznénk valami filmet?

-         Ó, ennyire untatlak, hogy inkább bedugsz egy mozi terembe, csakhogy másfél órán keresztül csendben legyünk? – vontam fel az egyik szemöldököm.

-         Nem, dehogy! Csak eszembe jutott, hogy esetleg lenne kedved, de ha nem, akkor csinálhatunk mást is! – szabadkozott, mire elnevettem magam.

-         Jézus, ne tojj be ennyire! Már amúgy is meg akartam nézni A hobbit-ot 3D-ben. – csóváltam a fejem, mire elvigyorodott. – Mi lenne, ha lefelé sétálnánk?

-         A lépcsőn? – nézett rám hitetlenkedve, mintha azt mondtam volna, hogy siklóernyővel öntözöm otthon a virágaimat.

-         Nem, majd a hátamon viszlek… Naná, hogy lépcsőn! Ha igazi párizsi akarsz lenni, legalább egyszer le kell menned lépcsőn a torony tetejéből! – jelentettem ki.

-         Tudod, nem vagyok az a kifejezett lépcsőzős fajta…

-         Gyerünk már, ne legyél ennyire lusta! Hogy fogod így végigcsinálni az összes próbát?

-         Miért, te hányszor gyalogoltál már itt le? – nézett rám kétkedőn.

-         Majdnem minden héten egyszer, az elmúlt 3 évben, amióta itt élek. Néha csak azért jövök fel, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, ilyenkor mindig gyalog jövök, ha lehet felfelé is.

-         Te nem vagy normális… - csóválta a fejt, én pedig sóhajtottam, és elindultam a lépcső felé. – De, le van zárva. – torpant meg Bill, mire én átléptem a korlátot.

-         Hagyd már, én vagyok Fleur Presgurvic, emlékszel? – mosolyogtam magabiztosan, ő pedig puffogva követett. Szerencsétlen tényleg nem egy bajnok. Minden fordulónál hangosan fújtatva állt meg, bár elmondása szerint jár kondizni, ezt az izmain kívül semmi nem támasztotta alá. Nulla kitartás.

-         El sem hiszem, hogy leértünk! – fújt Bill a kijáratnál, és a sapkájával legyezte magát.

-         Te tényleg ne jelentkezz az olimpiai csapatba futónak, esélyed sincs. Na, gyere! Sosem érünk a moziba, ha gyök kettővel csoszogsz…

-         Neked ez meg sem kottyant?  - sikított hisztérikusan, már amennyire az oxigénellátása engedte. – A harmadik fordulónál elbúcsúztam a tüdőmtől, de neked semmi. Még csak nem is szuszogsz!

-         Majd belejössz! mosolyogtam rá, de ő csak elfintorodott.

A mozihoz vezető úton sokkal többet beszéltünk, mintha megtört volna a jég. Én nem gondoltam, hogy ennyire le tudom győzni az undorom, de így utólag már a haverkodásunk előtti állapotot sem nevezném utálatnak, csak egyszerű ellenszenvnek, aminek határozottan jót tett, hogy Damien a társulat nélkül is él, mint hal a vízben. Így tiszta lappal nyithattam Bill felé, és nem kellett azon görcsölnöm, mikor lép be az ajtón az előző Rómeó, és, hogy mit szólok hozzá. Most már Bill Rómeó. Ahogy kiléptünk a mozi teremből, éreztem, láttam, ahogy a parkolóban vakuk villannak, és paparazzik követnek. Óriási. 

Mozi után beültünk a Le Poéte-ba, a banda törzshelyére. Gondoltam, elviszem Billt, hátha őt is befogadjuk, szokja a környezetet. Nem gondoltam volna, hogy így elleszünk. Azt hittem, ez a nap tele lesz hatászünetekkel, és kínos csendekkel, megfűszerezve ellenszenvvel, és ellenségeskedéssel. Ehelyett folyton egymás szavába vágva beszélgettünk, és nevettünk egymás sztorijain.

Kora este értem haza, és első dolgom volt elújságolni Costanznak, hogy Bill nem reménytelen.

-         Ettől még nem lettünk Lolka és Bolka! – sóhajtottam Costanza elégedett szóáradatára.

-         De a legjobb úton haladtok felé! Amúgy, láttalak a tv-ben. – kuncogott.

-         Hol?  - meglepődtem. El sem tudtam képzelni, mi lehet megint, a Rómeó váltás már lecsengett ügynek számított, és nemsokára nyílván sajtótájékoztatón jelentjük be Bill szereplését.

-         A híradó után, a bulvár műsorban. Ti vagytok Billel Franciaország új álompárja. – a mondat végét elnevette, de nekem valahogy nem volt kedvem vele rötyögni.

-         Hogy mi van? – kiabáltam bele a kagylóba ingerülten.

-         Jól hallottad. Kis videó és kép is volt. Nevetgéltek az utcán, az étteremben. Roppant idillikus volt.

-         Tudod mit! Én most megyek, és lefekszem inkább…

-         Rendben, adieu, sweetie! Ja, és üdvözlöm Billt! – nevetett megint.

-         Haha, nagyon vicces! Adieu! – csaptam le a telefont, és fújtatva a fürdőbe vonultam.  Miután kijöttem frissen és nem éppen fitten, kicsit játszottam Lestattal, és úgy döntöttem adok egy esélyt a holnapnak.