Chapter 9.

Egyre jobb és szebb minden. Egyre nagyobb a nézettség, lassan 4 napja folyamatosan 40 fölött van a napi látogatottság, tegnap pedig álépte az oldal a 60-at is! Nagyon köszönöm, rengeteget jelent, ahogy a cserék is. :-) 
Ennek örömére, köszönetnyilvánításként egy újabb résszel jelentkezem. Ez kicsit nehezebben indult, mint a többi, kicsit megcsömörlöttem az elején, de mindenképpen szerettem volna megszólaltatni egy olyan szereplőt, akiről már rengeteg szó esett, de még nem bújt elő. Hát most megmutatom, remélem tetszik, és újabb kommentek, rendszeres olvasókat vonzok ide!
Nagyon szépen köszönöm az előző kommentet Lolita-nak, nagyon örültem neki! :-)

xx, Amelia

-         Greg! Ne húzd az agyam! – fordultam felé.

-         Bill elmesélte, hogy akkor látta a darabot először, amikor te debütáltál. Csak reklámfogás volt, meg se akarták nézni a darabot, d muszáj volt, hogy nagyobb legyen az érdeklődés. Azt hiszem, akkortájt jött ki egy lemezük…

-         Greg! Ne rizsázz! A lényeget! – túrtam idegesen a hajamba.

-         Bill azóta odavan érted. – nyögte ki Greg, mire Philből kitört a nevetés, én pedig megsemmisülten ültem.

-         Fiúk, szerintem én most megyek. – fújtam egyet, majd felálltam az asztaltól. – Mára a vendégetek voltam, ugye? Remek. Holnap találkozunk próbán. – felkaptam a táskám és a kabátom, és kiviharoztam az étteremből.

Szerencsére a Le Poéte tíz percre van a lakásomtól, így gyalog indultam útnak. Greg teljesen, totálisan felzaklatott. Hogy Bill kedvelne? Úgy? Ezek lennének azok az érzések, amiket úgy próbál elrejteni a szemeiben? Hogy nem jöttem rá eddig?

Sóhajtva nyitottam a lakásba, és ledobáltam a cuccaim. A fürdőben lekapkodtam a ruháim, és a zuhany alá álltam. Miért kedvel Bill? Még a forró víz alatt sem mertem kimondani, gondolatban sem, hogy „szeret”. Ez olyan végleges, olyan komoly szó. A mi kapcsolatunk messziről sem nevezhető komolynak, de még csak nem is alakul abban az irányban. Abban pedig pláne nem, hogy mi valaha is egy pár legyünk. A színpadon, ott talán. Lehet. Muszáj. De hogy az életben… Elképzeltem, ahogy Bill ül a kanapén, és játszik a macskámmal, ahogy a cuccai a fürdőben vannak. Groteszk kép úszott az agyamba, hogy együtt főzünk, együtt tv-zünk, vagy andalgunk a Szajna partján. És akkor még nem is mentem bele komolyabb dolgokba. Nem. Nem Bill az az ember, akire nekem szükségem van.

Nagy elmélkedésemet a csengő őrjítő csilingelése zavarta meg. Gyorsan kiléptem a fürdőből, és magamra tekertem egy törülközőt. Kicsit megcsúsztam az előszobában, és ziháltam, ahogy ajtót nyitottam. A küszöbömön az az ember állt, akinek az életem eddigi legszörnyűbb heteit köszönhettem, mégis, amikor megláttam, a lábam mintha kocsonyából lett volna, úgy remegett, a szívem pedig olyan őrült vágtába kezdett, hogy azt hittem átszakítja még a szomszéd falát is.

-         Szia, Fleury! – mosolygott Damien. Ó, édes Istenem, az a mosoly. – Bemehetek?

-         Szia, persze, gyere csak! – kaptam észhez, és utat engedtem magam mellett, hogy bejöhessen. Még mindig ugyanazt a parfümöt használja, ez Damien. Vissza akartam tartani a levegőt, hogy még véletlenül se szakadjanak fel a sebek, amiket okozott az elmúlt időszakban. Hát, nem sikerült. Az illata úgy kúszott az orromon keresztül a zsigereimbe, hogy könny gyűlt a szemembe a rám törő emlékektől. Észhez kaptam, ugyanis még mindig a bejárati ajtó gombját szorongattam egy szál törölközőben. – Kérsz valamit inni, enni?

-         Egy pohár víz jólesne, köszönöm. – bólintott még mindig mosolyogva, az előszoba közepén állva. Ő is feszengett. Pár pillanatig csak egymást fürkésztük, aztán egyszerre nevettük el magunkat, mint a filmekben.

-         Azt hiszem, én most gyorsan átöltözöm. Nagyon megharagszol, ha azt mondom, szolgáld ki magad? – kérdeztem.

-         Dehogy, menj csak, mi addig elleszünk Lestattal! – kapott észbe Damien is, és lehajolt a lábánál dörgölőzködő macskához. – Igaz, pajti?

Villámsebességgel rohantam a szobába, és lekaptam a törülközőt. Kicsit hezitáltam, hogy mit is kéne felvennem. Ez Damien, nem lehetek mackóban, meg pólóban. Egy kék pöttyös ruhát vettem fel, és a fürdőbe robogtam, hogy egy kicsit kisminkeljem magam. Az agyam zakatolt, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Damien nálam. Ez eddig nem is lenne nagy szám, rengetegszer volt már itt, de miért pont most? A férfiaknak ez a hatodik érzékük? A legbizonytalanabb időpontokban felbukkannak, hogy még jobban összezavarjanak mindent?  Mélyet sóhajtottam, és utoljára belenéztem a tükörbe. Egy rémült, tág pupillákkal meredő, oxigénhiányos Fleur Presgurvic bámult vissza rám. Oké, menni fog ez, csak csevegj, mintha semmi sem történt volna. Showtime!

-         Remélem nem voltam túl lassú! – mosolyogtam Damienre, és leültem a kanapéra.

-         Nem, dehogy. Csinos vagy! – viszonozta a mosolyt.

-         Minek köszönhetem a betoppanásod?

-         Régen láttam a vigyorgó gödröcskéidet, és gondoltam pótolom a hiányosságokat! – mindig ezzel cukkolt, hogy ha mosolygok, gödrök lesznek az arcomon.

-         Ne kezdd megint, tudod, hogy utálom ezeket az izéket… - csóváltam a fejem, és elhajítottam Lestatnak a plüssegerét, ő pedig villámgyorsan vetette magát utána.

-         Ezek a tények. Nekem tetszik. – vont vállat. Totál elpirultam. Mi van velem? A három év alatt talán, ha kétszer elpirultam előtte. Most meg úgy viselkedem, mint egy kisiskolás…

-         Hogy haladsz a lemezzel? – próbáltam elterelni a témát.

-         Egész jól, már majdnem három dal kész van, és írtam egy újat. Akarod, hogy eljátsszam neked? – fordult felém, én pedig kábán bólintottam, és kihoztam a dolgozószobából a gitárom. Damien gyakorlott mozdulatokkal fonta ujjait a hangszerre, és játszani kezdett. Egy ballada. Énekelni kezdett, és rájöttem, hogy egy szerelmes ballada. Bárcsak nekem szólna, de nyilván az új barátnője ihlette meg. Végig engem nézett közbe, csak néha pillantott a kezeire, hogy még véletlenül se rontson. Megbabonázva néztem a mellettem ülő volt társam, ha akartam se tudtam volna levenni a szemem róla. – Hogy tetszett? – döntötte a dal végén a kanapé oldalának a fehér Gibson-t.

-         Gyönyörű. Szerencsés a múzsád. – mosolyogtam némi keserűséggel.

-         Ezért is jöttem. – kérdőn néztem rá. – Amióta eljöttem a társulattól, valami hiányzott.

-         Redha kora reggeli üvöltözései?

-         Nem. – nevette el magát. Ha még egyszer ezt csinálja, nem állok jót magamért, és leteperem. – Nem tudom kifejezni szavakban. – csóválta a fejét. – Inkább megmutatom. – olyan közel hajolt hozzám, hogy az orrunk hegye majdnem összeért. Egy kicsit hezitált, aztán nagyon finoman puszit nyomott a számra. Először meglepődtem, de amikor már komolyabb lépéseket tett a csók irányába, felocsúdtam, és beszálltam. Ez nem a színpadi csókunk volt. Az sem éppenséggel mű, de ez teljesen igazi volt. Kis közjáték után utat engedtem a nyelvének, hogy szenvedélyesen kényeztesse az enyém. Damien még közelebb húzódott, egyik kezével végigsimított a lábamon, egészen fel a combomig, felgyűrve a szoknyám. Hátradőlök a kanapén, aprót sóhajtva a csókunkba, amit a hideg bőr idézett elő. Damien ezen felbátorodott, és olyan szorosan simult hozzám, hogy egyértelműen tudtomra adta, hogy mit tervez a továbbiakban. Amióta csak ismerem, arra készültem, hogy egyszer engem is nőként fog számon tartani, és bevallom, számtalanszor eljátszottam már a gondolattal, hogy ő és én elgyakoroljuk a nászéjszakát. Köszi szépen, E. L. James… Az agyam teljesen kiürült, csak rá tudtam koncentrálni, aki egyre feljebb kalandozott a lábamon, a másik kezével pedig a ruhám cipzárját kereste. Kicsit előredőltem, hogy jobban hozzám férjen, mire ő hirtelen az ölébe kapott, és becipelt a hálóba. Berúgta az ajtót, és letett az ágyra. Lehúzta rólam a ruhát, és félredobta a szoba egyik sarkába, én pedig ugyanígy tettem a pólójával. Ajkaival elindult a nyakamtól lefelé, égető érzést hagyva minden csók után. Felsóhajtottam, mikor a melltartóm csatjával kezdett babrálni, és az övéért nyúltam. Pacsit adtam magamban saját magamnak, hogy egy csipkemelltartó és hozzá illő bugyi volt a választásom, bár akkor még nem sejtettem, hogy Damien le akar feküdni velem. És itt kattantam ki. Mintha áramütés ért volna, úgy húzódtam el villámsebesen, mire ő kérdőn nézett rám. Örülök, hogy legalább a melltartót nem vette még le. – Valami baj van?  - kérdezte Damien és közelebb húzódott, de ahogy végigsimított a karomon, inkább a hideg rázott ki.

-         Miért jöttél ide? – kérdeztem higgadtan, és még messzebb húzódtam tőle.

-         Hogy lássalak, hogy újra érezzelek. Hiányzol, Fleury!

-         Nem hiszek neked. – ráztam a fejem, és ezzel utat engedtem egy kósza könnycseppnek.

-         Hát mi másért lennék itt, és énekelném neked a dalom, ami rólad szól? – nézett mélyen a szemembe. Olyan hatással van rám, hogy azt szavakban nem lehet kifejezni, de most egyszerűen képtelen voltam hinni neki.

-         Akkor elmondom én. Szar van a paradicsomban otthon, de mivel tisztában vagy vele, hogy én azóta vágyom arra, hogy velem legyél, mióta megismertelek, eljöttél kiereszteni a gőzt. Persze én be is adom a derekam, mert megőrülök érted, és eszembe se jut megkérdezni. Hogy van a barátnőd? – fokozatosan lettem egyre bátrabb, az utolsó szavaimból fröcsögött a gúny.

-         Kérlek, ne legyél ilyen! Ha azt hiszed, hogy nem miattad jöttem ide, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy nem ismersz elég jól. – csóválta a fejét, és tett egy próbát felém. Én felálltam, és gyorsan a ruhámba bújtam.

-         Jobb lesz, ha most elmész. – suttogtam.

-         Tényleg ezt akarod? – lépett hozzám Damien, mire én sután bólintottam. Keserűen szántott végig ujjaival haján, aztán az enyémet simogatta meg, és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.  Próbáltam szikla benyomását kelteni, de a padlóról nem mertem felnézni, még akkor sem, amikor hallottam, hogy elindul, felöltözik, és becsukódik mögötte a bejárati ajtó.

Szóval ennyi. Ennyi lenne a mi történetünk. Egy majdnem megtörtént kósza este, és néhány csók. Egy dal, ami állítólag én vagyok, és az emlékek, amiket soha nem lehet kitörölni egyikünk agyából sem. Szabad utat adtam a könnyeimnek, aztán elindultam a lakásba, hogy valami elfoglaltságot találjak magamnak. Még Lestat sem tudott felvidítani, így sértődötten vonult a kosarába, én pedig összekucorodtam a kanapén, ahol nem is olyan régen még Damien ölelt. Csak bámultam magam elé, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a vadul csörgő telefonom.

-         Igen? – szóltam bele erőtlenül.

-         Fleury, jól vagy? – kérdezte egy kétségbeesett hang mire elsírtam magam. – 10 perc és ott vagyok!