Chapter 1.

• Fleury, az Isten szerelmére, adj bele mindent! - szólt rám vagy századszorra a rendező, Redha.
• Igazán sajnálom, de tudod nagyon nehéz úgy az erkélyjelenet, amikor még egy nyomorult beugró-Rómeó sincsen, ugyanis még ő is tüdőgyulladásban fetreng! - csattantam fel én is. - Bezzeg, amikor kéne, sosincs ő sem.
• Igen, igazad van, de már említettem, hogy keressük az új Rómeót. Damien egyelőre pótolhatatlannak tűnik, de megoldjuk!
• Nem hibáztathatod, hogy végre elfogadott egy lemezszerződést. Idestova 10 éve Rómeó, ha nem számolod a kis szüneteket. Habár választhatott volna jobb időpontot is arra, hogy itt hagyjon a sunyiba...
• Megjegyzem, hasonlót már te is tettél. És nem éppen a legjobb hetekre böktél rá a naptárban, ha nem tévedek. - mondta Redha.
• Igen, és visszajöttem, nem? Nem bontottam szerződést, nem mondtam fel a parkolóhelyemet, és nem volt puccos búcsúbulim se, ha nem tévedek. - visszhangoztam az utolsó félmondatát.
• Tudom, tudom. És még mindig nem tudom elégszer megköszönni, hogy kegyeskedtél visszajönni. De most, ha kérhetnélek, folytatnánk? És nagyon szépen kérlek, vigyél bele egy kis tüzet a pantomim-játékodba, köszönöm! - ezzel lezártnak tekintette a vitát.

Hát hogyne, több tüzet, mert az olyan baromi egyszerű! Ez megy 2 hete, mióta Damien végleg szakított a Palais de Paris-val, és a Roméo et Juliette-el. Gyanútlanul próbáltunk egy hétfői napon, amikor közölte, hogy elfogadta a Universal ajánlatát, és egy hét múlva stúdióba vonul. Megértem. Tulajdonképpen a neve egybeforrt Rómeó Montague-éval. Néhány éve Gérard gondolt egyet, és újra életképessé tette az R&J-t, egy ázsiai turnéra. Damien elfogadta, így újra ő lett Franciaország Rómeója, a romantikus, a szerelemért mindenre képes veronai nemes. Az emberek elfelejtették, az előtte lévő éveket, amikor szólókarrierbe kezdett, és a sikerek ellenére megint azonosították a Halállal hadonászó, kék ruhás, két lábon járó sármőrrel. Engem is bosszantott volna, hát még őt, akit úgy ismerek, mint a világ egyik legmakacsabb és hiú embere.

De hogyan kerül a képbe szerény személyem, a jelmeztervező diplomájával? Hát, eleinte a hivatásom miatt voltam a társulatban. A nagybátyámnak segítettem az ázsiai turnén, én terveztem a szereplők jelmezeit. Szakmailag az egyik legjobban sikerült korszakom, és ha nincs a nagybátyám, a produkció producere, valószínűleg sohasem kell viszontlátnom magamon a piros, rózsaszín, és fehér ruhákat. Ő Gérard Presgurvic, a világ legjobb és legtehetségesebb embere. Első nekifutásra csak azért jöttem hozzá Párizsba, hogy csiszoljak a nyelvtudásomon, és érdemien töltsem el a nyári szünidőmet, amíg munkába nem állok egy magyarországi színháznál. Azt gondoltam, hogy a vakációm teljesen átlagos lesz, megihletnek a francia motívumok, meg ilyenek. Hát, nem így történt. Az akkori tervező egy jobb ajánlatot kapott, így otthagyta Gérard-ot, aki aljas módon megnézte az én terveimet, és azonnal ajánlatot tett nekem. Ahogy gondolom, senki más, én sem tudtam nemet mondani, így maradtam Párizsban. Én is utaztam Ázsiába, mint a csapat teljes jogú tagja, és meglepő módon egyszer sem éreztette velem senki, hogy én csak szerencsés vagyok, hogy Gérard ilyen közeli rokonom, és a kapcsolataim, nem a tehetségem juttatott idáig. Talán a ruháim tényleg nem voltak rosszak, ez már soha nem derül ki.

Aztán egyszer csak vége lett az álomvilágnak, amikor Cécilia Cara; Júlia megformálója bejelentette a távozását. Egy kisebb színháznál kapott főszerepet, de szeretett volna kiszakadni Júlia karakteréből. Mindenkit villámcsapásként ért a hír, én pedig nem éreztem magam annyira teljesjogú csapattagnak, hogy végignézzem a darab pillanatnyi haláltusáját. Hazamentem, és rögtön beálltam a forró zuhany alá. Zuhany alatt gyakran megfeledkezem magamról, és énekelek. Akkor még úgy gondoltam, hogy rettentő szokás, és a világ sokkal szebb lenne a hangom nélkül, de ha egyszer én is feszült voltam... Elvégre az én állásom is veszélyben volt. Ha nem kerítenek villámgyorsan egy Júliát, akkor az egésznek lőttek, és én mehetek vissza Magyarországra, hogy elölről kezdjek mindent. Meg sem hallottam, hogy Gérard is hazajön, így gyanútlanul daloláztam tovább. Amikor kiléptem a fürdőből, forró gőzfelhőt hagyva magam után, a kanapén egy meglepően jókedvű Gérard-dal találtam szembe magam.

• Te itthon? Azt hittem azért próbáltok... - mondtam neki, és lehuppantam mellé.
• Nem, nincs próba, elvégre értelme sincsen. Cécilia már a következő előadáson sem lesz.
• Akkor mégis mi ez a nagy jókedv? Nyertél a lottón? Vagy kiderült, hogy Damien egyszerre két szerepet is tud játszani?
• Rettentően humoros vagy. Az igazság pedig az, hogy rekordidő alatt találtam egy vadiúj Júliát! - mosolygott tovább Gérard.
• Ez király! És ki az? Talán valaki a táncosok közül, akiről kiderült, hogy Céline Dion van a torkában? - fordultam felé.
• Nem, de a társulat tagja.
• Ne csigázz Gérard, az Istenért, ki az?
• Nem, azért sem. Holnap gyere be 9-re, hogy ráigazítsd a ruhákat. Szeretném, ha 2-3 hét múlva be tudna állni. Most két hétre vetettem le a darabot a műsorról, nem akarom túl sokáig húzni. - kelt fel a kanapéról Gérárd, és a fürdő felé vette az irányt.   
• Tessék? Hogy mondtad? Nem hallottam tisztán, reggel 9? Van fogalmad róla, mikor keltem utoljára a munkám miatt reggel 9-kor? - néztem utána, de mintha ő meg sem hallott volna, becsukta maga mögött a fürdőajtót. - Remek, szóval akkor beszélgessek magammal. Végül is, miért kéne meghallgatni...
• Ne késs! - ennyit ordított ki a fürdőből, én pedig fújtatva a szobámba vonultam.

Másnap reggel arra keltem, hogy Gérard dinóléptekkel bevágtázik a szobámba, és elhúzza a sötétítőket, majd ugyanezekkel a finom mozdulatokkal kivonul. Hallottam, ahogy a bejárati ajtó is csukódik mögötte. Szóval nem bízza a véletlenre, hogy ne adj Isten, ne érjek be. Gyönyörű, meleg, napsütéses tavaszi nap volt, szinte vétek lett volna kihagyni, de hogy őszinte legyek, meg tudtam volna bocsátani magamnak. Belebújtam a nyuszis papucsomba, és a puha fürdőköpenyembe, és kicsoszogtam félig csukott szemmel a konyhába. Frissen lefőzött kávé, és vajas pirítós illata csapta meg az orrom. Még egy apró csel, hogy ne aludjak vissza. Tejért nyúltam a hűtőbe, amire egy mágnessel felerősített rikító cetli várt, Gérard cikornyás írásával: „Ne késs! Gérard”. Oké, megértettem, ennyi jel elég volt. Csigalassúsággal fogyasztottam el a reggelimet, és nagyjából ugyanebben a tempóban mentem a fürdőbe is, hogy rendbe szedjem magam. A szekrényem előtt szinte rekordidő alatt eldöntöttem, hogy semmi kedvem kiöltözni, és egy próbára tökéletesen megfelel a póló-farmer társítás. A hajam vette el a legtöbb időt, elvégre ez volt a legdrágább kincsen, mégsem hagyhattam félvállon a dolgot. Egészen kicsi korom óta nem engedtem, hogy levágják, így ha kibontva viseltem, a fenekem alá ért. Akár Gérardtól is örökölhettem, bár ez sosem fog kiderülni, mert ő erősen kopaszodott, nekem meg barna, hullámos tincsek omlottak le a vállamon. Egyszerűen kifésültem, és kontyba fogtam, egy fonott tincset köré tekerve, hogy ne zavarjon munka közben. Utoljára megnéztem magam az előszoba tükörben, aztán felkaptam a kulcsaimat meg a táskámat, és indultam. Hihetetlen, hogy milyen ritkán sikerült belenyúlnom a reggeli párizsi dugóba, de sajnos elkerülhetetlen volt. Csiszre értem a színházba, az utolsó néhány lépcsőfokot futva győztem le.

• Nahát, Fleury! Ilyenkor, te itt? - lépett hozzám a próbaterem bejáratában Greg, mindenki Benvoliója.
• Nekem mondod? Azt hittem, soha az életben nem hagyom el az Eiffel tornyot. Hihetetlen, mekkora dugó volt, pedig már 9 óra. - dohogtam.
• Helló, kiscsillag, kidobott az ágy? - bökött oldalba Phil, azaz Mercutio, mire én a hasába bokszoltam.
• Nem dobott volna ki, ha vissza tudjátok édesgetni a Júliátokat. Még csak most kellene a másik oldalra fordulnom, és nagyjából 2 óra múlva nekiülnöm az új terveknek...
• Egy: nem a mi hibánk, hogy Cécilia dobott minket, kettő: milyen tervek? - kérdezte Damien, így körém gyűlt a világ három királya.
• A színház egy új szupertitkos projekten dolgozik, és felkértek, hogy tervezzek jelmezeket hozzá.
• És gyanítom, hogy azért szupertitkos, mert nem mondhatod el?
• Hogy te mekkora zseni vagy, Phil! Igen, nem mondhatom el, egyébként is megtudjátok időben. De ami ennél kicsit fontosabb most; tudjátok ki az új Júlia? - szegeztem nekik a kérdést, mire mind a három tagadólag megrázta a fejét.
• Fogalmunk sincs, annyit mondott nekünk is Gérard, mint feltehetőleg neked... Bár, az igazat megvallva, valamelyik hajlékony táncosnak nem mondanék nemet. - kapcsolódott be a beszélgetésbe Tom, a szeleburdi Tybalt. - Vagy esetleg egy teljesen friss lány? Nem is tudom, minek örülnék jobban. - mosolygott kajánul.
• Javíthatatlan vagy, Tom. - sóhajtottam, mire a másik három fiú elnevette magát.
• Tudod, csak a megfelelő nőt várom, aki megjavít. - okított Tom. - Addig meg, hosszú a jelentkezők listája, próbálok minél több válogatást beiktatni. - kacsintott rám.
• Igazán köszönöm, majd legközelebb, ha kihalt az emberiség, és csak te meg a csillapíthatatlan libidód maradt az egyetlen a világon.
• Ez szép volt kislány. - nevetett Phil, én pedig nekilöktem az öklöm az övének, ahogy szokásos módon ismertük el egymás sziporkázó szóvicceit.
• Mindenki megjött? - hallottam a nagybátyám harsogó hangját a hátam mögött. - Fleury?
• Itt vagyok! - dünnyögtem magam elé.
• Pompás! Akkor hadd mutassam be nektek a Palais de Paris reményeim szerinti új Júlia Capuletjét; Fleur Presgurvic-ot! - mutatott rám Gérard, mire én lefagytam, majd néhány pillanat múlva nevetőgörcsben törtem ki. A könnyeimen keresztül láttam, ahogy Gérard komolyan néz rám, és várakozással telt meg a próbaterem levegője.
• Na nem, ezt te sem gondolhatod komolyan! Tudod, apokalipszis csak 2012-ben lesz, nem kellene generálni egyet azzal, hogy színpadra eresztesz a repedtfazék hangommal. Ezt te sem gondolhatod komolyan, Gérard! Légy észnél, én szörnyű Júlia lennék. - mondtam.
• Ne viccelj velem Fleury! Papírom van róla, hogy van hallásom. És az, amit te tegnap a zuhany alatt műveltél, az nekem nem úgy hangzott, mint egy világvége. Sőt! Fleury! Fantasztikusan énekelsz! És szükségem van rád, ahogy a társulatnak is. Ez a te érdeked is. Nem akarhatod, hogy vége legyen az R&J-nek. A te állásod is megcsappanna! Így pedig egy sokkal jobbat kapsz. És mellette a tervezést sem kell abbahagynod. Kérlek! - nézett rám kérlelően Gérard, és a társulat néhány tagja.
• Nem, nem, nem. Felejtsd el! Én nem vagyok énekes, és nem fogok parádézni a saját ruháimba, hogy leégessem magam fél Franciaország előtt, hogy milyen béna vagyok. A társulat meg fogja érteni, hogy semmi tehetségem, és inkább keressetek tovább, minthogy teljesen tönkretegyem a darabot a tudatlanságommal. - ingerült voltam, és felemeltem a hangom. Mégis hogy játszhatnám el én Júliát? Ez teljesen abszurd! Semmi tehetségem, és borzalmasan kornyikálok. Oké, ritmusérzékem talán van, de hát elvégre Gérard a rokonom, valamit tőle is örökölhettem... De hogy én Júlia? Ez baromság. Amíg én néma párbajt vívtam a nagybátyámmal Gregék eloldalaztak mellőlem, és bekapcsolták a magnót. Arra eszméltem fel, hogy Damien elkezdte énekelni az „Un Jour” sorait. Hevesen ráztam a fejem, de ahogy a többiek rám néztek, nem tudtam nemet mondani. Mindenki szemében láttam, hogy szereti ezt a musicalt, és nem akarja, hogy így vége legyen. Mély levegőt vettem, és amikor kellett, beléptem.

Így lett Fleur Presgurvicből Júlia Capulet... Én is csináltam időközben szólólemezt, de azóta a nap óta tudom, hogy önszántamból nem tudnám itthagyni a darabot, és a társulatot.