Chapter 12. + negatív ömlengés

Üdv, földlakók!
 Megérkeztem az ú résszel. Csak ismételgetni tudom magam, komment, rendszeres olvasók, gombok. Őszinte leszek, a díjak nagyon jól esnek, és baromira örülök neki, de egyre lankad a lelkesedésem, úgy érzem, hogy senkit nem érdekel a dolog, a napi 70-80 olvasó ellenére is. Olyan érzés, mintha a semmiért dolgoznál, és ez nagyon rossz. Én megértem, tényleg, hogy a szereplők nem aktuálisak, de úgy érzem, már egy 1D sztorival sem állhatnék e a sorba. Mintha tehetségtelen idióta lennék, aki a maga szórakozására egymás mellé írogat szavakat. Szóval, tényleg sokat jelentene minden visszajelzés! Köszönöm...

xx, Amelia

Hazarobogtam, felhívtam Costanzát, hogy fél órája van, hogy idetolja a seggét, mert délután Le Poéte.
A zuhany alatt álltam, amikor eszembe jutott, hogy én ma még Tommal is találkozom. Gyorsan elzártam a csapot és egy szál törölközőben a telefonomért futottam a nappaliban. Costanza épp akkor lépett be az ajtón a saját kulcsával.

-         Te mit ugrálsz, mint egy gyogyós? Csak kajálni megyünk a srácokkal.

-         Igen, de fel kell hívnom Tomot, hogy ő is oda jöjjön! – okítottam ki.

-         De hát Tom is ott lesz… - csóválta a fejét Costanza. – Amúgy Greg hívott, hogy Bill szól, hogy a fiúkat is hozza.

-         Még jó, hogy nekem szólt… - morogtam az orrom alá, és bár tudtam, hogy Tom is ott lesz, azért tárcsáztam. – Amúgy nem a mi Tomunkra gondolok, hanem Bill testvérére. – tartottam el kicsit a telefont az arcomtól. – Á, szia, Tom, itt Fleury.

-         Szia!

-         Nos, már tudom, hogy ti is a Le Poéte-hez jöttök, de azért szólni akartam…

-         Akkor onnan indulunk, úgy is jó?

-         Persze, remek! – mosolyogtam.

-         Csak ne egyél sokat, hogy legyen hely a vacsorának is! – nevetett Tom, majd elbúcsúztunk.

-         Ójajj, neked tetszik! – nézett rám jelentőségteljesen Costanza.

-         És akkor mi van? Szabad vagyok és ő is. Megpróbálhatjuk, nem? – vontam vállat, és a gardróbhoz vonultam.

-         És mi lesz Billel?

-         Mégis mi lenne?

-         Ő szeret téged…

-         Ó, hogyne. Még azt sem bírta kinyögni a tájékoztatón, hogy barátok vagyunk. Elég érdekes módját választotta a szerelme kinyilvánításának, ha engem kérdezel. És különben is, én elvileg erről nem is tudok, és ha tudnék, se lenne semmi közöttünk, ugyanis Bill nem mozgat bennem semmit sem. – zártam le a vitát, és előráncigáltam valami elfogadható göncöt, ami az étterembe is jó lesz, és a Tommal való találkozásomhoz is.

-         Összetöröd a szívét. – sóhajtott a barátnőm, és egy másik felsőt tartott elém, jelezve, hogy inkább ezt vegyem fel.

-         Szóval most már boldog sem lehetek, csak mert mindenki lelkére nekem kell vigyáznom? – csattantam fel, és előhalásztam a fehérneműmet.

-         Nem ezt mondom. Csak miért éppen Tom Kaulitz? Párizs akkora, ráadásul téged az egész világ ismer, bárkit találhatnál! Most azt ne mondd nekem, hogy neked csak ő kell…

-         Nem ezt mondom. De meg akarom ismerni. Ez nem az eljegyzési partink lesz, lehet, hogy semmi nem is lesz köztünk. Ez csak egy randi, nem szöktet meg rögtön!

-         Hát te tudod. – vetette be Costanza a bűntudatot generáló hanglejtését, de nem törődtem vele. Mi közöm nekem Bill lelki világához? Egyáltalán nem tehetek róla, hogy ő belém szerelmes, ahogy arról sem, hogy nem viszonzom. 

*

-         Bill? Neked tényleg oké, hogy Fleuryvel találkozom?  - kérdezte Tom Billtől, aki éppen fogat mosott. Néhány héttel ezelőtt hasonló beszélgetést folytattak így, és itt, csak akkor Bill félelmei volt a téma, és nem az, hogy a testvére éppen elveszi tőle a szeretett lányt.

-         Mégis miért ne lenne oké? – kérdezte Bill tettetett értetlenséggel. Ha másra nem is, színészkedés megtanulására mindenképpen jó volt ez a pár hét a társulatban.

-         Nem is tudom… Ti végül is egy párt játszotok, lehet, hogy esetleg idővel komolyabban is… Érted. – Tom zavarban volt. Bill ritkán látja ilyennek, Fleury tényleg érdekelheti, és ez a legrosszabb az egészben.

-         Ettől nem kell félned! – tette bátyja vállára kezét az ifjabbik Kaulitz, és egy mosolyt is kierőltetett magából, már amennyire ez a fogkrémhabtól és a lelki állapotától lehetséges volt.

-         Köszi! Tudod, soha nem hívnám el, ha tudnám, hogy te bármit érzel iránta! – ölelte meg öccsét Tom, majd a szobájába vonult, magára hagyva Billt a kétségeivel.

Hogy lehet ez ennyire nehéz? Bill a szobájába battyogott, és azon gondolkodott, ha most odaállna Tom elé, és megmondaná neki, hogy 3 éve egyfolytában szerelmes Fleur Presgurvicba, akkor felhívná-e a bátyja a lányt, hogy lemondja a találkozót. Akkor viszont Fleury mindenre rájönne, elvégre nem lenne nehéz kikövetkeztetni, hogy miért fuccsolna be a randi.
Miért pont Fleurybe szeretett bele? Annyi lehetősége lehetett volna a boldogságra, még ebben a három évben is, de nem, neki Fleury kell csak. Esélye sincs mással kezdeni, mindenkit hozzá hasonlít. Talán ezért is alakult köré a „Casanova” titulus. Minden lány, nő, aki az utóbbi időben megfordult az életében, pár nap esetleg hét alatt elvesztette varázsát. Akkor már több értelme van az egyéjszakás kalandjainak.

*

-         Helló-belló! – intettem körbe mindenkinek, és helyet foglaltam a mi Tomunk mellett, a másik oldalamra Costaza huppant le, miután bemutatkozott a volt Tokio Hotel többi tagjának. – Lemaradtunk valamiről?

-         Semmiről, egyetlenem, csak az itallapról. – fordult felém vidáman a mellettem ülő Tom. A druszája már akkor végigmért, mikor beléptem, és azóta is úgy vizslat, mint George Michael a Last Christmas klipjében a göndör hajú lányt. Kicsit zavarban voltam, de szerencsére a természetem ezen felülkerekedett.

-         Jajj, ne! – biggyesztette le az ajkát Costanza, majd a pincér felé intett. – Pierre, a szokásosat! Fleurynek is!

-         Azonnal, hölgyek! – biccentett a kedvenc pincérünk mosolyogva. Pierre amúgy önjelölt író, főleg színdarabokat ír, és már legalább ezerszer mondtuk neki, hogy odaadjuk valamelyik darabját Géraréknak, de sajnos túl szégyenlős. Miután kihozta a mi italunkat is, beindult a beszélgetés. Mindenki mindenkivel, Gustavék is gyorsan beilleszkedtek, és negyed óra múlva már úgy beszéltettek, mintha ezer éve ismernénk egymást. Costanza és Gustav a gasztronómiában merültek el, azt vártam, hogy a dobos mikor húz elő egy jegyzetfüzetet, hogy felkörmölje a barátnőm tanácsait. Phil, és a két Tom Georggal éppen a női szépség világában merültek el mélyebben, Tom nem egy dicsérő mondata közepén rám nézett. Én Greggel és Billel beszélgettem. Vagyis inkább védtem magam. Úgy tűnik Gregnek feltett szándéka volt kitárgyalni az elmúlt három év cikis sztorijait, amik hozzám kötődtek. Rengeteget nevettünk, és jobban megismertük egymást, amikor háromnegyed 8 körül Tom a fejével a falióra felé intett, úgy, hogy csak én vegyem észre. Aprót bólintottam, és a kabátomért nyúltam.

-         Hát, szép és jó volt veletek srácok, de most mennem kell! – húztam ki magam alól a széket.

-         Hova-hova? – húzogatta a szemöldökét Phil.

-         Randink van. – mosolygott először Philre huncutul Tom, aztán rám, némi büszkeséggel.

-         És egy kukkot sem mondtál erről?  csapta barátságosan tarkón Greg Billt. – Elkel a mi szemünk fénye, és egy kanyi hozzászólásod sincs?

-         Elfelejtettem. – vont vállat Bill, és unottan belekavart az italába.

-         Jól van, fiatalok, eredjetek utatokra! – intett az ajtó felé Gustav, mire Tom kézen fogott, és egy gyors elköszönés után elindultunk a párizsi estébe.

*

-         Ugye, a bátyád tud vigyázni rá! – fordult Tom Bill felé. – Egyáltalán mi ez az egész randizósdi?

-         Tom, eszednél legyél! Te most Tom Ross vagy, nem Tybalt! – ripított rá Costanza.

-         Bocsi. – húzta be a nyakát az említett. Ha Costanza akar, elég félelmetes tud lenni, Tom pedig jól ismeri ezt az oldalát.

-         Tom… - sóhajtott Bill. – Azt hiszem, komolyan érdekli Fleury.

-         És ezt csak így hagyod? – csúszott ki Costanza száján, ami elárulta, hogy mindent tud. – Greg mondta!

-         Köszi, Greg. Szóval már egész Párizs tudja? – nézett lesújtóan Bill.

-         Sajnálom, kicsúszott. Egyébként ne aggódj, ha Fleury bármit is tudna, már rég hülyén viselkedne veled! – na, ez hazugság volt. A csapatból én voltam az az ember, aki bármilyen információ tudatában, mindenkivel ugyanúgy viselkedtem. De ezt Bill még nem tudta, és ez volt a szerencse. Greg észrevétlenül karon csípte Costanzát, mire az felszisszent, de nem mondott semmit.

-         Mi lenne, ha nem a két jómadarat beszélnénk ki, hanem egyszerűen csak szórakoznánk? – vetette fel Georg, és a továbbiakban egy szó sem esett rólunk.