Friendship - Chapter 18.

Hey, sweeties!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, de nagyon sokat kellett várnom a megfelelő ihletre, ami egyáltalán csak egy kicsit nem ciki, hogy leírjam. 

Kicsit megint megcsömörlöttem, de semmi pánik, egy ideig még bírom. Ha nem, akkor előre is elnézést kérek az újabb depressziós bejegyzés megírásáért.

Viszont mostanában sok mindenben látok olyan részt, kifejezést, amit felhasználhatok. Ha eddig számoznom kell, hogy mennyire volt önéletrajzi ihletésű a történet, akkor nagyjából 10/6 lenne. Most viszont 10/10. Hogy miért? Nem tudom... Csak jött. Taylor szívemből szól, és ez most én vagyok 100%-ban. Eddig gondolom, -ahogy én is- úgy voltak vele az emberek, hogy inkább Georgie közvetíti az én szemléleteimet. Így is van, viszont ebben a témában, ami most Taylort foglalkoztatja, csak úgy tudtam igazságot szolgáltatni, és egyensúlyt teremteni a történetben, ha az én felfogásommal magyarázom. Így érzem most magam.

Sajnálom, ha sokat beszélek elöljáróban, sokan nem olvashatják, de ettől mindig kicsit megnyugszom... 

Ééééééééés!!!! A várva várt MEGLEPETÉS!!! ;-)

xx, Amelia

Kommentálni, pipálni ér!
A fejezetet egy régi barátnőmnek szeretném küldeni, akivel bár nem voltunk rettentően közel egymáshoz soha, de az elmúlt napokban arra sarkallt, hogy folytassam! :-)

Taylor

Hihetetlen. Miért nem törik meg? Miért küzd a barátság ellen? Régen minden annyira szép volt…

Lassan már azt sem tudom, mit jelent az a szó, hogy barátság. Ma már csak olyan emberekkel veszem körül magam, akik azt mondják, hogy a barátaim. Kivéve Ivyt.

Barátság? Amikor érzem, hogy akármennyire is szeretnék megfelelni, tudom, hogy elhallgatnak előlem dolgokat, hogy van, amiből így is kihagynak. Amióta nincs Georgie, csak hánykódom ezek között az emberi kapcsolatok között. Nem is tudom rendesen szavakba önteni… Egyszer kiírtam magamból, és az lett a vége, hogy elvesztettem az egyetlen, igazi barátomat.

Azt hiszem, az emberek nem veszik észre, kik igazán fontosak az életükben. Annyira természetesnek vettem, hogy van Georgie, hogy amikor elment, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem, mintha a nagy szerelmeim többet értek volna…

Milyen lehet újra megtalálni a barátságot? Felkelni a sötétségből, és sírva rohanni a halvány, suttogó fény felé? Elhinni, hogy vannak csodák?

Fogalmam sincs. Nincs igaz barátom. Bármennyire szeretem Ivyt, ő nem a fény, ami felé futhatok. Ő egy remek barát, de nem a másik felem.

Sírni tudnék. Valószínűleg csak magamat szekálom azzal, hogy ezen gondolkodom, de egyre többször jut eszembe. Miért kell mindenkinek elhagynia? Annak is, aki itt van mellettem? Mint egy elcseszett Facebook-üzenet csoportban, ahol kimondatlanul is érzed, hogy nem vagy benn. Csak névleg. Hogy valójában veled csak azért foglalkoznak, mert ott vagy, de igazából nem vagy ott, csak néha pötyögsz valamit a klaviatúrán. Valójában pedig csak egy rész vagy az egészből, ami ha nem lenne, a gép ugyanúgy működne. Így senki nem vesz észre, és gyakorlatilag senki nem is foglalkozik a jelenléteddel. Ismered az érzést, amikor vagy valahol, de nem tartozol senkihez? Azt, amikor ragaszkodsz egy olyan képhez, ami nincsen? Amikor bemeséled magadnak, hogy valahol szeretnek, de valójában nem törődnek veled? Amikor mesélsz magadról, de süket füleket talál?

Fájdalmas belegondolni, hogy mindenhol idegen vagyok. Mintha úgy járkálnék a világban, mint egy szellem. A Buffy-ban volt egy ilyen epizód. A lány annyira jelentéktelen volt, senkinek nem tűnt fel, senki nem beszélt vele, és ő egyszer csak eltűnt. Szó szerint eltűnt. Láthatatlanná vált.

Én is láthatatlan vagyok. Nem szó szerint, de a szó kifacsart, párhuzamos univerzum értelmében igen. Több millióan vannak velem, és még sincs senkim…

Louis

-         Te… Éreztél valamit? – kérdezte óvatosan Georgie.

-         Nos… Te igen?

-         Nem hiszem… Azt hiszem, azon kívül, hogy legszívesebben felakasztanám magam szégyenemben, sok minden mást nem. – rázta a fejét, felkelt, és öltözni kezdett. Ó, Istenem, ha tudná… Hogy ne éreztem volna? Amióta megismerkedtünk a mozi előtt, francokat, amióta a könyvét a kezembe vettem, tudom, hogy ő a tökéletes nő. Szeretem Eleanort, és nem fogom otthagyni holmi gyerekes rajongás miatt, de tudom, hogy ő az igazi. És azt is tudom, hogy soha nem lenne esélyem nála. Már csak Eleanor miatt sem…

-         Nem, én sem éreztem semmit. – hazudtam rezzenéstelen arccal, és én is öltözni kezdtem. – Azért még elmegyünk valahova?

-         Nem tudom, mit kéne tennünk… Eleanor a legjobb barátnőm, és a szerelmed… Mocskosnak érzem magam. – sóhajtott fájdalmasan, és letelepedett az ablakpárkányára.

-         Mi lenne, ha elfelejtenénk? – ajánlottam fel, miközben mellé ültem. – Tudod, ha úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi idővel talán el hisszük. – hazudtam. Megint. Sosem fogom elfelejteni ezt a boldogságot, még ha csak ideig-óráig tartott is.

-         Nekem menni fog, nem egy kalandot kellett már józanul kezelnem… Jézus, mintha ribanc lennék. Az is vagyok! Hogy tehettem ezt Eleanorral? – sírni kezdett. Szerettem volna magamhoz ölelni, de most nem tartottam jó ötletnek.

-         Nem vagy ribanc! Csak meginogtál egy pillanatra. Ahogy én is…

-         Barátok? – nyújtotta felém a jobbját.

-         Barátok. – ráztam meg határozottan a kezét, és közben belül összegereblyéztem a szívem maradékát.

Harry

Minden kész. Minden a legnagyobb rendben lesz. Georgie bevette a csalit, éppen úton van. Mindennek jól kell elsülnie. A TARDIS a helyén, az űrlények a helyén, csillagok az égen, sok is van, éppen elég, és jól nézek ki. Vagyis… Jézus, neki is tetszeni fogok? Próbáltam a lehető legjobb formámat hozni, ami általában be is jön az embereknek. Ne kerteljünk, jól nézek ki. De mivel Georgie egyetlen apró jelet sem adott, a sötétben tapogatózom. Valójában szó szerint. A terv szerint akkor gyúl ki a fény, ha megjön. Mozgásérzékelő. Az évszázad találmánya. Kivéve, hogy én nem mozdulhatok, különben oda az egész. Remélem, nem zsibbad el annyira a seggem, hogy mozdulni se tudjak, az nagyon ciki lenne.

-       Hahó! Van itt valaki? –megjött! – Jó helyen járok? – Egyre közelebbről hallottam a magas sarkak kopogását, és egyszer csak felkapcsolódtak a lámpák is. Amikor először meglátott, a szemében értetlenség csillant, aztán amikor körbenézett, meghatottság ült az arcára. Ezt jó jelnek veszem.

 - Atya ég... - suttogta maga elé Georgie, aztán hozzám futott, de ahogy lefékezett előttem, félszegen megállt, és a cipőjét kezdte vizslatni. - Ezt mind nekem csináltad?

 - Igen. - bólintottam mosolyogva.  - Tetszik?

 - Viccelsz? A TARDIS? - fordult felé, majd hatalmas, hitetlenkedő szemekkel nézett rám.

 - Az eredeti.

 - De... Hogy?

 - Hát... Nem volt könnyű.

 - És miért? - vágott a szavamba, és a TARDIS-hoz futott. Óvatosan simított végig rajta, aztán bizonytalanul benyitott, én pedig utána. - De... Ez belül nagyobb... - többször kiszaladt és vissza, hogy szemügyre vegye. A turpisság a negyedik oldalban volt. A fülkének csak három oldala volt, így a negyedik egy újabb szobába nyílt, amit a TARDIS belsejének rendeztünk be.

 - Régóta szeretném neked elmondani, hogy nem csak barátként tekintek rád. az első alkalom nem volt az igazi, és őszintén szólva, szerettelek is volna lenyűgözni. - figyelmesen hallgatott, miközben az űrhajó vezérlőjének  dőlt. Én pár lépéssel előtte álltam meg, és most rajtam volt a sor, hogy zavarban legyek. Arcával a fejem alá hajolt, hogy a szemembe tudjon nézni.

 - Köszönöm. - mondta őszintén. - Ennél szebbet még soha senkitől nem kaptam! - két kezébe fogta az arcom, és egy csókot nyomott a szám szélére. 

 - Na és, szeretnéd kipróbálni? - kérdeztem játékosan, és gombokat kezdtem random nyomkodni, ahogy a sorozatban láttam.

 - Csokornyakkendő, a TARDIS, és még működik is? 

 - Csak figyelj! - kacsintottam, és meghúztam egy kart. A gép hangokat adott ki, és rázkódott, ahogy a tv-ben szokott. Georgie megbotlott, de utána kaptam, így a karjaimban kötött ki. Kicsit elpirult, aztán mikor abbamaradt a rázkódás, kérdőn nézett rám, mire bólintottam, ő pedig futott, és feltépte az ajtót.

 - Gallifrey. - lehelte meghatottan, aztán visszafutott, és szorosan megölelt. Kézen fogtam, és kimentünk az elmúlt hét hét szenvedéseinek színhelyére. A vörös homok tökéletesen elgereblyézve, a csillagok ragyognak, a nap is narancs színben úszott, a burok alatt, a távolban Gallifrey városa, igaz, ez csak kivetítve volt, de nem volt helyünk felépíteni. Néhány hegy az előtérben valóságos volt, a szó habszivacs értelmében, a többi a falra festve, egytől egyig Zayn munkája. Legalább addig sem az én karikatúráimmal foglalkozik. Niall csillagai vidáman pislákoltak, Liam napja úgy sütött, hogy a miénk megirigyelte volna, Louis TARDIS-a pedig elhozott minket erre a helyre. - Még mindig nem hiszem, hogy megérdemlem ezt tőled... Gyakorlatilag nem is foglalkoztam veled. Mégis mióta készülsz erre?

 - Arra, hogy veled töltsek egy estét? Nagyjából, mióta a könyved olvastam... De ezt csak pár hete találtam ki.

 - Nem hiszem el... - rázta a fejét Georgie, és egy kósza örömkönny futott le az arcán. Óvatosan letöröltem, ő pedig hozzám bújt. Meglepett, de szorosan fontam karjaimat köré. - Azt hiszem, teljesen félreismertelek. Te vagy  legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. - mondta a mellkasomba, az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen.

 - Csak azt szeretném, hogy adj egy esélyt annak, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretnélek boldoggá tenni. - sután bólintott. Eljött a pillanat, amire évek óta vártam: Georgina Jackson a karjaimban, és határozottan nem fog elfordulni, ha megcsókolom. Óvatosan közeledtem felé, és először csak lágyan nyomtam számat az ajkaihoz, aztán igazán megcsókoltam.