Chapter 13.

Hohohóó!
Oké, ezt talán karácsonykor kellett volna elsütnöm, na mindegy. Az helyzet, hogy *dobpergés, izgatott sóhaj* megérkeztm az új, azaz a 13. fejezettel. Hát nem csudiszupi?
Őszintén szólva nem kapok sem több kommentet, sem pipát, de tudjátok mit? Imádom ezt a történetet, még ha nem is fut a szekér, akkor is befejezem! :-)
Jó olvasást,

xx, Amelia

-         Hova viszel? – érdeklődtem Tomtól.

-         Meglepetés. – mosolygott, és egy kicsit megszorította a kezem. – Mesélj magadról!

-         Mindent tudsz. A nagybátyám a zseni, Gérard Presgurvic, én vagyok Júlia a Palais de Paris-ban, van egy macskám, és Párizsban élek.

-         Én nem erre vagyok kíváncsi. Ezt mindenki tudja. Én arra a Fleur Presgurvicra vagyok kíváncsi, aki valóban vagy!

-         Oké… Szóval egészen 21 éves koromig Magyarországon éltem, egyetemet is ott végeztem…

-         Szóval tényleg igaz a mondás, hogy a magyar lányok a legszebbek! Ezt még ott hallottam, mikor koncerteztünk a fővárosban. Szép hely, de baromi kicsi… - vágott közbe Tom.

-         Nem tudok teljes képet adni erről a mondásról, félvér vagyok, apám francia. – nevettem el magam, mire Tom tettetett bánattal lebiggyesztette az ajkát.

-         Folytasd!

-         Az egyetem után egy francia cégnél gyakornokoskodtam, akkor látta meg Gérard a terveimet, és azonnal felkért, hogy tervezzem meg az új R&J jelmezeit. Először nem akartam, mert úgy jött ki, hogy csak azért kaptam a feladatod, mert a producer a nagybátyám. Aztán szépen lassan belerázódtam a mókuskerékbe, és jött a villámcsapás, hogy Cécilia elmegy a társulattól.

-         Hogy lettél te Júlia? – kérdezte Tom érdeklődve.

-         Ahogy kiborult a bili, hazasunnyogtam, semmi kedvem nem volt végighallgatni sem Redha, sem egyik Gérard dühkitörését sem. Gyanútlanul dudorásztam a zuhany alatt, amikor pedig kijöttem a fürdőből, Gérard közölte velem, hogy megtalálta az Júliát. Kicsit furcsálltam, hogy ilyen hamar, de akkor még azt hittem, valamelyik táncos akar betörni az iparba. Reggel puffogva mentem próbára, ha be is kellett mennem valamiért, azt nem hajnalok hajnalán tettem, szóval gondolhatod, mennyire örültem neki, hogy reggel 9-kor már nekem is bent kellett ülnöm… - itt becsempésztem egy szemforgatást, amit Tom szívdöglesztő mosollyal díjazott. – Aztán egyszer csak puff, közölték velem, hogy én vagyok az új Júlia. Köpni-nyelni nem tudtam, akkor még úgy voltam vele, hogy egyáltalán hangom sincs, de sikerült hamar belerázódnom.

-         És te meg Damien soha… Tudod… - puhatolózott a gitáros.

-         Nos, valójában sosem értettem, Damien mit vár tőlem. Hol alakult valami, hol én voltam az az ember, akinek a nőügyeit mesélte. Persze anno domine, zöld leveli békakoromban iszonyúan szerelmes voltam belé, de aztán ahogy együtt dolgoztunk, valahogy ez kikopott. – ez kicsit hazugság volt, de nem volt kedvem az első randin Tom képébe vágni, hogy ha ebben a pillanatban Damien megjelenne, valószínűleg elmennék vele.

-         Ez fura. Mindig úgy képzeltem, hogy akik ennyire egymásra vannak hangolódva, azok tényleg együtt vannak. Ti pedig nagyon ott voltatok a szeren! – bólogatott elismerően Tom. – Itt vagyunk! – kanyarodott le egy étterem bejáratánál. Konkrétan Párizs egyik legfelkapottabb étterme előtt. Kicsit alulöltözöttnek éreztem magam, aztán eszembe jutott, hogy én vagyok Fleur Presgurvic. Ez még tőlem is fellengzős gondolat, de ki tesz ki egy világsztárt a koktélruhája miatt? És különben is, Tomon is csak egy ing és zakó van. – Tom Kaulitz néven foglaltattam egy kétszemélyes asztalt. – állt meg Tom az ajtónálló pincér előtt, mire az bólintott és elvezetett minket az asztalunkhoz, a teraszra.

-         Ez gyönyörű! – mosolyogtam Tomra.

-         Ha azt mondod, hogy még sosem jártál itt, akkor lemegyek hídba! – viszonozta a gesztust Tom, majd ő is leült.

-         A teraszon még nem.  - ráztam nevetve a fejem. Egy új pincér lavírozott hozzánk, hogy felvegye az italrendelésünket. – Bort, köszönöm. Fehéret. – mosolyogtam a pincérre.

-         Ugyanazt, mint a hölgynek.

-         És milyen Tom Kaulitz? – hajoltam közelebb hozzá az asztal fölött. – Engem már kicsit kivesztünk, te jössz!

-         Nem igazán tudom, mit mondhatnék…

-         A banda történetét ismerem, bevallom, rátok gugliztam, mikor Bill a képbe került, szóval én most csak rólad szeretnék hallani!

-         Hát… Egészen kicsi korom óta tudom, hogy zenélni szeretnék, hogy csak ezzel akarok foglalkozni, ez lesz a munkám. És, mint látod, sikerült. – tárta szét nevetve a karjait Tom, amivel majdnem feldöntötte az éppen akkor érkező pincért. - Ó, sajnálom…

-         Semmi baj, előfordul. – mosolygott a fiú, csendben töltött a poharainkba, és felvette az ételrendelésünket.

-         Igen? – néztem rá várakozón.

-         Átugrom a felfedeztek és befutottunk részt. Amikor Amerikában is megismertek, egy idő után azt éreztem, hogy kiégtem. Mint utóbb kiderült, ezzel nem voltam egyedül. Ekkor indultak a vendégszereplések, a valóság-show, és a többi baromság, amivel el lehet adni a nevünket anélkül, hogy új lemezt kéne felmutatnunk. Amikor lement az utolsó évad a showból, megcsömörlöttünk, és vettünk egy lakást Párizsban, hogy elbújjunk. Egy ideig vártuk a sült galambot, de nyilvánvaló volt, hogy leáldozott a csillagunk. Aztán jött Bill bejelentése, mi pedig a zenekarba kerültünk. Imádom! Sosem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de hihetetlenül élvezem a munkát. – és komolyan is gondolta. A szemében vidám fény táncolt, és odaadóan ecsetelte vagy öt percig az elmúlt hetek tapasztalatait.

Csak akkor csendesedtünk el kicsit, amikor kihozták a rendelésünket. Egyáltalán nem zavart, hogy nem beszélünk, valahogy még hallgatni is jó volt Tommal, nem éreztem, hogy feltétlenül meg kell szólalnom, és mindenáron valami témát feldobnom. Végül ő törte meg a csendet:

-         Miért van páncél körülötted?

-         Ezt hogy érted? – néztem rá zavartan.

-         Felszabadult vagy, és jó veled lenni, de úgy érzem, az érzelmeid jó része rejtve van, és ez csak egy jól bevált álarc, amit mutatsz… - magyarázta, és tekintetét az enyémbe fúrta.

-         Ez egy hosszú történet… - sóhajtottam zavartan. Hogy lehet, hogy egy óra alatt átlátott rajtam?

-         Én nem sietek! – vont vállat egy félmosollyal az arcán.

-         Oké, legyen. – letettem a villám, és az asztalterítő szélével kezdtem játszani. – Nem véletlenül jöttem több száz kilométert a gyakorlat miatt. Snassz, de egy szerelmi csalódás üldözött el otthonról. – mosolyogtam idegesen, és Tomra pillantottam, akinek hatalmas barna szemeiben várakozás ült, és folytatásra ösztökélt. – Túl fiatal voltam a szerelemhez, legalábbis ma így magyarázom. Hobbiból egy jazz zenekarban bőgőztem. Nem voltam profi, de annyira ellavíroztam a hangszeren, hogy fellépéseket vállaljunk. Ott ismerkedtem meg a nagy ő-vel. Legalábbis akkor azt gondoltam. 18 éves tacskó voltam, és majd kiugrottam a bőrömből, hogy egy igazi zenész, egy tapasztalt művész érdeklődik irántam. Egy ideig minden olyan volt, mint a mesékben, aztán egyre többet veszekedtünk, szüneteltünk, és egy napon bejelentette, hogy szerelmes. Csak nem belém. Már régen éreztem, hogy nem stimmel valami, de amikor megtudtam, hogy az illető, aki elhappolta előlem, 15 éves, az rendesen földhöz csapott. Ott álltam 21 évesen, és éppen összetört minden tervem a jövőre nézve. Eleinte nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, aztán jött a párizsi lehetőség, én pedig csapot-papot otthagyva eljöttem, és hátrahagytam mindent. Őszinte leszek, az elmúlt három évben összesen négyszer voltam otthon, és a mai napig nem tudtam olyan helyre visszamenni, ami csak egy kicsit is hozzáköt. Hát, ez lenne a nagy történet… - fújtam nagyot, és Tomra néztem.

-         Én még sosem voltam igazán szerelmes.  – mondta pillanatnyi hallgatás után. – Úgy értem, volt egy-két hosszabb kapcsolatom, de valahogy ez elkerült. Pedig itt vagyok 26 évesen, a következő tíz évben már gyereken, családon kéne dolgoznom…

-         Nem is fordult meg még a fejedben?

-         Azt hiszem, fiam lesz. Könnyen el tudom képzelni, hogy focizunk a kertben, megtanítom gitározni. Tudod, vannak emberek, akikről megmondod, hogy milyenek lesznek szülőként. Bill például szerintem lányos apuka lesz. Látom magam előtt, hogy tanítja biciklizni a gyerekét, és halálsápadtan fut utána, mikor az felbukik a bringával.

-         Rólam mit gondolsz? – kérdeztem.

-         Mindenképpen lány.

-         Miért pont lány? – nevettem el magam.

-         A világnak szüksége van még egy ilyen gyönyörű nőre, mint te. – mondta egy fokkal mélyebb hangon. Elpirultam. Nem gyakran fordul elő velem, de Tomnak sikerült elérnie.

Csendesen lépkedtünk egymás mellett, amikor megálltam háztömbünk előtt.

-         Mit gondolsz, belefér még egy ital? – Jézus, mit csinálok… Lehet, hogy nem kéne felhívni magamhoz?

-         Azt hiszem, időmből még futja. – jelent meg Tom arcán jellegzetes csibészes félmosolya.

Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, és ledobáltuk a cuccainkat, egymásnak estünk. Teljesen elborult az agyam. Lehet, hogy a bor miatt, de az éreztem, nekem muszáj itt és most Tommal lennem, ő pedig a legapróbb jelét sem adta annak, hogy kifogása van a dolog ellen. Vadul, szenvedélyesen csókolt én pedig próbáltam a háló felé kormányozni. Óvatosan lenyomott az ágyra, és egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, amiből vágyat és kíváncsiságot tudott csak kiolvasni. Elszakadt a tekintetünk, de, csak hogy egy újabb birtoklással teli csókban forrjunk össze. Hirtelen átfordítottam magunkat, így én kerültem felülre, és ülő helyzetbe tornáztam kettőnket. A hátamon babrált kezeivel, és lassan lehúzta a ruhám cipzárját. Én az ingje gombjait kezdtem kibontani, megérte. Tökéletes felsőtest várt a fehér pamut alatt. Amíg én áttértem a nyaka kényeztetésére, addig ő gyakorlott mozdulatokkal megszabadított a ruhámtól, és a sarokba dobta. Az ingje ugyanott landolt. Újra átvette az irányítást, és a csipke alsó szettemmel kezdett babrálni. Először a melltartómtól szabadított meg, én pedig őt a nadrágjától. Óvatosan húzta l rólam az utolsó zavaró ruhadarabot is, és egy pillanatig csak csendesen méregetett, egy zsákmányát éppen feltérképező ragadozó tekintetével. Ezzel engem is beindított, és az ő boxere is a padlón végezte. Eleinte óvatosan ismerkedtük egymás testével, aztán egyre bátrabban, hogy végül izzadtan és kielégülten ziháltunk egymás mellett. Tom a karjaiba vont, és néhány másodperc hallgatás után egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

-         Mintha a legjobb barátommal feküdtem volna le. – nevettem a mellkasába.

-         Annyira azért nem volt rossz! – bökött meg játékosan. – De azt hiszem, nem veszlek feleségül, ha nem gond.

-         Istenem, ezt nem hiszem el… - törölgettem a könnyeim.

-         Tudod, én tényleg azt hittem, hogy passzolunk, de ez bizarr volt… Baromi jó, de bizarr! – nevetett ő is.

-         Barátok? – néztem fel rá.

-         Barátok! – mosolygott teli szájjal, és nyomott egy puszit a homlokomra. – Mit szólnál hozzá, ha fognánk egy bödön fagyit, és néznénk egy filmet?

-         Honnan veszed, hogy van itthon fagyim? – kérdeztem játékosan.

-         Ugyan, mindenkinek van otthon.

Visszavettük az alsóneműnket, és egy nagy adag vaníliafagyi és két kanál társaságában leültünk DVD-t nézni. Egymás szavába vágva kommentáltuk a filmet. Rég éreztem magam ennyire jól valaki társaságában. A harmadik film felénél beállítottam az időzítőt, éreztem, hogy mind a ketten fáradunk. Hajnalban egymás hegyén-hátán aludtunk el a kanapén.