Friendship - Chapter 2.

Üdvözlet, kedveskéim!Nagyon szurkoltam, hogy meglegyen a 3-4 komment, de nagy bánatomra 3 sikerült, és az is csak úgy, hogy az egyik barátnőm olvasta, és fű alatt véleményt írt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez nekem kell, mint egy falat kenyér, ugyanis másképp nem fogom tudni, mit igényel a nép, hogy mi tetszene még ennél is jobban. 
Szóval, a következő tényleg csak 4 komment után érkezik, ebből már nem szabad engednem. Ez nekem a legnehezebb, mert az első három fejezet már kész van, csak publikálásra vár, de így csücsülnie kell a szövegszerkesztőbe.

xx, Amelia 
Kommentelni, pipálni ér!

Hetek óta járt az agyam. Akartam valamit csinálni, amivel a hozzám hasonló bloggerek, akik a világhálón teszik közzé a történeteiket, kitörhessenek. Persze azok, akik komolyan is gondolják. De valahogy nem állt össze a kép. Egyáltalán hogy tudnám eldönteni, hogy valaki igazán elhivatott? Mert az még rendben van, hogy felismerem a tehetségét, de a többi…

Amikor elkezdtem az interneten publikálni, már akkor is találkoztam halál gagyi írásokkal. Akkor éppen a Jonas Brothers és a High School Musical volt terítéken szinte minden blog róluk szólt. Én a saját sztorimmal afféle kakukktojásnak számítottam, de szerencsére az olvasóknak tetszett. Életem egyik leggondtalanabb és legstresszesebb időszaka volt. Folyton sietni a frissítésekkel, fenntartani az olvasók érdeklődését, és ösztönözni őket, hogy véleményezzék a fejezeteket. Nagyon nehéz volt, és egy csomószor nem is kaptam elég visszajelzést, ennek ellenére csináltam. Mert szerettem. Szerettem a Doktorral lenni, és bolyongani a világban 4-5 oldalon keresztül. Harcolni a kiborgokkal, dalekokkal, és más gonosz földönkívüliekkel. Teremteni egy saját útitársat, aki számára tökéletes, és mindenhogy passzolnak, akkor is, ha a Doktor elvette River Songot. Kár is tagadni, hogy magamról mintáztam a figurát.

Amikor jött az e-mail, és találkoztam Andyvel, fordult a világ. Talán akkor voltam életemben a legboldogabb. Amikor a kezemben tartottam a novelláskötetet, minden addigi bánat, sérelem, rossz érzés kifutott belőlem. Ezt akartam én is megmutatni másoknak. Hogy érezzék, mennyire jók valójában, és igenis tudnak írni. Írni mindenki tud, csak nem mindenki jól.

Később jött a Tokio Hotel sztorik korszaka. Atya ég… Na, ott aztán volt szórás. Ha hétfőn olvastam egy történetet, ami annyira lebilincselt, és olyan élethű volt, hogy úgy éreztem, ismerem azt a négy fiút, akkor kedden jött egy másik sztori, ami annyira szörnyű volt, hogy legszívesebben falnak mentem volna. Ettől mindig megrökönyödöm, a mai napig. Ha valaki borzalmas, és mégis olvassák. Hogy több kritikát, látogatót kap, mint egy igazán jó író. Ez borzalmas, és a mai napig nem jöttem rá, hogy csinálják.

Szóval segíteni fogok azoknak az embereknek, akik képesek lennének megmaradni a piacon! Csak, még nem tudom, hogy…

*

•         Ez lenne a hipertitkos küldetés? – kérdezte El, és szürcsölt egyet a
  
  vaníliaturmixából.
•          Igen, miért?
•          Azt hittem, valami nem is tudom… Színészkedni fogsz, vagy tudom is én… Forgatókönyvet írsz a Future Galaxyból.
•          Nem tetszik? – biggyesztettem le csalódottan az ajkam. Eleanor a legnagyobb kritikusom, ő mondta el a Future Galaxyról is legőszintébben a véleményét. Ezért is meséltem neki a blogos terveimről.
•          Nem ezt mondom. Szerintem szép, hogy segíteni akarsz a hozzád hasonlókon, de nem gondolod, hogy akkor túl sok lenne a Twilight remake? Nem mondom, a Szürke Ötven sorozatot csípem, mert na! De érted, mit mondok…
•          Értem. És megnyugtatlak, hogy nem szándékozom Twilight fafinceket olvasni. Ez bizonyos fokig negatív megkülönböztetés, de mennyi fantázia van abban, hogy írsz egy történetet abból, ami már eleve meg van írva?
•          És hogy akarod az egészet kivitelezni? – kérdezte El.
•          Sunyiba. Álnéven kommentálok, és ahogy befejezte a sztorit, ami tetszik, felveszem vele a kapcsolatot. Akkor majd a szívéhez kap, hogy végig én voltam, és mindenki boldog lesz. Kivéve, ha utálja Georgina Jacksont… - szürcsöltem én is a turmixomból, és Eleanorra sandítottam. Most jár az agya. Azt ugyan nem tudom, mi indította be a kerekeket, de nagyon gondolkodik, annyi szent. Alig észrevehetően összehúzza a szemeit, és mélyeket sóhajt. – Min gondolkodsz?
•          A megoldáson. – ó, így már minden világos, köszönöm, El…
•          Azt is elárulod esetleg, hogy milyen megoldáson?
•          One Direction. – mondta fapofával. Ebben a pillanatban nem voltam benne biztos, hogy teljesen százas.
•          Köszönöm, de szerintem több irányban is elindulhatok…
•          Nem, te gyagya! One Direction, az együttes! – forgatta a szemeit.
•          Mit csináljak velük? Szerezzek neked autogrammot? Szeretnél?
•          Van egyáltalán fogalmad róla, kikről beszélek?
•          Hogyne. – vágtam rá gyorsan, de igazából, ha kést szorítottak volna a torkomhoz, akkor sem tudom felsorolni sem a nevüket, sem egy dalukat sem. Halván foszlányok beugrottak, de ennyi. – És mi közük van hozzám?
•          Az internet tele van olyan fanfictionökkel, amikben ők szerepelnek. Oké, a legtöbb a klasszikus, hogy találkoznak, összejönnek, blablabla…
•          És ezt te honnan tudod?
•          Louis miatt muszáj elolvasnom néhányat. Csak, hogy tudjam, mennyire elvetemült a rajongók fantáziája. – mosolygott ördögien.
•          Hát persze! Most már tudom! Louis is a bandában van! – csaptam a homlokomra, El pedig nagyot nevetett.
•          Nem tudom, mi fájna neki jobban, hogy ha fanatikus lennél, vagy ha megtudná, hogy három nap kellett ahhoz, hogy rájöjj, hol láttad már… - csóválta a fejét vidáman.
•          Szerintem az utóbbi. Egyébként gondolom sejti, hogy nem vagyok megőrülve tőlük, különben már a mozi előtt letéptem volna a bugyim, hogy írja alá…
•          Apropó, mi a véleményed róla? Mármint, Louisról.
•          Ezt komolyan kérdezed? Évek óta együtt vagytok, nem hiszem, hogy befolyásolna a kritikám.
•          Akkor is.. Szeretném, ha jóba lennétek. Mind a ketten fontosak vagytok nekem, és nincs kedvem egy nap arra kelni, hogy választanom kell közületek.
•          Kár lenne, mert akkor ki kéne dobnod, nekem ugyanis nagyon jó a rábeszélőképességem. – fújt egyet, és intett, hogy végre beszéljek a lényegről. – Szóval Louis, mi? Az első 10 percben azt hittem, elrohanok. Ahogy rájött, ki vagyok, és rögtön ostromolt, az elég ijesztő volt. Nekem még mindig fura, ha valaki azt mondja, elolvasta a könyvem, pláne, hogy szerette is. Aztán a mozi után a kávézóban meggyőzött. Mintha veled beszélgettem volna. Szinte azonnal bíztam benne, és az volt az érzésem, hogy felhívhatnám az éjszaka közepén azzal, hogy megöltem valakit, az ő kérdése pedig csak annyi lenne, hogy hol temessük el.
•          Oké, ezt úgy veszem, hogy bírod. – mosolygott, és egy hosszú pillanatig csak nézett.
•          Mi van?
•          Még szerencse, hogy kedveled, mert holnap lesz egy kis összeröffenés…
•          Ne is folytasd. – ráztam meg a fejem, és hallgatásba burkolóztam.
•          Georgie, kérlek! Louis külön megkért, hogy hívjalak el, és ha kell, a hajadnál fogva ráncigáljalak oda… Ő is kedvel téged, és szeretné, ha a többiekkel is lepacsiznál. A mozi óta csak ezt hajtogatja. Ha nem ismerném, még féltékeny is lennék, de tudom, hogy csak egy hullámhosszon vagytok, mint mi. Ő én vagyok, fiúba, és ezért kedveled annyira.
•          Ez nem győzött meg teljesen. Nem is ismerem a többieket… Most csak így állítsak be egy üveg borral? Helló, megjöttem. Mizu? – úgy csináltam, mintha tényleg lenne egy üveg bor a kezemben, és próbáltam minél viccesre vettem a figurát. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Nem csinálok hülyét magamból!
•          Te lökött vagy… Ezek a srácok imádnak téged, és istenítik a könyvedet. Még egy interjút sem láttál, igaz?
•          Hogy láttam volna? Eddig nem foglalkoztam velük… És még azt sem tudom, hogy tényleg velük kapcsolatban fogok-e olvasni, és akkor most még haverkodjak is? – épp időben csörrent meg a telefonom, így nem kellett folytatnom ezt a lehetetlen vitát. Nem akarok a One Directionnel bulizni. Még Eleanor kedvéért sem. – Igen, itt Georgina Jackson!
•          Georgie! Itt David, David Tennant. Azért hívlak, mert lesz ez a jótékonysági est, a Red Nose Day, ugye tudod.
  
•          Igen?
•          Szeretném, ha együtt szerepelnénk a kampányban.
•          Hogy? – köpni-nyelni nem tudtam, csak tejbetök vigyorral El felé fordultam, és David nevét tátogtam.
•          Hallottam, hogy annak idején DW-s történeteket írtál, és hogy a mai napig te írod minden rész kritikáját, és gondoltam vicces lenne együtt pózolni. Mit szólsz?
•          Te most viccelsz velem? Hatalmas rajongód vagyok, nagyon szívesen! – némán ujjongtam, Eleanor csak nevetett, de tudom, hogy még nincs lejátszva a holnapi. Viszont most jobban érdekelt, hogy a kedvenc Doktorommal fogok kampányolni a jóért.
•          Akkor ezt megbeszéltük. Holnap délután kettőkor a BBC-nél, és összehozzuk! – mosolygott a vonal túlsó végén David, én buzgón helyeseltem, aztán elbúcsúztunk egymástól.
•          Atya ég! Eleanor, én David Tennantel fogok pózolni a Red Nose Day kampányában! – most már nyugodt szívvel örültem hangosan. Alig hittem el, hogy maga David Tennant kér fel. Egyáltalán, honnan van meg a számom neki? És már Georgiez? Oké, több interjúban mondtam, hogy mindenki így hív. Szóval már látott velem interjút? Mindegy is, a lényeg, hogy engem választott.
•          Ez király! De nem fejeztük be. Eljössz.
•          Ó, te makacs öszvér… Tudod, mit? Elmegyek.