Friendship/O.S. - 1. - Taylor dala

Szép jó estét! 

Nem bírtam tovább várni, elkészültem az első magyarázós kis novellával. Remélem pár dolgot tisztázok vele, és könnyebb lesz megérteni pár dolgot. Elsőre kicsit kegyetlennek tűnhet az egyik szereplő álláspontja, de azt hiszem, sikerül azt is megmagyaráznom, hogy miért ilyen, amilyen. 

Szóóval, kellemes olvasást!

xx, Amelia

Kommentálni, pipálni ér!

Georgie:

M

egsemmisülten ültem a barokkos fotelben, ami a tv-m mellett állt. Taylor legújabb klipje, a Fifteen. Nem azzal volt a baj, hogy hogyan énekel. hanem, hogy miről. Rólam. Észre sem vettem, hogy vége van a dalnak, csak ültem, mint akit fejbe vágtak. Hogy tehette ezt? Hogy volt mersze ahhoz, hogy felhasználja a történetem?

Nagyon egyszerű történet volt.

Amikor elvégeztem az általános iskolát, a szüleim beírattak Manhattan egyik elitiskolájába. Taylor és Ivy az osztálytársam maradt, ezt elintézték nekünk. Izgatottak voltunk, és alig vártuk, hogy vége legyen a nyárnak, és elfoglaljuk uralkodói székünket az iskolában, annak ellenére, hogy az a nyár életem egyik legszebbje volt. Hármasban töltöttük a két hónapot, ide-oda császkáltunk, folyton plázáztunk, galériákba, pizzázókba jártunk, és csupa olyan dolgot próbáltunk ki, amikről azt hittük, hogy felnőttesek, és mi már elég felnőttek vagyunk hozzá, hogy megtegyük. Persze, ezeknek a fele rosszul sült el, de akkor semmi sem számított, csak mi hárman, és a tökéletesség, ami röppályaként vett körül.

Eljött a szeptember. Az első nap előtt mind Taylornál aludtunk, hogy másnap reggel teljes erőbedobással, hibátlan kinézettel álljon meg a kocsink a bejáratnál.

~*~

-         Georgie! – üvöltött a fülembe Taylor.

-         Mit akarsz? – mormoltam a muszlin, virágmintás párnába, és a másik oldalamra fordultam. Kicsit csengett a fülem drága barátnőm sikításától, de ettől még egészen nyugodtan visszaaludtam volna.

-         Ma van az első napunk, öltözz!

-         Jézus, tényleg! – a szemeim kipattantak, és úgy rohantam a fürdőbe, hogy majdnem átestem Ivy-n, aki éppen a cipőjét kötötte. – Sajnálom! – sasszéztam vissza, és puszit nyomtam a feje búbjára, a következő pillanatban pedig már rántottam le magamról a selyempizsamát, és a zuhany alá álltam. Hallottam, ahogy a lányok is bejönnek, és sminkelni kezdenek.

-         Vajon milyen lesz? – kérdezte Ivy.

-         Tökéletes, mint mi. – rántottam meg a vállam, bár ők ezt nem láthatták a vastag üvegfaltól.

-         Talán az elején egy kicsit vegyülnünk kéne… - mondta Taylor, és hallottam, ahogy felveszi a mosdó széléről a szemceruzát.

-         Dehogy kéne! Hogy rögtön gyengének lássanak? Soha! Királynő leszek, ha bele döglök is! – léptem ki határozottan a zuhany alól, és alaposan megtörölköztem. A tegnap előkészített ruháim a fürdő kanapéján hevertek élére hajtva, de előbb a hajammal bíbelődtem kicsit. Jó, talán túlságosan.

~*~

Ahogy először léptem át az iskola kapuját, elfogott a rettegés. Hármunk közül mindig én voltam az erős, bátor, szókimondó, aki semmitől nem retten meg, szóval diplomatikusan elhallgattam, hogy még semmitől nem rezeltem be úgy, mint a gondolattól, hogy nekem egy teljesen új környezetben meg kell állnom a helyem. Elkapott a felismerés, hogy ez már nem az általános iskola, ahonnan bármikor hazafuthatok, és egy csettintéssel kirúgathatom azt a tanárt, aki nem tetszik. Itt most megint előröl kell kezdenem, hogy mindenki tudja, ki is az a Georgina Jackson. Ha másért nem is, a családom hírneve miatt meg kell tennem, még ha nem is akarom ezt. Vagyis, de akarom, de nem úgy, hogy eltiprok mindenkit. Taylor folyton ezen drámázott, hogy megbántunk másokat… Igen, elismerem. Megbántunk embereket, de másként nem megy. A gyengék elhullanak. Ha ismernék a családom, tudnák, hogy nincs más választásom. Keménynek, és törtetőnek kell lennem, a legjobbnak.

Taylor:

-         Hogy tetszik? – robogtam be Georgie szobájába egy hatalmas mosoly kíséretében.

-         Hogy volt merszed? – kérdezte színtelenül.

-         Hogy érted ezt? – néztem rá értetlenül. Minden kedvem elszállt. Utálja a klipet. Giccses lett… Talán a naplementés kezdés erős? Mi nem tetszik neki?

-         Ez az dal életem legsötétebb időszaka. – fordult felém. Hidegen végigmért. Még sosem láttam ilyet a szemében, vagyis nem velem szemben. Ez a Georgina Jakson-féle megsemmisítő nézés. Akkor néz így, amikor örökre leír valakit, vagy tönkre tesz.

-         Nem tetszik a klip? – a sírás kerülgetett. Még soha nem volt velem ilyen. Néha összevesztünk, és akkor jött egy félórás-órás mosolyszünet, de egy szelet répatortával, és egy kis hízelgéssel mindig megúsztam. Ezt a Georgie-t, aki most a fotelban ült, még soha nem láttam.

-         Nagyon jó, szó se róla, szépen csináltátok meg.

-         Akkor?

-         A dal, Taylor. A dal.

-         Mi baj van vele?

-         Hogy kiteregeted a szennyesem! Mostantól mindenki tudn fogja, hogy a rideg, és számító királynő, aki áttapos mindenen és mindenkin nem is annyira jégkirálynő, hanem egy nyuszi fagyasztott páncélban! – hirtelen felállt, és közvetlenül előttem állt meg. Annak ellenére, hogy vagy 10 centivel alacsonyabb nálam, kisebbségi érzés fogott el, ahogy szemeit mérgesen az enyémbe fúrta. – Te eszednél vagy? Elárulni mindenkinek, hogy mi történt? Van csak egy kicsi fogalmad róla, hogy mennyi munkám van a mostani hírnevemben? Mondd, te hol voltál az elmúlt 18 évben? Hm?

-         Nem értelek… Én csak azt szerettem volna, ha van egy dalunk, ami csak a miénk, és… - legördültek az első könnycseppek az arcomon. Egy kicsit sem hatotta meg.

-         És? És mi? Csak el akartad danolászni mindenkinek, milyen is az igazi Georgina Jackson? Nagyon jól tudod, hogy ezt az énem foggal-körömmel védem! Senki nem tudhat róla! – tajtékzott a dühtől.

-         Hogy mondhatsz ilyet? Ez egyáltalán nem erről szól… - ráztam a fejem erőtlenül és a kanapéra ültem. Iszonyúan megbántott, de ami legjobban fájt, hogy azt hiszi elárultam. Hogy tehetnék ilyet azzal az emberrel, aki bárminél fontosabb volt?

~*~

-        

Taylor! – süvített be a szobámba Georgie. A gitárral a kezemben ültem a széles ablakpárkányon, mellettem kottakötegek. Semmi jó nem jutott eszembe, de megígértem Mr. Smithnek, hogy a hét végére viszek neki pár saját dalt.

-         Mi ez a nagy rohanás? – kérdeztem meglepetten. Ő csak nemes egyszerűséggel lesöpört pár papírt, és mellém huppant.

-         Dan randira hívott! – újságolta lelkesen.

-         Nem… Az a Dan? – néztem rá meglepetten.

-         Igen, az a Dan. – bólintott büszkén, és elsimított egy nem létező redőt a szoknyáján.

-         Anyád meg fog ölni…

-         Honnan tudná meg? – mosolygott sunyin Georgie.

~*~

-         Te gondolkozol, mielőtt papírra vetsz valamit a kecses kis betűiddel? – újra támadt. Már sírtam.

-         Persze, hogy gondolkodom! Ha egy kicsit is odafigyelnél, hallanád, hogy miről szól valójában! – egy kicsit én is felemeltem a hangom. Ez az én dalom, és szeretem, meg kell védenem. – Átmentünk egy nehéz időszakon, de itt vagyunk, a barátságunk pedig erősebb, mint valaha!

-         Hogy mink? Nem hallottam tisztán. Barátságot mondtál? – közelebb hajolt hozzám, és olyan cinikusan köpte a szavakat, hogy minden hangsúly felért egy kőhajítással. – Nem. Nem, Taylor. Nincs olyan, hogy mi, és végképp nincs barátság!

-         Mit akarsz ezzel mondani? – levert a víz, és éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból. Ugye csak viccel?

-         Tökéletesen értettél minden szót. A mi barátságunk nem létezik, a dalocskád énekeld annak, akinek akarod!

-         Nem mondhatsz ilyet! Mi lesz a 18 évvel, az álmainkkal, a jövőnkkel, a múltunkkal? – remegett a hangom. A könnyeim fekete patakként folytak végig az arcomon, egyre több, és több, néhány csepp már leért a torkomig.

-         Nem, drágám… - a hangja sajnálkozó volt, de csöpögött a gúnytól. Lenézően végigmért, és azt láttam a szemében, amit soha nem akartam: színtiszta gyűlöletet. – Nincs olyan, hogy mi, és semmit nem csinálunk többes számban. Sem a jövőben, és nemsokára a múltamból is eltűnsz. Fogd a balalajkád, és pattanj a következő turnébuszba, hogy elénekelhesd mindenkinek, milyen jó vagy. – gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Most én voltam az az ember, akit tönkretett. Nem szó szerint, de a lelkemet eltiporta. Gépiesen felkeltem, és az ajtóhoz mentem. Az ablaknál állt, nekem háttal. sosem láttam még ilyen vérfagyasztóan kegyetlennek. Mindig is felnéztem az erejére, és az akaratára, hogy minden sikerülnie kell neki. Innen vettem én is az erőt ahhoz, hogy megcsináltam a lemezeim, és beindítsam a karrierem. És most, hogy végre sikerül, és megünnepelhetnénk, ő egyszerűen kiradíroz az életéből, mint egy rosszul sikerült akkordmenetet.