C'mon, c'mon

„Semmi baj, Jane. Lily csak néhány pillanatra hagyott itt. Ne ess pánikba! Szép vagy, a sminked nem kenődött el, és a harisnyád sem szakadt ki, csak nyugi… Ja, és belógtál egy after party-ra, ami tele van biztonsági őrökkel.” Mi lehet a legnagyobb baj? Kitesznek? Ezek az emberek amúgy sem ismernek, és amekkora nevek, nem is fognak rám emlékezni. Holnap.  Jane Smith vagyok, másodéves joghallgató, szabadidőmben szeretek futni és fotózni, legfontosabb a családom és a most már volt legjobb barátnőm, és mellesleg már szélhámos is vagyok. Lily, az említett legjobb barátnőm találta ki azt a remek ötletet, hogy születésnapja alkalmából ő bizony beszökik az idei Brit Awards zártkörű partijára. Persze, neki nem volt elég, hogy négy óra várakozás után megvettem az utolsó két jegyet a díjátadóra. Sikerült a terv, most pedig itt ülök a pultnál, teljesen egyedül, néha váltok pár szót a pultossal, és kevergetem a Bloody Mary-m. Igazán kitettem magamért az este kedvéért, egy barackszínű koktélruhát vettem, egy flitteres magassarkúval, néhány ékszerrel, és egy, a ruhához színben harmonizáló gyöngyöskistáskával.

-          Ugyanazt, mint a hölgynek. – huppant le mellém egy kifejezetten kellemes hang, és a hanghoz tartozó kifejezetten jóképű srác. Jesszus! Liam Payne! Oké, nem esek pánikba, végül is, csak a kedvenc együttesem kedvenc énekese ült le mellém. Ez teljesen normális, akár Justin Timberlake is lehetne, akkor sem hatna meg. Csak nem csinálok jelenetet… Akkor tényleg kitesznek. Szóval sóhajtásba fujtottam egy rajongói sikítást, és úgy tettem, mintha kicsit sem érdekelne, ki ül mellettem. – Hogy-hogy így egyedül? – hozzám szólt. Atya ég, hozzám! 

-          A barátnőm eltűnt, azt hiszem, már bottal üthetem a nyomát. – ennyit bírtam kipréselni magamból nulla levegővel. Remélem, nem lilul a fejem.

-          Ó, értem. Tudod, egy ideje figyellek onnan – mutatott a táncparkett másik felére. – Nehéz elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű lány petrezselymet árul, vagy fél órája.

-          Lehet, hogy nem tűnök kifejezetten barátságosnak, ahogy egy vérszínű löttyöt töfködök egy zellerszállal. – rántottam vállat, mire ő elnevette magát.

-          Engem mégis meggyőztél.

-          Talán, csak megkívántad a vodkás paradicsomot.

-          Egészen mást… - mondta sejtelmesen, mire sikeresen félrenyeltem a nyálam, és diszkrét köhögő görcsben törtem ki. Ugye most a zellerre gondol, mondd, hogy a zellerre gondol! Liam Payne, a mindig hidegfejű, udvarias fiú, aki soha nem veszti el a fejét, azt mondta volna, hogy szeretné levenni rólam a ruhát? Nem, na nem… - Táncolunk? – intett a fejével a parkett felé.

-          Miért is ne? – viszonoztam az előbbi mosolyát, és kezemet az övébe csúsztattam, amit elém tartott. Hogy lehet egy halandónak ilyen puha keze? Ügyesen vezetett végig a tömegen, majdnem a parkett közepén álltunk meg. Lassú szám következett, úgy néz ki, fenn valaki a kegyeibe fogadott. Szabad kezével átfogta a derekam, és magához húzott, a másikkal egy pillanatra sem engedte el a kezem. A basszus hangosan dübörgött a fülemben, ami kifejezetten zavaró szokott lenni számomra, és néhány válogatott szószerkezet is eszembe jutott, de sokkal inkább azzal foglalkoztam, hogy Liam pár centire van tőlem, és hogy pillanatnyilag a legszerencsésebb lány vagyok a világon. És a magassarkúmnak köszönhetően a lámaim sem utolsóak. Lassan mozogtunk az ütemre, Liam kifejezetten kinőtte az esetlen mozgását, megnyugtató volt a karjaiban lenni. Vagyis lett volna, ha a szívem nem akarta volna örökké átszakítani a mellkasom, csodálom, hogy ezt ő nem vette észre, vagy csak nem szólt érte.

-          Tényleg eszméletlenül szép vagy! – súgta a fülembe, aminek eredményeként félő volt, hogy újra kell éleszteni. Nem csak, hogy dicsért, de ennek tetejében az ajkai súrolták a fülcimpámat. Ez több a soknál, összeesek.

-          Köszönöm, te sem maradtál le mellettem.

-          Pedig gondolkoztam rajta, hogy jumpsuit-ban jövök.

-          Szerencsére nem tetted. Hogy néznél ki mellettem? – újra felnevetett. Te atya ég, az a nevetés… Mint egy gyöngysor úgy gurult végig rajtam, azt se tudtam, hova legyek magamtól. Másodszorra nevettettem meg a tökéletes pasit.

-          Sokkal szebb vagy, mikor mosolyogsz! – ez megint a fülembe ment. Most komolyan, muszáj ezt? Le akarok diplomázni, de ha így folytatja, nekem innen már csak egy utam lesz.

-          Sokkal szebb vagy, mikor rám nézel, és nem a fülembe beszélsz. – hajoltam én is hozzá.

-          Menjünk innen, túl nagy a tömeg! – oké, itt vert le a víz. Nemhogy azokkal a barna szemeivel nézett, amivel lányok millióit veszi le a lábáról, de hogy abba a nézésbe miket sűrített bele. Tényleg, ez az ember engem tényleg vízszintesbe akar tenni. És? Én semminek nem vagyok elrontója…

-          Rendben. – egy pillanatra sem vettem le róla a szemem, még akkor sem, amikor megindult a hátsó kijárat felé, útközben odaintve a banda többi tagjának, akik olyan kikerekedett szemmel néztek, mint az a pasi a Sprektumon, aki ezzel bekerült a rekordok könyvébe. Gondolom ők sem számítottak rá, hogy pont Liam lesz az, aki felvisz egy lányt egy éjszakára.

Egy hátsó kertbe értünk ki, ahol a fákra égőket csavartak, és vagy százféle úton lehetett elindulni. Liam tudatosan választott egyet, ami a parkolókhoz vezetett. Amikor az autóhoz értünk, szinte beleütköztem, olyan hirtelen fordult felém.

-          Figyelj, én nem igazán szoktam ezt tenni, hogy csak úgy kézen fogok valakit.  – Jézus, zavarban van. – Ha valamit nem szeretnél, vagy esetleg most elfutnál, és itt hagynál, vagy túl nyersen fogalmaztam, és fel akarsz pofozni, akkor most még tedd meg, vagy gyere velem. –Na, azért nem igazán hagyott választási lehetőséget. Egy: ő Liam Payne, a számomra tökéletes férfi, kettő: nagyon nagy barom lennék itt visszafordulni, három: mi a francot csinálnék egyedül azon a partin, és négy: ki az az idióta, aki nemet mondana egy ilyen szempárnak?

-          Úgy nézek ki, mint egy labilis elme? Ha nem akarnék veled jönni, akkor már rég kicsavartam volna a kezem a tiédből, és itt hagytalak volna.

-          De, most mondtam, hogy egy este… - csóválta a fejét Liam.

-          Te tényleg ennyire józaneszű lennél? Szerinted én ezzel nem vagyok tisztában? Hogy kérhetném tőled, hogy csináljunk gyereket és vegyél el? Ja, és jó lenne, ha az egyik albumotokat rólam énekelnétek… Liam, én ezt értem, és benne vagyok! – néztem mélyen a szemébe, és megszorítottam kicsit a kezét.

-          Jézus, de bunkó vagyok, még a neved sem tudom… - enyhült meg egy kicsit, és kinyitotta nekem az anyósülés felöli ajtót.

-          A nevem Jane.

-          Jane… - mintha ízlelgette volna, és halkan mormolta. Az út alatt egyetlen szót sem váltottunk, és az az érzésem volt, mintha két vadállat lennénk, akik a nagy csapás előtt csendben kerülgetik egymást. Nem is tudtam, mivel törjem meg a csöndet. Most kérdezzem meg, milyen napja volt? Vagy álljak elő a halál béna rajongói kérdésekkel? Akkor már inkább csendben vagyok. A szálloda parkolójában a gyomrom egy pillanat alatt a tizedére zsugorodott, és amikor láttam, hogy Liam kiszáll az autóból, párducléptekkel megkerüli, és kinyitja az én ajtómat, egy kicsit le is fagytam. Megteszem. Fel fogok menni Liam Payne szobájába, és csak Isten tudja, mit fogunk ott csinálni. Vannak tippjeim, de úgy érzem, ha csak gondolatban kimondom ezeket, a ruhám rongyokká változik vissza, egy tökön fogok ülni, aztán a mostohám visszaparancsol lencsét válogatni a konyhába. Kézen fogott, és biztatóan rám mosolygott. Csendesen lépdeltünk egymás mellett, intett a portásnak, majd beszálltunk a liftbe. – Szóval… Tanulsz még? – kérdezte Liam.

-          Igen, jogot.

-          Az klassz.

-          Nem mindig, de nem volt választásom, a családomban mindenki jogász, még a kutyánknak is van egy öltönye… - forgattam a szemeim.

-          Akkor te nem is ezt akartad?

-          Persze, érdekel, és szeretem, hiszen ebben nőttem fel, de sokkal szívesebben csinálnék valami mást.

-          Például?

-          Imádom a repülőket. – a cipőmet bámultam erőteljesen, ezt még senkinek sem mondtam el. – Még akár szerelni is szívesebben szerelném őket, minthogy gürizzek a diplomáért, de igazából vezetni szeretném.

-          Ejha! Én is szeretem a repülőket. Ha nem lennék énekes, egy gyárban raknám össze őket. – Tudom, mondtad az X Factoros videónaplóban. Ezt azért hangosan mégsem mondhattam. Eszem ágában sem volt leleplezni magam, és a célegyenesben idiótának tünni.

-          Talán néha egy műszakban húznánk az igát. – mosolyogtam rá és ő is ugyanígy tett. Kínos csend következett, amit a lift pittyegése tört meg: megérkeztünk.  Némán sétáltunk a folyosón, amikor megállt a 498-as szoba előtt, és a zsebében levő kártyával kinyitotta. Nem mondom, nem fukarkodtak, amikor berendezték. Ha nem Liammel vagyok, valószínűleg egy elismerő fütty, vagy valami csípős megjegyzés is elhagyja a szám, de ebben az esetben csak a nappaliban lévő kisasztalra tettem a táskám, és vártam. Liam megint párducot játszott, és centikre állt meg tőlem. Egy szót sem szólt. Lassan közeledett szája az enyémhez, aztán nagyon finoman megpuszilta. Viszonoztam, amin felbátorodott, és egyik kezével a tarkómat fogta meg, a másikkal a derekamnál fogva magához húzott, én pedig a nyakába kapaszkodtam. Egyre hevesebben csókolt, nyelve szabad utat talált, és játszani kezdett az enyémmel. A vérem forrt, és bele sem gondolva, mit teszek, felugrottam az ölébe, hogy neki kellett megtartania, így mindkét keze a fenekemet fedezte fel. Lassan elindult velem a hálóba, közben lerúgta a cipőjét, én ugyanígy tettem. Ledöntött az ágyra, és csak akkor hagytuk abba a csókolózást, amikor ő a nyakamat kezdte el apró puszikkal behinteni. Felültem, hogy lehúzhassa a ruhám cipzárját, én pedig közben megszabadítottam a zakójától és az ingjét kezdtem kigombolni. Egyenlőtlen játék ez, neki csak a ruhámat kellett levennie, nekem pedig vagy tizenöt gombon kell átverekednem magam. Oké, megérte. Az ing alatt pontosan olyan felsőtest várt, amire számítottam; tökéletes. Aprót sóhajtottam, és a nyakától egészen a nadrágja gombjáig végigcsókoltam. Elégedetten sóhajtott, és visszanyomott az ágyra, hogy ő onnan induljon, ahol én befejeztem. Kínzó lassúsággal húzta le rólam a harisnyát, és így már csak egyetlen bugyi volt rajtam. Visszagördültem, tükrözve őt, és kiegyenlítettem a ruhadarabok számát.

-          A tiéd akarok most lenni! – suttogta a fülembe.

-          Gyere, gyere! – mosolyogtam pajkosan a mellkasába.

-          Mutass meg mindent, ami te vagy! – sóhajtotta, majd lecsúsztatta az utolsó zavaró tényezőt is rólam. Én ugyanígy tettem. Ettől a perctől kezdve próbáltam mindent a lehető legpontosabban az eszembe vésni, hogy soha ne felejthessem el. Mint egy jól olajozott gépezet alkatrészei, úgy működtünk együtt, szinte azt sem tudtam hol kezdődök én, és hol van vége Liamnek.

Mint minden csoda, ez is véges. Megvártam, míg elalszik, és engedélyeztem még magamnak néhány percet, amíg csak gyönyörködöm benne. Aztán sóhajtottam, és próbáltam kiszabadulni az öleléséből. Először, ahogy megérezte, hogy mocorgok, szorosabban fogott, így megvártam, míg mélyebben alszik, és akkor villámgyorsan kicsusszantam a karjai közül.  Összeszedtem a cuccaim, sietve felöltöztem. Most hagynom kéne valami üzenetet? De mit? Viszlát Liam, örültem, és jó volt. Hát ezt azért mégsem írhattam… Aztán, gondoltam stílusos leszek, és két sort firkantottam egy szalvétára, egy One Direction dalból: „ I’ve been watching you all night, there’s something in your eyes…”. Az ideiglenes párnámra tettem, jó eséllyel ezt látja meg elsőként, ha reggel felkel.  Engedtem magamnak egy utolsó pillantást az alvó Liamre, aki pár órára csak az enyém volt, aztán kiléptem az ajtón, és halkan betettem magam mögött.