novellaverseny, 4. hely.

Hey, Leute!
Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy még mindig semmi, de semmi rész nincs. A héten reményeim szerint tudok hozni. (!)
Addig is egy novellát teszek fel, amivel negyedik helyezett lettem MissMe novellaversenyén. Február 18.-án az ő oldalán is olvashatjátok a történetet, de jó szokásomhoz híven felteszem ide.
Nincs is más hátra, mint jó szórakozást, és legközelebb már a 13. fejezettel érkezem! :-)

xx, Amelia

Ui.: Még meg sem köszöntem a három rendszeres olvasómnak, hogy olvasnak. Nagyon széen köszönöm, remélem túl nagy csalódást nem okozok, nagyon igyekszem! És persze tessék kommentelni, olvasni, gombnyomogatni!... :-)

Én megtenném…

Még soha nem beszéltem arról, amiről most fogok. Néhány hónappal ezelőtt, - kit akarok átverni, pontosan emlékszem rá – május első szombatján szakítottam életem szerelmével. Nagyon egyszerű oka volt; megcsalt. Ha ez még nem lett volna elég, egy nálam hat évvel fiatalabb lánnyal. Akár reklamálhattam volna liliomtiprásért, de az már csak egy kétségbeesett próbálkozás lett volna, és elég szánalmas. Tudtam, hogy nem vagyunk tökéletesek, de melyik szerelem az?

Eleinte azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Egy ideje éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem ez volt az első hullámvölgy. Én tudtam, hogy ő az igazi, és ennek fényében el is néztem dolgokat. Talán túl sokat is. Megcsalt, átvert, és én csak lenyeltem mindent, mert szerettem. És ő is, tudom, érzem. Hogy most is szeret-e, nem tudom. Én igen, de túllépek, ez már biztos. Soha többé nem akarok az az ember lenni, akit kénye-kedve szerint mozgathat, mint egy marionett figurát. Én én akarok lenni, és én akarok irányítani!  

Ennek a gondolatmenetnek a meghatározásához kellett fél év, és az, hogy láttam Greget újdonsült barátnőjével, határtalanul boldognak. Nem hittem el. Ez nem az az ember volt, akit én szerettem. Ez egy másik Greg Kandinsky volt, nem az enyém. A terveim tökéletesen kivitelezhetőnek tűntek, egészen addig, amíg ki nem nyitottam a szekrényem, hogy felöltözzek és elmenjek zenekarra.  Itt találkoztunk. 6 éve vagyok oszlopos tagja a BBC Symphony Orchestra-nak, nagybőgőzöm. Imádom a munkám, világ életemben bohém zenésznek készültem, még ha ez nem is mindig móka és kacagás. Amikor először megláttam Greget a dobosok között, tudtam, hogy kettőnk kapcsolata nem lesz épp futó kaland. Nem számítottam rá, hogy ennyire nem. Eleinte minden tökéletes volt.  Boldogság a köbön, közös programok tömkelege, és jó nagy rózsaszín köd. Ebbe most nem is akarok belemenni, még a végén meggondolom magam, és visszasprintelek Skóciába. Igen, elmenekültem. Fogtam magam, és a skót együtteshez disszidáltam, ahogy kiborult a bili. Nem éppen a legbátrabb cselekedet volt, de végül is mindig is akartam skót földön whisky-t inni, hát most már ürügyem is volt.  Az első időszak baromi nehéz volt. Nem jártam társaságba, és egyetlen barátom Johnnie Walker volt a magányos estéken. Egy nap észbe kaptam, és rájöttem, hogy én ennél sokkal értékesebb vagyok, és nem szeretném elvonón végezni. Szóval barátokat szereztem, és toltam haza a meggyógyultam és csodálatosan érzem magam a zöld lankákon üzeneteket. Hazudtam, de jól ment. Istenem, hogy miért nem mentem színésznek… Akkor is lehetnék hű a BBC-hez. Egy idő után azonban éreztem, hogy haza kell jönnöm. Hát eljött az ideje…

-          Ugye nem gondoltad meg magad! – szólt bele a telefonba legjobb barátnőm, Eve.

-          Nem, már indulok is, csak még keresem az új vonóm… - szorítottam a vállammal a fülemhez a készüléket, miközben a csizmámat próbáltam magamra rángatni. Kicsit füllentettem, valójában csak a szokásosnál nagyobb gondot fordítottam a hajamra és a sminkemre, miután kiválasztottam a tökéletes ruhát. Egy sötét farmert vettem fel, fehér trikóval, és egy fekete zakóval, néhány ékszerrel, köztük szándékosan az egyik gyűrűvel, amit Gregtől kaptam tavaly karácsonyra. Ő elő eljegyzésnek nevezte, én pedig benyalós ajándéknak, a harmadik félrelépése után. Azt hiszem, ezt a kört én nyertem.

-          Remélem is, és azt is, hogy nem azért ficánkolsz ennyit, hogy megmutasd Kandinskynek, hogy mit veszített.

-          Mégis hogy feltételezhetsz rólam ilyet? – erre csak egy sóhajtással válaszolt. – Negyed óra, és ott vagyok. Busszal kell mennem, mert a kocsim szervizben van.

-          Te fél Londonon át akarsz sétálni egy bőgővel?

-          Nem, buszozok. – mondtam, majd bontotta a vonalat, felkaptam egy kötött barna sálat, hozzá tartozó sapkával, bőrkesztyű, a kedvenc szövetkabátom, és útnak indultam. Beráncigáltam a hangszerem a liftbe, a járdaszegélynél pedig úgy döntöttem, hogy Kevint – a nagybőgő, így hívom – inkább nem teszem ki a többi ember idegzetének minimális tűrőképességének, és taxit fogtam. Így hamarabb értem a próbaterembe, de hát így alakult.

Hatásos belépőt terveztem, drámai jelenettel, és tökéletes mosollyal, de csak egy majdnem orra bukásra futotta, mikor a tokom beakadt a küszöbbe. Hát jó, még mentem, ami menthető, és a karmester felé indultam.

-          Mit gondolsz főnök, odaférek még a helyemhez? – léptem mögé, ő pedig mosolyogva tárta szét a karját felém.

-          A tékozló lány hazatért! Skóciában tényleg jobb a whisky, hogy fél évig fogva tartott?

-          Nem tudta eléggé elvonni a figyelmem, hogy ne hiányozzon az én öreg górém!

-          Jó válasz! Itt a kotta, kapcsolódj be! – kacsintott, én pedig már indultam is. Pontosan szemben velem van a dobsor. Ott ült. Nem foglalkoztam vele, vagyis csak próbáltam úgy tenni. Valójában a gyomrom akkorát bukfencezett, hogy ezért minimum 10 pont járna egy tornaversenyen. Azt még nem döntöttem el, hogy epét öklendezzek az undortól, vagy fakadjak sírva a szánalmas próbálkozásán, amikor hatalmas zöld szemeivel engem fürkész. Basszus, még mindig ugyanúgy hat rám, ez nem ér. Bezzeg rajta nem látszik semmi, csak forgatja az ujjai között azokat az átkozott ütőket. Leültem, és kitettem magam elé a kottát. Doctor Who – The 11’th Doctor Theme Song. Szóval megint Doktor váltás lesz. Imádtam a sorozatot, és a zenekarnak köszönhetően első kézből értesültem az ilyen szereplőváltásokról. Most ne menjünk bele, miért cserélik állandóan a főszereplőt.  Eve rögtön hátra fordult, hogy valamit mondjon, de hála Istennek, elkezdődött a próba. Azonnal visszazökkentem a londoni forgatagba, és nemsokára úgy éreztem, mintha el se mentem volna.  A darab kifejezetten tetszett, már alig vártam, hogy hallhassam a sorozatban. A végén elégedett sóhajjal jeleztem magamnak, hogy sikerült, túléltem, mehetek haza, innen már csak könnyebb lesz. Tévedtem. Éppen kiléptem a bejárat ajtón, amikor a saját nevem hallottam.

-          Anne! Várj! – rögtön felismertem, bárhol felismerem ezt a hangot. Greg.

-          Szia. – mosolyogtam kényszeredetten, és elindultam a megálló irányában. Most már bevállaltam a buszt, hiszen Kevint itt hagyhatom, otthon van egy másik, amin gyakorolhatok.

-          Jól nézel ki. – vette fel velem a tempót.

-          Rólad ugyanez nem mondható el. – mértem végig rajta. Neki sosem hazudok, tényleg nem volt formában. Haja a megszerkesztett kócossága helyett, elalvós össze-vissza állt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Másnapos, látom rajta.

-          Hiányzott az őszinteséged. Milyen volt Skócia?

-          Jó. Milyen volt a nyári óvoda?

-          Ez nem vicces. – sötétült el Greg szeme, de nem törődtem vele.

-          Ha feljelentettelek volna pedofília vádjával, na, az nem lett volna vicces. De ez az! – biccentettem, majd felugrottam a buszra az utolsó pillanatban, így esélye sem volt válaszolni.

Teltek a napok, hetekké duzzadtak, aztán pedig hónapokká. Szépen, lassan hozzászoktattam magam Greg jelenlétéhez, és visszarázódtam az itteni életembe. Az első időszakban megfordult a fejemben, hogy egy kecses hátraarccal visszamegyek Skóciába, de csak azért is megmutatom, hogy én vagyok itt az úr. 

Annyira kihevertem a dolgot, hogy éppenséggel a harmadik randimra készültem Arthurral. Béna neve van, elismerem, de haláli figura. Akkor ismertem meg amikor a Doctor Who új szereplőgárdájának  zenéit vettük fel. A főbb szereplők mindig kapnak egy témát, mint a Rózsaszín Párduc, neki is van. Arthur az új útitárs barátját alakítja, és a továbbiakban őt is szeretnék bevenni a bandába, hogy hárman utazzanak időben és térben. Kedveltem ezt a fiút. Szöges ellentéte Gregnek, amit Eve napjában tízszer a fejemhez is vágott. Szerinte csak azért kezdtem Arthurral, mert eszköz a Greg-felejtő projektben. Az én véleményem pedig az volt, hogy végre esélyt kaptam az újrakezdésre. Izgatottan készültem, egy ingruhát vettem fel, és, hogy stílusos legyek, a Doctor Who táskámba szórtam a fontosabb dolgokat. Arthur pontban nyolckor csengetett.

-          Gyönyörű vagy! – mért végig, én pedig félreálltam, hogy legyen helye bejönni a lakásba. Egy puszit nyomott az arcomra, és a kabátját a fogasra akasztotta. Már kezd egészen otthonosan mozogni a garzonlakásomban. Még, mielőtt komolyra fordult volna a dolog, gyakori vendégnek számított, a közös baráti esték jóvoltából.

-          Köszönöm, te sem panaszkodhatsz. Csak nem randid van valakivel? – ugrattam kicsit, hogy oldjam a hangulatot. – Kérsz valamit inni? Mindjárt kész vagyok, csak még előtúrom a cipőm, és indulhatunk is!

-          Nem, köszönöm, nem kérek semmit. Csak készülődj nyugodtan, mi addig jól elleszünk Bo-val. – mosolygott, és az említett ketrece felé vette az irányt, felnyitotta a fedelét, és egy fehér nyuszi bukkant elő az karjában. Bo szintén Greg ajándéka – micsoda véletlen - , bár őt a születésnapomra kaptam, nem pedig azért, hogy visszakönyörögje magát. A nyuszi elégedetten fújtatott Arthur ölében, én pedig már el is tűntem a szobámban, a megfelelő cipő után kutatva. Végül egy krémszínű, vörös masnis balettcipőt kaptam fel, aminek az oldalán a „Bowties are cool” felirat díszelgett, utalva a 11. Doktor öltözködési stílusára.

-          Kész vagyok! Léptem ki teljes harci díszben a nappaliba, ahol Bo éppen répát majszolt Arthur kezéből. Ez volt az a pillanat, amikor véglegesen eldöntöttem, hogy én akarom ezt! Akarom, hogy működjön ezzel a fiúval, tényleg! Mint amikor az egyedülálló anyuka meglátja, ahogy a férfi, akivel találkozgat, de még nem bízik benne, a gyerekével játszik. Ez is egy hasonló pillanat volt. Csak nyúllal. Greg volt nyulával. Eljött az ideje, hogy Bo és én végre egy igazi, gondoskodó, és szerethető figurát kapjunk, ne pedig a megbízhatatlanság Picasso-festményét. – Indulhatunk?

-          Persze! – pattant fel Arthur, és Bo-t visszatette a ketrecébe, aki rögtön kaparni kezdte a rácsot, jelezve, hogy nincs ínyére a dolog, miszerint nem ő van a középpontban.

Egy közeli étterembe mentünk, és a klasszikus angol konyhának adóztunk. Kellemesen telt az este, amikor csilingelt a bejárati ajtó, és belépett rajta Greg, jobbján Donnával, a barátnőjével. Egy pillanatra sem engedte el az exemet, és ez némileg bosszantott. Nem csak azért, mert akármennyire is kapartam, esélyem sem volt nem szeretni Greget, hanem mert látszott a lányon, hogy minden pillanatban attól tart, ha elengedi Greg kezét, az elszalad, és hátra se néz, a biztonság kedvéért pedig ég egy 20 méteres falat is felhúz kettejük közé. Akkor mégis miért van vele? Mivel tudja megtartani ez a lány, hogy ne kapcsoljon lükvercbe? Nem hiszem el… Persze, ha visszasomfordálna, sem fogadnám vissza, egyrészt, mert nem hajtok a világ legnagyobb idiótája címre, és mert itt van nekem Arthur, akivel eszem ágában sincs kiszúrni. Arthur… Ha igazán végigzongorázom, egyáltalán nem az esetem. Teljesen különböző az ízlésünk, szinte mindenről más a véleményünk, és a humorával sem vagyok mindig kibékülve. Elszállt a lelkesedésem iránta, de olyan elemi erejű biztonság árad belőle, hogy saját magamnak kaparnám ki a szemeimet egy kanállal, ha nem fogadnám el, amit felajánl nekem. Igazság szerint önző vagyok, és kihasználom, de a szerelem később is megjöhet, nem?

-          Anne, itt vagy velem? – zökkentett ki a gondolatmenetemből Arthur.

-          Igen, persze! Ne haragudj, csak egy pillanatra elbambultam. – mosolyogtam rá bocsánatkérően. A piszok Gregék persze mellettünk ültek le, hogy minden nyálas megnyilvánulásukat szóról szóra végighallgathassam. Ha valaki esetleg egy ultracsöpögős Twilight-remake-et akar írni, szívesen elküldöm a legjobb mondatokat e-mailbe. Még köszöntek is, én mogorván biccentettem, Arthur pedig egy kedvesebb „sziasztok”-ot mormolt feléjük.

-          Anne! Szeretnék egy kicsit komolyabb dologról beszélni veled. – nézett mélyen a szemembe Arthur, és megfogta az asztalon pihenő kezemet. Semmi. Az ég világon semmit nem éreztem, mikor ezt tette, csak barátságot, és szeretetet, de lehet, hogy egy tojásos rántotta érintése is nagyobb érzéseket váltana ki belőlem. Viszont bepánikoltam. Ez az Anne, érzelem, büszke vagyok rád! Csak nem éppen az, ami kellene. Most pillangóknak kéne röpködnie a gyomromban, nem?

-          Miről?

-          Nem tudom, te mit gondolsz, de szerintem egy fokkal magasabbra léptethetnénk a dolgot. Jó barátok voltunk, két hónapja randizgatunk, és úgy érzem, te is többet érzel. – hogyne, pont annyival többet, hogy ne csavarjam ki a kezem az övéből, és sikítva rohanjak el, csapot-papot itt hagyva - Mit szólsz?

-          Ha most arra akarsz kilyukadni, hogy meg akarsz csókolni, akkor megadom az engedélyt. – húztam fel a fél szemöldököm, és próbáltam ebből is viccet csinálni, mielőtt még elröhögöm magam, és totális idiótát csinálok magamból, elégtételt szerezve ezzel a mellettem ülő volt barátomnak, aki éppen módszeresen nyomja le a kis barátnője torkán a nyelvét, és azt hiszem, ebben a percben lecsúszott néhány foga is. Várjunk csak! Ha én mindent hallok, még a cuppogásokat is, akkor ők is, nem? Ez megint szemét volt tőlem, de egy kicsi, csak egy nagyon apró szikráját szerettem volna Gregben kelteni a féltékenységnek. Nagy valószínűséggel kicsit sem érdekli, hogy mit teszek, és tovább rágogatja Donna nyelvét, de a „megcsókolhatsz” résznél mintha villám csapott volna belé, úgy vágta magát egyenesbe, és mint egy vadászkopó figyelt az asztalunk felé. Há! Ez az, igazam volt. Arthur mellém csúszott az asztalnál, és ajkaival vészesen közeledett felém. Nem cseszhetem el most! Eleinte csak nagyon óvatos puszit nyomott, aztán felbátorodott kicsit a visszapuszimtól, és határozottabban csókolt. Ez már igazi csók volt, és némi könyörgés után a nyelvének is utat engedtem. Nem mondom, hogy teljesen semlegesen érintett a dolog, és jól is csinálta, amit csinált, el kell ismernem. De ahelyett, hogy a csók alatt az járt volna a fejembe, hogy ez után milyen mocskosságok következnek, miután hazakísért, csak azon tudtam agyalni, hogy vajon Greg mindent premier plánba lát-e, és idegesíti is a dolog, vagy csak azért furcsállja, mert nemrég minden, amit most más fogdoz, az övé volt. Egy pillanatra ránéztem, anélkül, hogy elváltam volna Arthur nyelvétől, és láttam. Fortyogott a dühtől. Hát, ilyen ez a popszakma, öreg. A gyengék elhullanak, és a jó csaj mindig az erősebbé, és a jobbé lesz. Valójában meglepődtem, menyire zavarja, és azon is, hogy lassan nem lesz elég Arthur nyelve, vagyis nem a számban. Elhúztam a fejem, és nyomtam egy utolsó puszit a szájára. Mind a ketten kicsit ziháltunk, Arthur szólalt meg elsőként.

-          Mit szólnál hozzá, ha ezt itt rendezném, és elmennénk hozzám?

-          Meg kell etetnem Bo-t. – mondtam kicsit fújtatva, és a hajába túrtam. De basszus, akartam én is!

-          Tőlem kapott enni, nincs probléma. De ha nem akarsz, nem erőltetem a dolgot! – szabadkozott, de a fény a szemében egészen mást mondott.

-          Ó, Arthur, az Istenért! Hogy ne mennék? Nincs öt perce, hogy majdnem letepertük egymást, szerinted nincs kedvem?

-          Menjünk.

Fizettünk, és kézen fogva távoztunk az étteremből. Elégtételt éreztem, amikor a vállam felett visszasandítottam, és Greg szikrázó szemeivel találtam szembe magam, de ő egye csak végig a fagyi lapot Donnával, és menjenek haza társasozni. Én addig egy egészen más játékot fogok játszani, egy olyan emberrel, akit igenis akarok!

Arthurnál én is éppen olyan otthonosan mozogtam, mint ő nálam. A kabátomat a fogasra akasztottam, és a nappaliba sétáltam. Teljesen feleslegesen kezdtem el olvasni a könyvespolcán a könyvcímeket, hiszen nem egyszer volt már hozzájuk szerencsém, egyszerűen csak lefoglaltam magam, míg vissza nem jött a konyhából két pohár és egy üveg bor kíséretében. Rövid kínos csend következett, amíg csendben kortyoltunk a vörösborból. Úgy láttam, Arthur még mindig nem biztos benne, hogy teljes mértékben akarom ezt, így kénytelen voltam egy kis löketet adni a dolognak. Kivettem a kezéből a poharat, óvatosan letettem, és megcsókoltam. Ő rögtön kapcsolt, és szorosan magához húzott. A csókja tele volt szenvedéllyel, és vággyal, és szinte azonnal átragasztott rám is. Időm se volt felfogni, mit tesz, felhúzott a kanapéról, és szembe fordult velem. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe, aztán mindent ott folytatott, ahol elkezdte. Úgy bucskáztunk a hálóba, mint két tini, közben pedig afrikai futókat megszégyenítő gyorsasággal tűntettük el egymásról a kettőnket szétválasztó ruhákat. Vulgárisan megfogalmazva, nem gondoltam, hogy Arthurral ennyire jó a szex. Talán ezért is keltem hajnalban a világ legundorítóbb érzésével; a bűntudattal. Teljesen hülyének és mocskosnak éreztem magam, ahogy kihasználom. Csak néztem Arthur félmosolyban nyugvó, békés arcát, ahogy az igazak álmát alussza, és fél kézzel átkarol. A lehető legóvatosabban bújtam ki mellőle, és nesztelenül a ruháimat kezdtem kutatni. Úgy éreztem magam, mint kin átment egy úthenger. Tényleg le kellett vele feküdnöm ahhoz, hogy rájöjjek, soha nem fogom szeretni?

Anélkül, hogy bármiféle magyarázatot hagytam volna, elhagytam Arthur lakását, a lehető legrosszabb állapotban. Hazafelé semmi kedvem nem volt taxit fogni, vagy felszállni egy helyi járatra, inkább gyalogoltam majd egy órát. Aztán ahogy átléptem a küszöböt, olyan érzésem volt, hogy nem vagyok egyedül, leszámítva Bo-t. Greg ült a kanapén. Nem emlékeztem hogy még nem adta vissza a kulcsokat.

-          Mit keresel itt? – sóhajtottam fáradtan, és anélkül, hogy tudomást vettem volna a jelenlétéről, levettem a kabátom, és beültem a fotelba, nagyjából vele szembe.

-          Szeretnék beszélni veled a ma estéről. – mondta.

-          Tudtommal külön voltunk, és őszintén szólva nem érdekelnek a mocskos részletek, tartsd csak meg magadnak, esetleg majd elmeséled zenekaron a többieknek.

-          Nem erre gondoltam. Láttam, hogy direkt csináltad.

-          Mit?

-          A csókot, hogy megcsókoltad Alvint. – jelentette ki kriminális hidegvérrel.

-          Arthur.

-          Teljesen mindegy.

-          Egyáltalán nem. Tudod, én együtt vagyok vele.

-          Akkor miért jöttél el tőle hajnalban? – erre sajnos nem tudtam mit válaszolni. – Ha tényleg együtt lennének, nem azt várnád, hogy mikor csókollak meg.

-          Jézus, Greg! Te hallod, amit mondasz? Nem akarom, hogy bárminemű közöm legyen hozzád, hát nem érted? Szerinted miért mentem el? – felhúzott. Nem csak azzal, hogy ekkora öntelt hólyag, hanem, mert igaza van.

-          Ugyan Anne! Ne csapd be magad! Nekünk együtt kell lennünk! Összetartozunk, akár tetszik, akár nem!

-          Ezt nekem akarod bizonygatni? Nem én csaltalak fűvel-fával, ha jól emlékszem.

-          Szeretlek…

-          Hogyne, én is! – vágtam rá dühösen. Hogy lehet valaki ennyire önző? Igazából tudom, ugyanezt csinálom Arthurral. Gregnek igaza van, összetartozunk. Két önző disznó. – Greg, hagyj békén, és menj szépen marokkózni a barátnőddel.

-          Donna nincs többé, szakítottunk.

-          Nahát! Nem vagy érett egy komoly kapcsolatra? – el sem hiszem mekkora kő esett le a szívemről, ez nem normális. Az első gondolatom az volt, hogy ott helyben leteperem Greget, de visszafogtam magam.

-          Anne, kérlek! Hadd mutassam meg neked, hogy én vagyok az az ember, aki boldoggá tesz! – hirtelen letérdelt előttem. – Annyi hülyeséget csináltam, és annyiszor bántottalak már meg… De higgy nekem! Én vagyok az! A te Greged! Te sem tagadhatod, hogy igazam van. Minden porcikáddal a múltunkba kapaszkodsz. Hordod a gyűrűt, gondozod Bo-t, és visszajöttél! Amikor visszajöttél, és ott álltál a próbaterem ajtajában, tudtam, hogy még szeretsz. És ma este rájöttem, hogy én is. Amikor láttam, hogy másvalaki csókol, azt hittem agyvérzést kapok. Te az enyém vagy, és senkinek nem hagyom, hogy ezt megváltoztassa! Kérlek, Anne… - suttogta, és megfogta a kezem. Könnybe lábadt a szemem a kirohanásán. Még soha, egyetlen nagy összeveszés után sem próbálta ennyire bizonygatni, hogy nekünk együtt kén lennünk, ez volt az első alkalom, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy szeret. De nem tehetem! Nem lehetek ekkora idióta!

-          Greg! Nem csinálhatsz belőlem ekkora hülyét, még egyszer nem! – sírtam el magam, de a kezem nem tudtam kivenni az övéből. Pontosan beleillett az övébe, mint egy öntőformába, amit róla mintáztak.

-          Soha többé nem akarlak megbántani! Azt akarom, hogy kezdjünk tiszta lappal, és hogy hagyjuk a múltat.

-          Persze, én meg világbékét akarok, és alacsonyabb benzinárat… Ezt te sem gondolhatod komolyan. Összetörted a szívem!

-          Szeretlek, te vagy a mindenem! – ó, a francba, elvesztem. Éreztem, hogy ebből nem lesz könnyes búcsú.

-          Én is szeretlek. – suttogtam, ő pedig úgy csókolt meg, mintha soha többé nem akarna elengedni. Megint én engedtem.

Én megtenném, hogy elhagyom, de a sorsomat nem irányíthatom. És nekem Greg a sorsom…