Chapter 14. + kritika

Hey Leute!
Szeretnék bocsánatot kérni, hogy ilyen hosszú ideig nélkülöznötök kellett engem, és a társulatot, de sajnos még mindig nem érzek elég motivációt magamon kívül, és várom a sült galambot.
De beszéljünk vidámabb dolgokról:

• újabb rendszers olvasót kaptam, Annie személyében! A linkek között megtaláljátok a csodálatos blogját, én nagyon szeretem! ;-) - igen, reklám volt. :-D
• Elhagytuk a 2000 látogatót! El sem hiszem, hogy pár hét alatt, mióta kitaláltam, hogy elindítom a blogot, már ennyien kíváncsiak voltatok a szösszenetemre, de nagyon örülök neki, és annak is, hoggy bár jó ideje nem hoztam semmit, a napi látogatottság 20 fő alá soha nem ment, ez király! Pacsi az olvasóimnak! 
• Az előző bejegyzésben egy novellát olvashattatok tőlem, ami most már bitos, hogy folytatásos. Jelentem, a második rész munkálatai megkezdődtek, és már saját blogja is van Watsonnak és Spottnak! *katt*
• A blog megkapta az első kritikát, és egy csodálatos "Keep calm..." képet, ezeket mind-mind Alice♥-nek köszönhetem! A kritikát egy új menüpontban tudjátok majd megnézni, amit egy ideje tervezek, és most már értelme is van. 

 Befejeztem, nem pofázom feleslegesen, megérkeztem a 14. fejezettel, új szereplővel, nagy felismerésekkel. Magamhoz képest rövid, de annál lényegre törőbb. 

xx, Amelia

-         Meg se kérdezed, milyen volt? – lépett a nappaliba Tom, ahol Bill éppen egy autósmagazint nézett a tv-ben.

-         El tudom képzelni… Annyira jó, hogy csak reggel találtál haza. – fintorodott el a fiatalabb Kaulitz.

-         Féltékeny vagy?

-         Miért lennék?

-         Talán, mert szerelmes vagy Fleurybe.

-         Szóval már neked is csak Fleury.  – morgott Bill.

-         Hát, ez már csak így megy. – vont vállat sunyi mosollyal Tom. – Miért nem mondod ki, hogy szereted?

-         Mert nem, és örülnék, ha nem szekálnál ezzel! – csattant fel Bill, és elindult a szobája felé.

-         Oké, akkor én sem mondok semmit. – tette lustán karba a kezét bátyja, és mélyebbre süppedt a kanapéban.

-         Rendben, szeretem, amióta először láttam a darabban! Most örülsz? – dobta égbe kezeit Bill, és visszatrappolt a nappaliba.

-         Szóval ettünk, beszélgettünk, aztán lefeküdtünk, végül pedig megnéztünk két filmet, ami elaludtunk, szóval csak reggel értem haza.

-         Együtt vagytok?

-         Ez egy vicces sztori. – nevette el magát Tom. – Öregem, a csaj hibátlan, de tényleg!

-         Kímélj meg a mocskos részletektől. – vágott közbe Bill.

-         De nem illünk össze.

-         Hogy?

-         Jól hallottad, a tökéletesség nem minden! Azonnal egy hullámhosszon voltunk, de csak, mint legjobb barátok. Hajtott a kíváncsiság, hogy milyen vele, és most őszintén… Ki hagyná ki Fleur Presgurviccal? De nem éreztem semmit. Jó, ez így túlzás, nagyon is, de nem azt, hogy belezúgok. Ellentétben veled, akiről lerí, hogy a csillagokat is lehoznád, ha kérné!

-         Azt hiszem, nem kellenek neki a csillagaim… - csóválta a fejét Bill.

-         Meg sem próbálod! Életed végéig a hátsó sorból akarod figyelni, hogy mi történik vele?

-         Te nem hallottad, amikor megkérdezték, mi van köztünk… - csóválta a fejét az új Rómeó.

-         Fájt neki. – mondta Tom.

-         Micsoda?

-         Hogy azt mondtad, csak munkakapcsolat van köztetek.

-         Hogy érted ezt?

-         Azt hitte, barátok vagytok.

-         Hát ez az! Neki csak a barátja vagyok! –sóhajtott keserűen Bill.

-         Te semmit nem értesz? Pár héttel ezelőtt még utált, és a háta közepére se kívánt, most meg hajlandó veled barátkozni, és megbántottad! Ha megbántódik, akkor érez valamit irántad! – Tom felkelt a kanapéról, és a fürdő felé battyogott. – Siess, mielőtt lecsapják a kezedről! Nekem is majdnem sikerült…

*

-         Lestat! Ne játssz a gazdi hajával, fáj neki! – morogtam a kanapéról. Tom már haza ment, de egyszerűen nem volt erőm a szobába csoszogni, így visszavetődtem a kanapéra. Lestat továbbra sem hagyott békén, a következő pillanatban pedig a telefont is a kanapéhoz lökte, jelezve, hogy csörög.  – Halló? – szóltam bele rekedten.

-         Halló, halló! – utánozta a klasszikus sorozatot angol akcentussal a vonal túlsó végén Rella.

-         Istenem, sweetie!  - tornáztam magam ülésbe. – Mi a helyzet? Ezer éve nem hallattál magadról!

-         Tudom, sajnálom, de szakdolgozat kellős közepén voltam…

-         És? Megvan? Mondd, hogy végre az én egyetlen, gyerekkori francia kispajtásom diplomás vágó lett!

-         Hát hogy a viharba ne! Megvan! Lediplomáztam!

-         Zsír! Megünnepeljük! Told fel a seggedet Párizsba, és csapunk egy nagyon, de nagyon görbe hétvégét! – nevettem a telefonba.

-         Ezért is kereslek… Nincsen véletlenül egy vendégszobád két hétre? A számomra? – kérdezte óvatosan Rella.

-         Viccelsz velem? Az én házam a te várad! Miért csak két hétre?

-         Találtam egy lakást Párizsban, csak ki kell festetni, meg néhány apró renoválás. A szakemberek szerint két hét, már mindent elintéztem. Csak időközben kiderült, hogy nekem jövő héten már Párizsban kell lennem, egy forgatás miatt. Lássuk be, Cannes-ból nehéz lenne…

-         Várunk sok szeretettel! – mosolyogtam boldogan, és végre az én öreg barátnőm is elnevette magát.

-         Péntek?

-         Péntek. – kacsintottam, annak ellenére, hogy nem látta. – Jézusom, mennem kell, elkések! Ne haragudj, Rella, de próbám van… Pénteken mindent bepótolunk!

-         Rendben, menj csak! Akkor péntek, adieu!

-         Adieu! – tettem le gyorsan. Magamra rántottam egy melegítőt, enni adtam a macskámnak, és lerobogtam az autómhoz. Kicsit gyorsan vezettem, de hát muszáj volt… Inkább fizetek gyorshajtásért, minthogy szembetalálkozzak Redha haragjával.

-         Bocsika, bocsika, elaludtam kicsit! – léptem be fújtatva a próbaterembe, ahol Bill már a beugró Júliával próbált. Szép… Tíz percet kések, és máris erre kell ideérnem. Jók voltak. Több mint jók! Ahogy néztem őket, elhittem, hogy szerelmesek. Szétvetett az ideg. Hogy lehet, hogy egy beugróval jobb, mint velem? Ennyire nem tetszem neki, hogy képtelen bemesélni magának, hogy szerethetne? Na nem, majd meglátjuk! – Elnézést, bocsánat! – léptem közéjük, mire elhallgatott a zene.

-         Fleury! Vele is kell gyakorolnia! – szidott meg Redha.

-         Majd a bemutató után, addig foglalkozzunk csak kettőnkkel! Vagy talán már a bemutatón is Sallyvel fog szerepelni? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

-         Természetesen nem. Akkor, talán folytassuk! L1amur Heureux! – kiabált Redha, és a helyemre álltam. Bill eddig egy szót sem szólt, csak óvatosan méregetett, én pedig eldöntöttem magamba, hogy most kapnak csak igazán szerelmes Júliát. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy Billel tényleg egy pár vagyunk. Még mindig mókás volt a kép, de egyre elviselhetőbb, és ideje volt, hogy ezt a gyakorlatba is átültessem.  Megszólalt az első hang, és varázsütésre a világ legszerelmesebb nézésével néztem. Bill meglepődött, de hamar felvette a fonalat, és az én játék-érzelmeim tükröződtek a szemében. Lassan kerülgettük egymást a táncosok között, néha lopva egy-egy apró, szinte észrevétlen érintést, hogy a refrénben találkozzunk. Bill szenvedélyesen rántott magához, és volt olyan pillanat, amikor szólnom kellett magamnak, hogy ez nem a valóság. Egyszerűen Rómeó és Júlia egymásba szeretett. De még hogy! A testem Bill minde apró érintésére válaszolt, és teljesen természetesnek éreztem, hogy viszonzom azokat. Szépen, lassan haladtunk a végéhez, ahol a csók következett. Még sosem sikerült tökéletesen. Akármennyire is próbálkoztunk, egyszerűen nem volt hiteles… Aztán Bill arca lassan közeledni kezdett felém. Legnagyobb meglepetésemre eszembe sem jutott, hogy valami fifikás kifogással elhúzódjak, mint azt eddig legtöbbször tettem, hanem vártam, hogy megtörténjen. Akartam, hogy Bill megcsókoljon… Lassan, és nagyon gyengéden érintette ajkait az enyémnek. Kicsit várt, gondolom arra, hogy nem-e húzódom el, de mivel nem tettem semmit, igazán, szívből megcsókolt. Ebben a csókban volt az elmúlt két hetünk folyamatos hullámvölgye, a viharok, és a remény, hogy ennél már csak sokkal jobb lesz.