Chapter 10.

Hát akkor itt! :-) 
Nos, megjött az új rész, remélem nem látzik nagyon rajta, hogy nyögvenyelősen ment csak. Szóval, azért bízom benne, hogy élvezhető lesz. :-)
Remélem, több komment, és rendszeres olvasó jön, és pipák is érkeznek/mert, hogy már az is van. :-)

xx, Amelia

-         Jézus, édesem! Mi történt veled? – rontott be az ajtón Costanza, szinte meg sem várva, hogy teljesen kinyissam, és szorosan magához ölelt.

-         Damien itt járt. – szipogtam a vállába.

-         Hogy mi?

-         Jól hallottad.

-         Jól van, gyere szépen. Leülünk, és mindent szépen elmesélsz töviről hegyire.  – a kanapéhoz vezetett, leültünk, ő pedig várakozóan felém fordult.

-         A napot Phillel és reggel töltöttem. Éppen a Le Poéte-ban ültünk, amikor előjött a tegnap Billel. elmeséltem nekik is a pletykákat, mire Greg benyögte, hog Bill kedvel.

-         Hogy érted, hogy Bill kedvel? – vágott közbe Costanza.

-         Hát…úgy.

-         Fleury, nem értek semmit, mi az, hogy úgy?

-         Costanza, ne legyél ilyen értetlen, kérlek szépen! – csattantam fel.

-         Akkor talán fogalmazz világosan! – dobta az égbe kezeit legjobb barátnőm.

-         Szeret, az Istenért! – kiabáltam rá, mire párat pislogott megdöbbenésében, aztán széles mosolyra húzta a száját. – Most mit vigyorogsz?

-         Ez nagyon király!

-         Ez egyáltalán nem király!

-         Ugyan már, Fleury! Bill kedves, okos, jóképű és szeret! Szerintem keresve sem találnál nála jobbat! – vont vállat.

-         Jól hallom, hogy t most próbálsz rábeszélni?  - meresztettem Costanzára a szemeim. Szinte teljesen kiment siránkozásom eredeti oka a fejemből. – Mindegy, most nem ez a lényeg!

-         Ennél még több? – nevette el magát.

-         Damien itt járt. – sóhajtottam, mire ő rögtön elkomorult.

-         Mit akart?

-         Engem. – pottyant le egy könnycsepp a karomra, mire Costanza együttérzően simogatni kezdte a hátam.

-         De, ugye nem engedtél neki semmit! – csak csendben szipogtam. –Ugye, Fleur!

-         Megcsókolt. Egyszer csak a hálóban kötöttünk ki. De aztán valami megtört bennem, és leállítottam.

-         Nagyon helyes! Damiennek csak egy trófea lennél, és elmondhatná, hogy meghúzta a társát. – sóhajtott Costanza. Ő régebb óta ismerte Damient, és egyszer mesélte, hogy valójában miért is hagyta ott annak idején Céciia a társulatot. a lemezszerződése kapóra jött, de az igazi ok Damien volt. Hitegette, és vígan játszott vele, egészen addig, amíg Cécilia komolyabbra nem akarta fordítani a dolgot. Akkor gyorsan megcsalta, és az egészet a megzabolázhatatlan természetére és a hűtlen természetére fogta. Bár, én már egy másmilyen Damient ismertem meg, és el sem tudnám róla ezt képzelni, Costanzának hiszek, nincs oka, hogy hazudjon nekem. Csak jót akar.

-         A volt társát. Nekem már Bill a társam.

*

-         Szóval, most fordítsuk meg a húst, hogy a másik oldala is megsüljön. Mégis meddig? – méltatlankodott Gustav a tűzhely fölött állva, kezében egy sütővillára nyársalt, félig sült hússzelettel. Bill már feladta, és most a nappaliban lapozott egy magazint.

-         Nem tudom, csak annyit láttam, amennyit te is! Gondolom, amennyire szeretnéd átsütni, addig kell hagyni… - sóhajtott az énekes.

-         Jó, akkor majd meglátjuk. – dobta a serpenyőbe a szeletet Gustav, és úgy meredt rá, mintha az a pillantásától sülne meg.

Bill komótosan felkászálódott a fotelből, és a kisasztalra dobta az újságot. A szobájába vonult, egy utolsó pillantást vetve a Jamie Oliverré avanzsált barátjára. Jót mulatott a képen, ahogy a sütő fölött áll, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Elővette a kottatartóját, a darab kottáit, és gyakorolt. A duetteknél látta maga mellett Fleury arcát, amint olyan szerelmesen énekel neki, mintha komolyan is gondolná.  Ilyenkor rendszerint hibázott. Vajon akkor is rontani fog, ha Fleury a valóságban így néz rá? Erre nagy volt az esély, és máris gyomoridege lett. Hogy tudna tiszta fejjel játszani, ha egyszer a szeretett nő így néz rá? Persze, ez neki rutin, és ha akarja, bárkivel el tudja hitetni, hogy szereti. Bill viszont senkire nem tud úgy nézni, mint rá. Ő a szerelme, az egyetlen ember, akinek szívét lelkét a kezébe helyezte. Csak éppen a lány nem tud róla. És ez így jól is van. Nem is kell. Ő Damient szereti, és soha nem választaná helyette Billt.
Mit adhat vajon Damien, ami benne nincs meg? Rendben, nem egy súlycsoport, és sokkal régebb óta ismeri, de hány ember esküszik a szerelem első látásra? Bill, például. Amikor először látta Fleuryt, tudta, hogy a lány a végzete. Valami olyan elemi erővel húzta felé, amit sosem érzett még azelőtt. Valószínűleg ezért nem esik ki az elektron a felhőből, ilyen erős lehet az elemi vonzás.

-         Bill, téged keresnek! – ordított Georg, amit egy halkabb beszédhangerő váltott fel.

-         Megyek! – robogott ki Bill. Az ajtóban a világ legnagyobb és nem utolsó sorban legszebb meglepetése várta; Fleur Presgurvic, teljes életnagyságban.

-         Fleury? Hát te? – ennyi tellett tőle, és ez sem a legbarátságosabb fogadás volt.

-         Szervusz, neked is, Bill. Köszönöm kérdésed, jól vagyok, bár egy kicsit elaludtam a nyakam, de semmi komoly. – mosolygott Fleury.

-         Ó, ne haragudj!

-         Semmi baj, végül is, csak beállítottam. Otthon ültem, amikor az a csodálatos gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy megleplek, hogy próbáljunk, hátha hitelesebben megy a játék. És, ahogy látom, bírók is akadnak. – fordult Gustav és Georg felé a lány.

-         Persze, szívesen! – bólintott Georg. – Talán, akkor gyertek a nappaliba.

-         Mi ez a szag? – fintorodott el Fleury. Még ebben a kicsavart, groteszk mimikában is gyönyörű volt, de Billnek nagy nehezen sikerült megemberelnie magát, és a nappaliba kormányozta a lányt.

-         Basszus, a steak! – futott a konyhába Gustav, mire két barátja elnevette magát.

-         Főzni tanul. – magyarázta Georg Fleurynek. – Kitalálta, hogy ő lesz a négyesünk séfje.

-         Úgy érzem, még nagyon az elején tart. – nevetett Fleury. Bill csak bámult bambán, mire Georg oldalba lökte.

-         Kihozom a kottákat!

-         Minek? – kérdezte a lány.

-         Igaz, fejből. – mosolyogott el kényszeredetten Bill.

-         Akkor, én itt is hagylak titeket. Megmutatom Gustavnak, hogy csinálják ezt a nagyok.

-         Nos, mivel kezdjünk? – kérdezte óvatosan Bill, mire Fleury a nappaliban álló hatalmas fekete zongorához ült, és végigpörgette ujjait egy akkordmeneten.

-         Talán, az Un jour-ral. Az a legkönnyebb. Csak, hogy belerázódjunk.

*

Nem tudom mi ütött belém, amikor fogtam magam, és átjöttem Billhez. Az egyik pillanatban még Costanzának siránkozom, a másikban meg már a szekrényemben túrtam új ruha után. Azt hiszem, a mai ruhától rövid úton megszabadulok. Semmit nem akarok, ami Damienre emlékeztet.
Beültem az autóba, azzal a szándékkal, hogy csak úgy kocsikázom kicsit, hogy jobb legyen. Egyszer csak Billék háza előtt találtam magam. Mg mindig nem érem, mi vezetett ide, de úgy éreztem, be kell jönnöm. Georg nyitott ajtót, akivel most találkoztam először, aztán jött Gustav, és egy hosszú folyosóról előmászott Bill is. Megleptem. Láttam rajta, hogy nagyjából utolsó vagyok abban a sorban, amit felmondott volna, hogy ki keresi. Azzal vágtam ki magam, hogy próbálni jöttem, de valójában még most sem, ahogy a zongorájuknál ülök, és játszom az Un jour-t sem tudom, hogy miért pont ide jöttem. Egyszerűen tudat alatt azt éreztem, hogy ide kell jönnöm.
Bill énekelni kezdte az ismerős dallamokat, és őszintén szólva meglepett, hogy ennyire jól meg neki. Oké, ez még a könnyű verzió volt.

-         Van egy R&J lemezed? A nagy egymásba borulós részeket nem biztos, hogy a zongora mellől kéne levezényelnem… - néztem rá, mikor vége lett a dalnak.

-         Persze mindjárt hozom!  - bólintott, és eltűnt a folyosón.

-         Megjöttem! – ordított az előszoba felől egy számomra ismeretlen hang, majd a hanghoz tartozó személy belépett a nappaliba. Kényelmesen kinyújtózott a kanapén, és csak akkor vette észre, hogy a zongoránál ülök, mikor a távirányítóért nyúlt. – Ó, helló! – mosolygott csibészesen. Nagyon hasonlított Billre, leszámítva a hosszú, fekete raszta tincseket, és a bő farmert. Ezen kívül egy kockás ing, és egy fekete izomtrikó volt rajta. Amúgy nem bámultam meg. – A nevem Tom, Tom Kaulitz.

-         Szia, Fleur…

-         Hagyd csak, nem kell bemutatkoznod! – legyintett kedvesen, mire kérdőn néztem rá. – Azt hinné az ember, hogy három év alatt megszokja az ember, de látom, neked még fura. Először is, többször láttalak már a színházban, a tv-ben, és az újságokban. Hogy az öcsém folyamatos szófosásait ne említsem. – ezen muszáj volt elmosolyodnom, és egy fokkal kedvesebben gondoltam Billre. – És igaza volt.

-         Miben?

-         Tényleg gyönyörű vagy. – mért végig látványosan, amibe belepirultam. Jézusom, hol rejtegette eddig Bill a szexi testvérét?

-         Köszönöm. – motyogtam az orrom alatt, és úgy éreztem magam, mint egy tinédzser.

-         Á, helló Tom! Hogyhogy ilyenkor itthon? – lépett be Bill, és a lejátszóba tette a CD-t.

-         Pierre-nek dolga volt, nekem pedig nem volt kedvem egyedül bowlingozni. Szóval hazajöttem, és beletörődtem, hogy megint megvert. – sóhajtott teátrálisan Tom. Elnevettem magam, Bill pedig mosolyogva csóválta a fejét.

-         Melyik dallal kezdjük? – érdeklődött Bill felém fordulva.

-         Ó, magánkoncert? Ezért megérte hazajönni! – csettintett a nyelvével Tom.

-         Talán a L’amour Heureux-el? Az első megmérettetés. – mosolyogtam, felálltam, és átsétáltam a nappali másik felébe. Bill ugyanígy tett, és elindította a dalt. Először megzavart, hogy Damien hangját hallottam, de szerencsére Tom kapcsolt, és a high-tech szuper DVD lejátszónak hála, levette az énekhangot, és újraindította. Bill bocsánatkérően nézett rám, én meg csak bólintottam.

-         Ma már sokkal jobb volt! – néztem Billre, aki pár centire állt tőlem, a lehelete az arcomat csiklandozta.

-         Ez király volt, srácok! – szólt a konyhaajtóban álló Gustav, a többiek pedig bólintottak. – Fleury, nem maradsz vacsorára? Ugyan már, ne nézz így, az égetteket kidobtam! – nevetett.

-         Sajnálom fiúk, de otthon vár egy macska, aki nagyon nyűgös, ha sokáig elvagyok! – néztem a többiekre, akik sajnálkozva vették tudomásul a válaszom, és mind kikísértek az ajtóig. – Hát, akkor holnap, Bill! Sziasztok, fiúk! – intettem, és lerobogtam az autómhoz. Félúton hallottam, hogy valaki a hátam mögött a nevemet skandálja, így megálltam, és bevártam.

-         Még meg sem adtad a számod! – mosolygott pimaszul.

-         Még nem is kérted! – viszonoztam a gesztust, és bepötyögtem a felém nyújtott telefonjába a számom. Elindultam az autóm felé, ő pedig vissza, a lakásba.

-         Este hívlak! – kiáltott utánam, mire mosolyogva megráztam a fejem, elhajtottam.